Szabó M. István
Szabó M. István

Mi köti össze és mi választja szét az emberiség történelmének két (eddigi) legnagyobb technológiai katasztrófáját? Miért tudunk többet Csernobilról, mint Fukusimáról? Milyen hatásnak van kitéve az az ötmillió ember, aki ma is sugárszennyezett területen él? Mirnijt vagy Aszódit érdemes-e inkább elolvasni?

”Alkalmazkodás a sugárzáshoz. Úgy néztünk egymásra, mintha ugyanazon folyó átellenes partján állnánk, csak egyikünk már rég átjutott rajta, és már el is felejtette, hogy ott van, a másik pedig még nem is gyanítja, hogy létezik: Alkalmazkodás – a SUGÁRZÁSHOZ?” – így kezdődik Szergej Mirnij csernobili dokumentumregénye a sugárzásmérésre a katasztrófa helyszínére rendelt tartalékos tisztről, akinek története az érkezés másnapján már négyszeri, gyors, hasmenésszerűen lebonyolított „nagydologgal” kezdődött. Mindez másfél hónappal a 20. századi békeidő legnagyobb, ember által előidézett katasztrófáját követően, 1986 kora nyarán történt.

©

A csernobili atomerőmű felrobbanásának története és a katasztrófa kronológiája meglehetősen jól ismert. Jobban, mint az 5 évvel ezelőtti fukusimai katasztrófáé. Még úgy is, hogy a szovjet reaktorrobbanással kapcsolatban vannak fehér foltok (az nyilvánvaló ugyan, hogy technológiai hiányosságok tették lehetővé a biztonsági rendszer megkerülését emberi beavatkozással, de az például máig nem teljesen világos, mégis hogyan történt a „kigyulladás”, amelyhez valamilyen kémiai vagy fizikai reakció is kellett, márpedig az erre adott válaszok e kérdést nem tiszázták),

a csernobili történet részletesebben ismerhető.

Ez azonban nem az idő számlájára írható, sokkal inkább arra, hogy 1986-ban az iparágban is komoly igény volt arra, hogy megtudják, megértsék, mi is történt valójában. Ami történt, a szakma számára is megdöbbentő és ijesztő volt egyszerre. Aztán meg, illetve fel kellett tudni mutatni, hogy tudják mi történt, és hogy van a hogyanra is magyarázat, meg arra is, hogy miként érhető el, hogy ilyesmi „soha többé” ne következhessen be.

A csernobili szerencsétlenség 30., illetve a fukusimai 5. évfordulójára a Greenpeace a nukleáris balesetek okozta radioaktív szennyezést, illetve egészségügyi hatásaikat vizsgáló szakirodalom áttekintését kezdeményezte. Terepre mentek, dokumentálták az oroszországi, ukrajnai és japán túlélők mai környezetét. Ennek eredményei olvashatók a Nukleáris sebhelyek – Csernobil és Fukusima velünk élő hagyatéka című jelentésben.

Párhuzamos tanulságok

A párhuzamot azonban elsőként azért érdemes felvázolni a szovjet és a japán atomerőmű-robbanás között, mert az például szembetűnő különbség, hogy míg 1986-ban, alig fél évvel a robbanás után hivatalosan is a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) elé járultak az oroszok (hogy jelentsenek, mi történt valójában; majd némi vita után a NAÜ elfogadja a válaszaikat), addig a 2011 márciusi, fukusimai katasztrófa ügyében a japánok ezt nem tették meg.

Erre többféle magyarázat szóba jöhet: mint azt korábban már megírtuk, nemigen van mit jelenteni, miután az erőművet üzemeltető állami cég, a Tepco szisztematikusan hazudott éveken keresztül, és ma is eltitkol szinte minden jelentkező problémát, pedig az óceánba szivárgó radioaktív szennyeződésű víznek sem képes útját állni. A magleolvadással sem tudott mit kezdeni, miután a felspécizett Toshiba szuperrobotok is gyorsan „belehaltak” a reaktorbelsőben lévő sugárzásba, s már most csúszásba került a 40 évre tervezett bontási és területrendezési elképzelés.

„…a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé….”

A rövid és mai szemmel egyáltalán nem szenzációhajhász hírért, amelyből a magyar lakosság a csernobili atomkatasztrófáról elsőként értesült, az első számú felelős a ma a HVG újságírójaként dolgozó Bedő Iván volt, aki a Magyar Rádióban közzétette azt: „A szovjetunióbeli csernobili atomerőműben baleset történt. A jelentések szerint az egyik reaktor sérült meg és többen megsebesültek. Az illetékesek megkezdték az ukrajnai atomerőműben keletkezett üzemzavar megszüntetését. A károk felszámolására kormánybizottságot hoztak létre. Stockholmban közben bejelentették, hogy Dániától Finnországig észlelték a radioaktív sugárzási szint hirtelen növekedését. Ottani szakértők szerint a radioaktív felhő rövid időn belül eljutott a Skandináv-félsziget fölé.“ Ennyit lehetett tudni 1986. április 28-án, hétfőn este, és ez nem volt sok.

"Akkor sem, ha így is több volt, mint amennyit az illetékes elvtársak elégnek tartottak volna. A hír közléséért én voltam a felelős, pár nappal később fegyelmit is kaptam érte, mert a hírbe olyan információkat is beleszőttünk, amelyeket a BBC-ben hallottunk. Amivel alapvetően, alapesetben nem is lett volna baj, mert az akkori Magyar Rádió hírszerkesztőségében máskor is használtuk nyugati rádiók értesüléseit."

"A baj az volt, hogy miután ez a hír 21 órakor elhangzott a Petőfin, az MTI-től olyan jelzés érkezett, ami tilalommal volt egyenértékű. De mi azért elmondtuk a hírt a sokkal hallgatottabb 22 órai Kossuth-híradásban is, meg aztán is, egészen másnap hajnalig. És mint a hírszerkesztőség ügyeletes turnusvezetője, ezért én voltam a felelős. A fegyelmi amúgy nem volt komoly dolog, a késői Kádár-rendszerben ilyesmi miatt nem kellett súlyos megtorlástól tartani."

Mindehhez azonban az is hozzátartozik, hogy nemcsak a rádióhallgatók, hanem a fontosabb emberek sem tudtak eleget. Ahogyan azt a levéltári dokumentumokból hitelesen kiderült, és a ”Zápor, zivatar, jégeső” – Adalékok a csernobili katasztrófa magyarországi kezelésének történetéhez című, 2010-ben megjelent Gemuska Pál-tanulmányból ma már világosan látszik: a csernobili szerencsétlenségről Moszkvából is csak 28-án üzentek a magyar vezetőknek, de "valószínűleg meglehetősen szűkszavúan, és vélhetően arra sem figyelmeztettek, hogy a balesetnek egész Európára kiterjedő következményei lehetnek. Ezért a hazai védelmi gépezet csak másnap lendült működésbe". Sőt, Moszkvában hivatalosan még május 3-án is azt mondták a szocialista országok nagyköveteinek, hogy „nincs ok a helyzet dramatizálására, mint ahogy azt szenzációhajhász lapok és néhány nyugati kormány teszi“. Még az volt a szerencse, hogy akkoriban már a magyar illetékesek sem csak Moszkvából tájékozódtak. 

Arra, hogy a NAÜ mind a mai napig nem keménykedik az átláthatóbbá tétel érdekében, mondható, hogy túl sok, máig tisztázatlan esemény történt Japánban (például az, hogy négy nagy robbanás is volt a különböző reaktorépületekben, vagy az, hogy sokáig nem tudták azt sem biztosan, hogy megtörtént-e a magleolvadás), de van egyszerűbb magyarázat is. Az, hogy Fukusimában nem a csernobili „rossz”, hanem egy „jó” reaktortípus ment tönkre. Pláne, hogy Csernobil után az volt a levegőben, hogy „ha ez még egyszer megtörténik, be kell zárni a boltot”.

Elfújta a szél

Bizonyos értelemben pech volt, hogy a csernobili eset a Szovjetuniót rogyadozása közben találta. De mivel a svédek már április 28-án, tehát két nappal a reaktorrobbanás után bejelentették, hogy növekvő sugárzási szintet mértek, majd kiderült, hogy a robbanás következtében „megnyílt” atommáglya napokig a szabadba ürítette a sugárzó anyagát (a hirosimai atombomba által a légkörbe juttatott aktivitás 400-szorosát) – amelynek egy része az időjárásnak köszönhetően beszennyezte Európa jelentős részét is, –

az egészet már nem lehetett a szőnyeg alá söpörni.

Mellbevágó, de Skandinávián kívül Ausztriában és Németországban is vannak olyan erdősávok, ahonnan ma is tilos gombát, vadhúst szerezni, vagy ott élni, mert akkora dózist kapott az adott terület. (Fukusima esetében az volt az egyetlen „szerencse”, hogy a szél nem a szigetország belseje felé, hanem az óceán felé fújta a radioaktív szennyeződéssel teli légtömegeket.)

A kiugróan magas szennyezési szintek mellett ráadásul az ijedtség volt a meghatározó, mivel maga a robbanás nem szándékosan előidézett, „ember által uralt” kísérletként történt meg – ahogyan például Szibériában az ’50-es években vagy a ’60-as évektől 1974-ig a Francia-Polinéziát sugárveszélybe taszító francia kísérletezések idején – hanem véletlenül és váratlanul.

Csernobil azt cáfolta, amiről addig mindenki meg volt győződve: azt, hogy ilyesmi nem történhet meg, mert az atomerőművi rendszerek olyan bonyolultak és biztonságosak, hogy az ember minden körülmények között uralni tudja a maghasadást. És 30 éve, egy fiatal, alig 3 éve bekapcsolt reaktor felrobbanása nyomán kiderült, hogy ez nem igaz.

Zónán innen és túl

A csernobili tiltott zóna, vagyis az a terület, ahová 30 évvel az erőműrobbanás után sem lehet bemenni, nagyjából egy Veszprém megyényi terület. „A Zóna”, mely Fehéroroszország, Ukrajna és Oroszoroszág területéből is kihasít magának egy darabot, erősen szennyezett. A tiltott zónából, ahol ma mindössze úgy 300, főként idős ember él, időről időre szenzációszámba menő fotókat kap fel a világsajtó arról, hogy a természet visszahódította a területet. A „természet reneszánsza” azonban inkább csak csalóka kép, a növényzet burjánzása is az emberi jelenlét megszűnésének, sem mint a sugárzás veszélytelenségének a bizonyítéka. Vannak mérések, melyek szerint az állatvilág súlyos degenerációs hullámot produkál éppen, és a termékenységromlást szinte mindenben ki lehet mutatni.

©

Az azonban kevésbé ismert, hogy az utóbbi években számos területen méréseket végző Greenpenace még Csernobiltól 200 kilométerre nyugatra, ahol hivatalosan már nem számít szennyezettnek a terület, gyakorlatilag mindenben és mindenhol kimutatta az egészségre káros sugárszennyezést. 50 mintából 46 volt felnőttek számára „alkalmatlan a fogyasztásra”, de az összes minta azt mutatta, hogy a szennyezés a maradéknál is

meghaladja gyerekek számára meghúzott határértékeket.

Az orosz területen sincs ez másként, és bár a szervezet nem mehetett be Fehéroroszországba, vélhetőleg ott is ez a helyzet. A Greenpeace adatai szerint ma is mintegy 5 millióan élnek szennyezett területen, ahol az erdőkből szerzett tüzelővel, a folyókból fogott hallal, de az összeszedett gombával, növényekkel és az elfogyasztott állatokkal, illetve pusztán a szennyezett talajjal érintkezve is további veszélynek teszik ki a szervezetüket.  

Számháború helyett

Ami a csernobili áldozatok, a sugárzás következtében sérülteket, és az elmúlt 30 évben a történtek szövődményeként meghaltak számát illeti: számháború zajlik attól függően, hogy kinek mi a mögöttes szándéka. Ha arról van szó, hogy a világban el kell „adni”, hogy mennyire nincs pénz, hogy mekkora teher is Csernobil hagyatéka, akkor az érintett országok szeretik feljebb srófolni a számokat. De azonnal átugranak a ló másik oldalára, ha a kárpótlásról, az orvosi ellátásra szánt összegekről, a segélyezésről esik szó – éppen ez zajlik ma Oroszországban. Ez azonban nem régióspecifikus dolog, lévén, hogy Japán is így tesz:

2018-ban tömegeket engednek visszaköltözni szennyezett területekre, de előtte megszüntetik a segélyezést

 – pedig több mint 200 ezer ember vegetál öt évvel a kitelepítése után, átmeneti szállásokon. 

Mit érdemes elolvasni a Csernobilról?

Szergej Mirnij dokumentumregényét, Az élőerő – Csernobili meséket (Palatinus, 2006) mindenképpen érdemes. A zónában sugármérésre berángatott tartalékos tiszt belülről írja le a likvidátorok, takarítók mindennapjait a katasztrófa utáni hónapokban. 
Stolmár Aladár könyvét, ami előbb volt angolul sikeres, mint magyarul – lévén a szakmérnök 1985-ben az USA-ba emigrált. „Az én Csernobilom” – Mi a gond az atomerőművekkel? (Silenos, 2009) mindmáig hiánypótlónak számít.
A 30 éves mementóra időzítve megjelenő Csernobili ima című kötetet is érdemes, írója az a Szvetlana Alekszijevics, aki a legutóbbi irodalmi Nobel-díjat kapta az Elhordott múltjaink című kötetéért (de aki nálunk már jóval korábban ismertté vált: az afganisztáni háborúról szóló Fiúk cink koporsóban c. könyvével). A Csernobili ima (Európa Kiadó, 2016) a fehérorosz áldozatokkal, kitelepítettekkel, és vakmerő önkéntesekkel készült riportkönyv .
De Szathmáry Zoltán – Aszódi Attila: Csernobil – Tények, okok, hiedelmek (Typotex, 2006) című könyvecskéjét is érdemes átolvasni – nem pusztán a nukleáris ipar „tudományos miheztartása” végett, hanem mert a paksi beruházás kormánybiztosa éppen 10 éve leírta, hogy Csernobilban „a helyzet éppen normalizálódik”.

Csernobillal kapcsolatban el kell fogadni: az áldozatok valódi számát nem fogjuk megtudni. Ennek módszertani oka is van: alapozó mérések, viszonyítási pontok sincsenek, amikhez a katasztrófa utáni helyzetet mérni lehetne. Nincsenek hiteles adatbázisok, erősen hiányos az utánkövetés, de az is igaz, hogy Európában, ahol a veszélyes anyagok kihullása viszonylag alacsony dózissal történt, nem is állítanak fel lineráis összefüggést.

Az ukrán radiológiai intézet (UIAR of NUBiP of Ukraine) professzora, Valerij Kaszparov az idén januárban, Kijevben asztalra tett tanulmánya szerint tévedés Csernobilt ma pusztán a sugárzási térképek javuló adataival azonosítani. Azért, mert a 30 éve történtek komplex problémák egész sorát idézték elő, és nem csak a területek, a földek, hanem az emberek rehabilitációja is hátravan még.

A csernobili katasztrófa mind a mai napig hatással van mintegy 9000 fehéroroszországi, ukrajnai és oroszországi településre, és miközben mintegy 10 ezer négyzetkilométer terület gazdasági tevékenységre a mai napig használhatatlan, a poszttraumás rehabilitáció talán ennél is nagyobb problémát okoz gazdasági, demográfiai, társadalmi-pszichológiai kihívásaival.

Azt már mi tennénk hozzá, hogy az itt lakó, 4,5-5 millió emberre ennél fogva talán helytállóbb a klasszikus értelmében vett „életet élni” (tanulni, karriert építeni, gyereket nevelni, boldog jövőn ábrándozni), helyett a „létezés” kifejezést használni.

Szintén az idén, de Brüsszelben leadott jelentésében a Greenpeace az Ukrajnában végzett vizsgálataival kapcsolatban a következő egészségügyi hatásokat látta-találta bizonyítottnak az érintett területeken:

  • nagyobb pajzsmirigyrák-kockázat (főként a gyerekek, illetve a volt takarítók közt),
  • kapott sugárdózistól függően gyakoribb a leukémia,
  • a kármentesítést végzettek közt a normál értéktől gyakoribb a krónikus limfoid leukémia, illetve a következő generációnak átadott valamilyen genetikai különbségének a kockázata,
  • nagyobb az emlőrák kockázata, a szív-, illetve az érrendszeri eredetű halálozási kockázat, és a szürkehályog kialakulásának esélye,
  • az átlagosnál nagyobb a csökkent kognitív funkciók kockázata.
©

Ugyanakkor a következmények közé nem csak a sugárzás előidézte egészségügyi problémák tartoznak, hanem a társadalmi problémák okozta is; a nem megfelelő szociális és egészségügyi biztosítás, de a pszichoszociális hatások is, mint

a depresszió, szorongás, droghasználat, alkoholizmus, öngyilkosság.

Ez utóbbi összecseng Tanaka Sunicsi (a japán atomenergetikai szabályozó hatóság, a Nuclear Regulation Authority elnöke) 2015-ben készült jelentésével, melyben leírja, hogy a fukusimai földrengés és szökőár haláleseteinek számát már meghaladja az erőművi katasztrófával összefüggésbe hozható emberi tragédiáké. Szerinte ebből az a helyes következtetés, ha a nukleáris katasztrófákat elsődlegesen humanitárius katasztrófaként kezeljük.

Máris felezett

Geoffrey Chaucertől származik a mondás: az idő minden sebet begyógyít. A 14. századi, első angol nyelvű költő azt azonban már nem fűzte hozzá – pedig Csernobil katasztrófáját elnézve odakívánkozna –, hogy olykor nem csak a hegek maradnak meg amolyan mementónak az élő szöveten. A 30 évvel ezelőtti tragédiának sok tanulsága van. Az például, hogy felnőtté váltak olyan generációk, melyek számára

ez is csak egy lap a többi között a történelemkönyvben.

Meg az is, hogy a felrobbant atomerőműből kiszabadult, erősen sugárzó, és így rákkeltő Cézium 137 izotópok mennyisége 1986 óta éppen megfeleződött. Éppen ennyi idő kell ahhoz, hogy az atomjainak a fele lebomoljon, szóval már csak úgy 270 évet kell a jelenlétében kibírni ahhoz, hogy jelentéktelen mennyiségűvé soványodjon. Mindez az ugyancsak jelen lévő, 24 100 év alatt feleződő Plutónium 239-hez képest szinte már a holnap. 

Legyen HVG pártoló tag!

Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Köszönjük a több mint 4000 tagnak és támogatónak, akik idáig 45 millió forinttal segítették munkánkat.
2019-ben is olyan exkluzív sztorikat fogunk olvasóinknak bemutatni, mint tavaly a kamupártok pénzlenyúlásai, Lázár János bécsi videójának háttere vagy a szlovákiai újságírógyilkosság magyarországi szálai.
Ha önnek is fontos a minőségi újságírás, csatlakozzon!
Szokatlan jelenség Ferihegyen: munkába állt ICA, a soha nem alvó takarító

Szokatlan jelenség Ferihegyen: munkába állt ICA, a soha nem alvó takarító

Lőszergyártás is lesz Magyarországon

Lőszergyártás is lesz Magyarországon

Elhunyt az amerikai Beatles alapítója

Elhunyt az amerikai Beatles alapítója

Dezertálnak a határt őrző venezuelai katonák

Dezertálnak a határt őrző venezuelai katonák

A svéd konzervatívok indítványozták a Fidesz kizárását a Néppártból

A svéd konzervatívok indítványozták a Fidesz kizárását a Néppártból

Szent-Iványi István: Szép új világ ?

Szent-Iványi István: Szép új világ ?