AFP / Imaginechina / Hu Guolin

Nem nagyon tudnak mit kezdeni a világ közgazdászai a nemzetközi kőolajárak tartós csökkenésével, és bizonytalanok a jövendő hatások megítélésében is. Mert az addig rendben van, hogy a gazdasági visszaeséssel zsugorodó kereslet leveri a nyersanyagok árát, de momentán nincs recesszió, a világgazdaság és a világkereskedelem, ha nem is száguld, de bővülget, ám a kőolajárak nem akarnak kimozdulni a mélypontról. Mindez új jelenség.

Nem a pillanatnyi kereslet dönti el alapvetően az árak alakulását, és még csak nem is a kínálat – vetette fel a brüsszeli Bruegel kutatóintézet két munkatársa, Domenico Favoino és Georg Zachman. Hát akkor micsoda? A jövendő keresleti-kínálati viszonyokra vonatkozó várakozás – adják meg a választ. Ami a kínálatot illeti, az tavaly tovább növekedett, mert az amerikai palaolaj-termelés jobban átvészelte az árcsökkenést, mint arra számítani lehetett, Irán visszatért az olajpiacra, az OPEC pedig nem korlátozta a kitermelést. Ugyanakkor a kereslet lanyha, a feltörekvő országok gazdasága lassul, és a fejlett országok is kockázatokkal kényszerülnek szembenézni. Ezzel együtt Favoino és Zachman arra a következtetésre jutott, hogy az olajárak csökkenését csupán 12 százalékban magyarázza a globális kereslet zsugorodása, 15 százalékban a kínálat megugrása. A döntő tényező a maga 73 százalékos súlyával az volna, hogy a piaci szereplők elképzelése szerint hogyan alakulnak a jövőben a keresleti-kínálati viszonyok. Mindez felborítja a szokásos összefüggést, amely szerint az alacsony olajárak biztosan fűtik a gazdasági növekedést, és a várakozások alakulása még meglepetéseket okozhat – vetik fel a Bruegel kutatói.

Az alacsony olajárak jót tesznek a gazdaságnak, de globális ártalmakkal járnak – vetette fel a napokban Tim Harford brit közgazdász is a The Financial Timesban, megjegyezve, hogy ez az összefüggés messze nem végzetszerű. Most ugyanis az a helyzet, hogy az alacsony árak fő nyertesei, például az amerikai fogyasztók, azzal vannak elfoglalva, hogy visszafizessék az adósságaikat, és nem költekeznek. Eközben a vesztesek, Szaúd-Arábiától Oroszországig, arra kényszerülnek, hogy lefaragják a beruházásaikat és csökkentsék az állami kiadásokat. „Ha ezt a végletekig visszük, akkor a folyamat egy jó kis ódivatú keynes-i lassulásba torkollhat, amelyben a világgazdaság megpróbál kevesebbet költeni és többet megspórolni. Ennek a legvalószínűbb kimenetele pedig az, hogy az olajárak csökkenése nem adja meg azt a lendületet, amelyet remélünk tőle”.

Ma már az sem egészen igaz, hogy az olajárak esése visszafogná az iparágban a technikai megújulást, vagy fékezné az innovációt a tiszta energia szektorában. Csakhogy néhány veszély mégiscsak van. Például, ha drága a benzin, akkor az emberek kiszállnak az autóból, és gyalogolnak vagy bringára pattannak. Harford szerint az Egyesült Államokban a Geogia Állami Egyetemen korrelációt mutattak ki az alacsony benzinárak és az elhízottság között. Sőt, globális következményekkel is számolni kell. Ha a fosszilis energiahordozók olcsók, az emberek elégetik azokat, ami nagyon rossz hír a klímaváltozás elleni harcban – folytatja a gondolatmenetet a brit közgazdász, majd hozzáteszi: nem hagyatkozhatunk arra, hogy a fogyasztást magas olaj- és szánárakkal korlátozzuk, a világnak ezért szüksége van arra, hogy hiteles, összehangolt módon megadóztassa a szénhidrogéneket. 

Néhány évtizeddel ezelőtt a The Economist vezércikkírója ennél messzebbre merészkedett. Amikor az 1980-as évek elején bekövetkezett második olajárrobbanást áresés követte, bátran azt javasolta, a kormányok ne engedjék meg, hogy az olajtermékek fogyasztói ára is zuhanjon, hanem béleljék ki a költségek és az árak közti, szűkölő rést adókkal. Ha nem ez történik, akkor az áresés miatt úgy megugrik a kereslet, hogy egy bizonyos időszak elteltével az árak csillagászati magasságokba törnek. Azóta a globalizáció és a szabad mozgás lehetetlenné tette, hogy bármelyik ország egyoldalúan ilyen lépésre szánja magát, különben a fogyasztói – legalábbis azok egy része – a szomszédba menekül. Maradna tehát a globális jövedéki adó, amelynek megvalósulási esélyére aligha szabad nagy összegekben fogadni.

Ami pedig a magyar gazdaságot illeti, a Magyar Nemzeti Bank legutóbbi inflációs jelentése szerint „a forintban kifejezett olajár 10 százalékos csökkenése – az aktuális olajárak mellett – minden egyéb tényező változatlansága mellett 1 éves horizonton 0,3–0,4 százalékponttal mérsékli a hazai inflációt, a reálgazdasági teljesítményt pedig 0,1–0,2 százalékkal emeli”. Ehhez persze figyelembe kell venni, hogy a jelek szerint az MNB elszánt híve a forint gyengülésének, ami tompíthatja a globális olajárcsökkenés kedvező hatását. Viszont elvileg a forint leértékelődése is segítheti a növekedést, egyúttal kissé megemeli a belföldi árszintet is. Utóbbi sincs ellenére az MNB-nek, hiszen az inflációs cél változatlanul 3 százalék. Ettől pedig messze vagyunk.