Elszáll a költségvetés, csúszik a határidő, és a helyzet soha nem javul – a megaberuházások vastörvényét Bent Flyvbjerg dán közgazdász, az Oxford University Said Business School programmenedzsment tanszékének professzora írta le. Az ő nevéhez fűződik a "megaprojekt-paradoxon"-nak nevezett jelenség is: miközben egyre nagyobb az igény a nagyberuházásokra, a teljesítmény felháborítóan gyenge. Ráadásul ez mit sem változott az elmúlt 70 évben.

Flyvbjerg kutatásai szerint 10-ből 9 megaprojekt kifut a büdzséből. Az 50 százalékos költségnövekedés általánosnak mondható, de az ennél nagyobb különbségek sem ritkák. A másik oldalon gyakran feleannyi bevétel sem keletkezik, mint amennyi az eredeti várakozás.

Rontsd el, javítsd meg

Flyvbjerg magyarázata szerint bevett gyakorlattá vált az "elront-megjavít" modell: a projektgazdák jobb esetben nem tudnak, rosszabb esetben nem akarnak sikeres projekteket megvalósítani, ezért ezek a beruházások hajlamosak előbb vagy utóbb "elromlani", ahogy a valóság felülírja az optimista vagy manipulált költségvetéseket és határidőket. Ilyenkor rendszerint átszervezik a projektet, hogy megpróbálják "helyrehozni" a "felmerült problémákat" – látszólagos sikerrel.

A megaprojektek toplistáján korábban jellemzően vasútvonalak, hidak és alagutak szerepeltek, de hamar felzárkóztak melléjük a sportlétesítmények is. Az elmúlt években még amerikai mércével is bicskanyitogató összegeket pumpáltak stadionok építésébe. A Marlins Park 2,4 milliárd dollárt, MetLife 1,6 milliárdot, a Yankee aréna másfél milliárdot, a Cowboys 1,1 milliárdot vitt el.

Egy ekkora beruházás költségét számos tényező befolyásolja: nem mindegy például, milyen erősek a helyi szakszervezetek, mennyibe kerül az engedélyeztetés, nem beszélve az adókról, a nyersanyagárakról, a tanácsadói díjakról vagy éppenséggel a politikusok és helyi tisztviselők pénzsóvárságától. A brazíliai futball-világbajnokságra 900 millió dollárból felépített brazíliavárosi nemzeti stadion például a vizsgálatok szerint kijött volna 600-ból is, ha szét nem lopják. Arra is alapos a gyanú, hogy a nemrég felavatott, 68 ezer férőhelyes szentpétervári Zenyit Aréna sem a drága munkaerő miatt került másfél milliárd dollárba.

A felújított Zenyit Aréna

AFP / Alexei Danichev/Sputnik

Ennél nagyságrenddel több pénzt tüntethettek el a szocsi olimpiával összefüggő építkezéseknél. Egyedül a Fist olimpiai stadion hamis költségterve 200 millió dolláros kárt okozhatott, a teljes olimpiai büdzséből – ami a Putyin elnök által beharangozott 6,5 milliárd dollárhoz képest végül 46 milliárdnál állt meg – becslések szerint 18 milliárdot lophattak el. Mindezt Putyin így próbálta kimagyarázni 2014 januárjában:

Túlzás nélkül mondhatom, hogy ez volt a bolygó legnagyobb építkezése.

"Az csak természetes, hogy felmerül néhány probléma egy ekkora volumenű beruházásnál. Persze voltak kellemetlen beszélgetéseink az árakról, határidőkről és a munka minőségéről. Nem is lehetett volna másként. (...) Láttak már olyan építőmunkást a világon, aki minden határidőt betartott és minőségi munkát végzett volna a legalacsonyabb áron? Mondjanak legalább egy ilyen országot!" – folytatta

A problémák bagatellizálása, a projekt bonyolultságára vagy külső tényezőkre való hivatkozás bevett szokásnak mondható:

Emlékeztetnék rá, hogy 20 éve ez volt az első atomerőmű-bővítésünk. Sajnos a nyolcvanas években szerzett tapasztalatokat már nem hasznosíthattuk, ezért mindent nulláról kellett kezdeni. Ez pedig időbe telt.

– nyilatkozta Herkko Plit, a finn energiaügyi miniszter, amikor azt próbálta megmagyarázni, miért csúszik 9 évet az Olkiluoto atomreaktor 3-as blokkjának 2009-re tervezett átadása, és miért kerül 8,5 milliárd dollárba, amikor 3,2 milliárdról volt szó. Tény, hogy az építkezést rengeteg kisebb-nagyobb, előre nem látható technikai probléma hátráltatta, a fővállalkozó és az üzemeltető máig pereskednek.

Az Olkiluoto atomreaktor

AFP / Martti Kainulainen

Műszaki gondokra és váratlan körülményekre persze mindig lehet hivatkozni, ahogy a Sydney-i Operaház esetében is a szeszélyes időjárásra meg a technológiai kihívásokra fogták a csúszásokat, holott sokkal prózaibb oka lehetett a 10 éves késésnek, ami a 20. század legelszálltabb költségvetését eredményezte. "Egyszerűen" az történt, hogy a kormány erőltette az építkezés mielőbbi megkezdését, attól való félelmében, hogy a parlament – amelyet mellesleg alaposan megvezettek a költségvetési szavazáskor – visszavonja a támogatást, a közvélemény pedig ellenük fordul. Ezért az építkezést úgy kellett elkezdeni, hogy a tervek még nem voltak készen, ami dominóeffektust indított el. Menet közben derült ki például, hogy a tartóoszlopok nem bírják el a tetőszerkezet súlyát, ezért az egészet át kellett építeni. Pedig már egy 1957-es kockázatelemzés is elismerte, hogy kidolgozott tervek nélkül indult az építkezés.

Amint akkoriban magyarázták:

A beadott tervrajzok végtelenül egyszerű vázlatok voltak. Mindenesetre újra és újra tanulmányoztuk ezeket a skicceket, és meggyőződésünk, hogy alkalmasak a világ egyik legnagyszerűbb épületének felépítésére.

Az operaházat számtalan alkalommal áttervezték, közben kormányváltás is volt, ráadásul az új építésügyi miniszter, Davis Hughes diplomahamisítási botrányba keveredett, és az operaház átadásától várta karrierje megmentését. Ezért aztán ő is tovább erőltette a projektet, lecserélte a tervezőket, az egész beruházást ismét újra kellett gondolni. Az operaházat végül 1973-ban nyitották meg, de azóta is rengeteg kritika éri – John Malkovich például pocséknak nevezte a terem akusztikáját –, ezért most 200 millió dollárból újítják fel.

AFP / SAEED KHAN

Jogos a kérdés: a valós költségek és kockázatok ismeretében vajon bele merne-e bárki vágni ilyen óriási beruházásokba? Jóváhagyta volna-e az ausztrál parlament a Sydney-i Operaház-projektet, ha a miniszterelnök a valós számokkal állt volna elő? Vagy hogy egy magyar példát említsünk: lenyelte volna-e a közvélemény, hogy a Liget Projekt százmilliárddal lesz drágább?

Ezt a dilemmát Willie Brown, San Francisco korábbi polgármestere meghökkentő őszinteséggel foglalta össze pár éve, a helyi pályaudvar-beruházás csúszásáról beszélve: "Nincs semmi rendkívüli abban, hogy a Transbay Terminal 300 millió dollárral túllépi a tervezett büdzsét. Mindig is tudtuk, hogy az előirányzat jóval alacsonyabb a valós költségnél".

Úgyhogy le lehet szállni erről. Ebben a világban az első költségvetés valójában csak az első fizetőrészlet.

Brown nem titkolta: "Ha az emberek előre tudnák, mibe fog kerülni valójában, soha semmit nem hagynának jóvá. A lényeg az, hogy bele kell vágni. Kezdj ásni egy gödröt, de akkorát, hogy ne legyen más lehetőség, mint teletömni pénzzel."

Hol a Puskás Stadion?

Mivel még a hasonló konstrukciójú sportlétesítmények költségei között is extrém árkülönbségek tapasztalhatók, a magyar kormány által is említett fajlagos költség (vagyis például egy stadion esetében az egy székre jutó ár) is csak közelítő képet adhat egy projekt drágaságáról. A kormány a múlt héten több európai csarnokkal hasonlította össze az épülő Puskás Stadiont, indoklásul arra, hogy nőhetett az eredetileg 40 milliárdos, de még a legutóbbi időkig is 105 milliárdos beruházás összköltsége 192 milliárd forintra. Az említett stadionok egy székre jutó nettó költsége 1,24-3,1 millió forint között változik, a Puskás 2,1 milliója így "európai viszonylatban átlagosnak tekinthető”.

Túry Gergely

Ami az emlegetett csarnokokat illeti: a 750 millió dolláros bakui sportcsarnokkal való összehasonlítás annyiban sántít, hogy az csak két és félszer került többe a tervezettnél, a Puskás pedig négyszeres büdzsénél tart – és hol van még az átadás tervezett időpontja, 2019? Ami a marseille-i Vélodrome-ot illeti, befogadóképessége 67 ezer fő, de ennyiben ki is merül a hasonlat: a felújítása harmadannyiba került, mint a Puskás (de még így is telt szélturbinákra meg ökofalura), másrészt a költség kétharmadát magánberuházók állták. A müncheni olimpiai csarnok is jóval kevesebb került a Puskásnál, viszont joggal büszkélkedhet azzal, hogy ez a világ egyik legjobban kihasznált sportcsarnoka.

Magyar ortodoxia

A Margit híd felújításának közel 11-szeres növekedése világszinten is az élmezőnybe tartozik, de akkor több kisebb lépésben nőtt az ár. Azzal, ahogyan most hirtelen közel 90 milliárddal drágább lett egy nap alatt a Puskás Stadion, csak a 4-es metró és a Városliget versenyezhet. Az egyszeri drágulások magyar listájának verhetetlen első helyezettje a 4-es metró 2004-es esete. Akkor porolták le a terveket, amelyeket a kormány hat évvel korábban a fiókba tett – csakhogy hirtelen már szó sem volt a korábbi 130 milliárdos büdzséről, egyből 264 milliárd forinttal számoltak. De a mostaninál nagyobb áremelkedést láthattunk a metrónál 2007-ben is, amikor egy csapásra 111 milliárddal nőtt a költség. A Liget Projektnél pedig 2013-ban volt akkora drágulás, ami mögött elbújhat a Puskás: akkor kezdtek az addigi 20 milliárdos helyett 120 milliárdos tervekről beszélni.

Az ritka esetnek számít nálunk, hogy megpróbálják egyálalán megindokolni a drágulást. A négyes metró esetében Demszky Gábor főpolgármester például 2008-ban azzal magyarázta a négyes metró drágulását, hogy kiderült: több kivitelező is kevesebb pénzért vállalt munkákat, mint amennyiért el tudja végezni. Ilyen problémák merültek fel Demszky szerint az alagútfúrásnál vagy a Gellért téri és a Fővám téri állomások megépítésénél is. Ennél kreatívabb kifogásokat is sikerül összehozni néha. A budapesti olimpiai pályázat tanácsadásának költsége például januárban olyan indokkal nőtt közel negyedével, hogy új, előre nem látható helyzetet hozott a római jelentkezés visszavonása.