Egy régi vicc szerint a vadkapitalizmus idején a Rotschild-palotába betéved egy koldus. A dúsgazdag bankár éppen a márványkaréjos főlépcső tetején áll, s onnan néz le az ágrólszakadt clochard-ra. Egy darabig méregeti, aztán elbődül: „Azonnal dobják ki, mert megszakad a szívem!”

A világ azóta nagyot fordult, s a gazdagoktól ennél lényegesen nagyobb szociális érzékenységet várnak el. Nem véletlen, hogy a vállalatok gyakorlatában a társadalom irányában teljesítendő kötelezettségekre egész tevékenységi kör alakult ki, amit gyakran emlegetnek a vállalati társadalmi felelősségvállalás (Corporate Social Responsibility) angol rövidítése után CSR-nak. De ez a gyakorlat ne tévesszen meg senkit. Még az afféle filantróp gyakorlat sem, amelyről Bill Gates, Warren Buffett, Soros György vagy idehaza például Csányi Sándor is jól ismert. A gazdagok azért is gazdagok, mert szeretik a pénzt, s ragaszkodnak is hozzá.

Klaus Zumwinkel a boldog időkben. Azóta fizetett

AP

Ahogy a válság kibontakozott, egyre inkább visszatetszővé vált, hogy egyesek hatalmas luxusban, óriási vagyon felett rendelkezve a legteljesebb gondtalanságban töltik napjukat, míg mások a válság következtében létükben vannak fenyegetve. Akik ennek az ellentmondásnak a jelentőségét először felfogták, azok a politikusok voltak. Éppen olyan lehetőséget láttak e felfedezetlen, de igen ígéretes területre való benyomulásban, mint a tőkepénzesek a változások következtében keletkező üzleti rések betöltésében.

Három évvel ezelőtt pattant ki, s szűk másfél évvel ezelőtt zárult le az a Németországot megrázó botrány, amelynek során vállalati vezetők (például a Posta vezérigazgatója, Klaus Zumwinkel) hatalmas összegeket síboltak ki liechtensteini bankokban nyitott szupertitkos számlákra. Akkor egy titokzatosan előkerült CD-n lévő adatok útbaigazítása alapján 626 millió eurót szerzett vissza a német állam a köz javára. Mintha ez lett volna a startpisztoly dörrenése, hogy a legjobban keresőkre jobban figyeljenek, s nagyobb részvételre ösztönözzék őket a társadalmi tehervállalásban, függetlenül attól, hogy a nagy részük biztosan nem csalással, csak a szokásos és törvényes tőkés elsajátítási módszerekkel szerezte vagyonát.

A fizessenek a gazdagok motívum aztán átkelt az óceánon, s Barack Obama meg a facebookos Mark Zuckerberg idén áprilisi nyilvános beszélgetésén került reflektorfénybe. A találkozót az amerikai elnök a legvagyonosabbak szolidaritási megfontolásokból való megadóztatásának népszerűsítésére használta fel. Zuckerberg akkor azt mondta, hogy részéről OK.

Az elnök tudta, mit csinál. A Washingon Post felmérése szerint Obama támogatottsága a legmélyebb pontjára csúszott, s az adatfelvétel napján százból csak 47-en választották volna meg ismét. A megkérdezettek 58 százaléka nem szimpatizált azzal, ahogyan a költségvetési deficit problémáját kezelte. Ugyanakkor 72 százalék támogatta volna a legjobban keresők adóinak megemelését.

Bill Gates az ENSZ-ben. Szerinte is fizetni kell

AP

Talán nem véletlen, hogy a leggazdagabb amerikaiak nem sokkal ezután arról kezdtek beszélni, hogy talán tényleg jelentősebb erőfeszítést kellene tenniük a válsággal küszködő ország megtámogatására, méghozzá nem cégeik, hanem a magánvagyonuk terhére. Soros György és Warren Buffet felhívása, ha egyszer a formájáról megegyeznek, lehet, hogy meglepően sok támogatót fog vonzani. Az efféle önzetlenség ugyanis az amerikai szupergazdagok körében nem teljesen új módi. Buffett és Gates kezdeményezésére ugyanis tavaly augusztusban negyven milliárdos egyezett bele, hogy még életükben jótékony célokra ajánlják fel vagyonuknak legalább a felét.

Pár napja viszont már arról szóltak a beszámolók, hogy a francia elitet is elérte a felelősségvállalási roham. Olyan ismert tőkések emelték fel szavukat a legvagyonosabbak többletadójának bevezetése érdekében, mint Liliane Bettencourt, a L’Oréal kozmetikai óriáscég tulajdonosa, a szintén milliárdos Tattinger családba tartozó Cristophe de Margerie, a Total olajtársaság feje, vagy a Publicis marketingmulti vezetője, Maurice Lévy. Rajtuk kívül további tizenhárom nagytőkés vagy cégvezető írta alá azt a petíciót, amely „kivételes hozzájárulásra” kérte az ország vagyonos polgárait. „Olyan időkben, amikor a közpénzekben mutatkozó deficit és az államadósság Franciaország és Európa jövőjét veszélyeztetik, szükségesnek látszik, hogy a terhekből kivegyük a részünket” – fogalmaztak a Nouvel Observateurben közzétett dokumentumban.

A BNP Paribas vezető közgazdásza, Dominique Barbet a Financial Timesnek úgy nyilatkozott: Franciaország elfogadja a megszorító intézkedéseket, ha fairek. Ha a gazdagok is fizetnek, akkor az egész csomag fairebbnek látszik. Lehet, hogy a lépésnek nincs konkrét pénzügyi hatása, de valós politikai és társadalmi benyomást gyakorol.

Az olaszoknál is előkerült a gazdagok adóztatása, de ott már nem önkéntességről szól a dal, hanem az extrasarc kivetéséről. A tervezetet sokan bírálták, köztük Luca di Montezemolo, a Ferrari főnöke is, méghozzá azért, mert nemcsak a leggazdagabbakat, hanem a középosztály egy részét is érintené.

Berlusconi olasz kormányfő. Szélesen értelmezett gazdagság

AP

A „Fizessenek a gazdagok!” szlogen természetesen nálunk is előkerült, bár az Orbán-féle gazdaságpolitika sarokköve éppen a vagyonosokat jobb helyzetbe hozó egykulcsos szja-rendszer. Ezért elég meglepő, hogy Pálffy István kormányoldali, KDNP-s képviselő pendítette meg a Klubrádióban: kormánypárti parlamenti képviselők körében felvetődött egy átmeneti szolidaritási adó kivetése a gazdagabb magánszemélyeknél. Az új adót bizonyos jövedelemhatár felett kellene fizetni, de a politikus nem említett konkrét összeget.

Az sem világos, hogy ennek mi volna a célja. Érzékelhető költségvetési bevétel? Reálisan erre aligha számíthat a kormány – a 2007 és 2009 között gazdagokra kivetett 4 százalékos szolidaritási  adó is csak 20-25 milliárd forintot hozott évente –, de ha mégis, az a végét jelentené a fétisként kezelt egykulcsos rendszernek. A megszorítási program hitelesítése, mint Franciaországban? Ahhoz meg hiányzik az önkéntesség, de lehet, hogy tulajdonképpen a szupergazdag réteg is.