A nyugdíjasok mellett a kormány egyre inkább a közmunkásokban és a munkanélküliekben próbálja megtalálni az egyre aggasztóbb munkaerőhiány pótlását. (Az ötletelésekről például itt és itt és itt írtunk korábban.) A közmunkaprogramban 186 ezren vesznek részt, az álláskeresők majdnem 300 ezren vannak, és tényleg olyan alapot adhatnának, amelyre építeni lehet, amikor már a magyarországi cégek 75 százaléka panaszkodik, hogy nincs kit felvennie.

A munkanélküliek alapvető problémák miatt nem tudnak igazán jó megoldást adni.

Egyszerűen nem ott vannak, ahol a munka, és nem is tudnak, vagy nem akarnak odamenni, és/vagy nincsenek birtokában annak a sokszor még nem is túl bonyolult tudásnak, amely a munka elvégzéséhez szükséges.

A közmunkásokban rejlő „potenciál” azonban hasonlóan halvány, ami első látásra nem tűnik egyértelműnek. És a területi különbségek itt is szembetűnőek.

Közmunkások Battonyán

Túry Gergely

Amikor az ország nyugati határszélén járva egy polgármesterrel beszélgettünk, ő azt mondta, égető szüksége lenne közmunkásokra, személyesen is szimpatizál a programmal, de

égen-földön nem talál egyetlen embert se.

Ezzel szemben amikor egy román határ menti városkában ültünk le a település vezetőjével beszélgetni, ő azt említette egyik legfőbb feladataként, hogy a közmunkára jelentkezők tömegének próbáljon minél nagyobb számban elfoglaltságot szervezni. Ezen a településen egészen bizarr látvány tárult a szemünk elé:

napközben a sárga láthatósági mellénybe bújt közmunkásokkal úgy tele volt a főutca, mint a budapesti Nagykörút a fénykorában, a grasszáló vásárlókkal.

Az ország kettészakadása nem csak a polgármesterek elmondása alapján látható, a statisztikák is alátámasztják. A Belügyminisztérium adatai szerint a két véglet Győr-Moson-Sopron és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye. Előbbiben összesen 1684 közmunkás van, ami a 309 ezer fős munkavállalási korú (15-64 éves) népességnek mindössze 0,54 százaléka. Szabolcsban ezzel szemben a 386 ezer munkaképes lakosra 32 ezer 714 közfoglalkoztatott jut, ami nagyon magas, 8,48 százalékos arány.

A közmunkások tehát látványosan ugyanazt a mintát rajzolják ki, amit a munkanélküliek, ez persze nem meglepetés, csak jelzi, hogy ők sem képesek az országon belüli mobilitásra.

Ha a fizetés harmadát elviszi a vonatbérlet, akkor hogy mozduljon meg?

Amikor azonban a közmunkásokkal hosszasan beszélgettünk a keleti határszélen, az is kiderült, hogy az elmúlt évek inkább apátiába süllyesztették őket, mint hogy megtartották volna bennük az „igazi” munkához jutás reményét és igényét. A közmunkáslét jobban röghöz kötötte őket, mint a munkanélkülieket, mert nekik végképp nem jön ki a matematika, ha abban gondolkodnak, hogy beingázzanak egy közeli vagy akár távolabbi gyárba dolgozni. Ha ugyanis az ott elérhető – elég nyomott – keresetből levonják az ingázás költségeit, illetve a rossz közlekedés miatti kényelmetlenségeket is „beárazzák”, azonnal rájönnek, hogy a közmunkásbérhez képest kevés pluszt kapnak, és így nem éri meg elmenni dolgozni.

Ha viszont nem ingáznak, akkor a gyárhoz közel kellene albérletet fizetniük, ami még többet visz el, vagyis még inkább nem éri meg. A költözés az ingatlanárak miatt lehetetlen, vagy egzisztenciálisan óriási visszaesést jelent: amint nyugatra mozdul valaki pár kilométert, a házak és lakások ára meredeken emelkedni kezd.

Ám ennél is sokkal többet ront a helyzeten, hogy a közmunkások jelentős része példásan alkalmazkodott a kormány politikájához, a nagy szükségben is igyekezett megtalálni a számítását. Egy közmunkás, aki füvet nyír és szemetet szed, ideális esetben akár már reggel 6-kor vagy 7-kor munkába áll, és kora délután el is ballag haza (hogy közben milyen hatásfokkal és kedvvel végzi a munkáját, az most mellékes kérdés), így majdnem a teljes délután előtte áll, amit ki tud használni.

Ha a környékbeli földeken akad némi idénymunka, vagy a rendes fizetést hazavivő falubelieknek be tud valamiben segíteni, akkor „svarcban” egész jól ki tudja egészíteni a közmunkás bérét – bejelentettsége és adó- illetve járadékfizetése a közmunkának köszönhetően úgyis biztosított, ezzel nem kell törődnie. Így aztán összességében többet kereshet, mint egy gyárban, a szalag mellett, vagyis a klasszikus mondással élve:

Ha dolgozik, akkor nem marad ideje pénzt keresni.

Amíg tehát az üzemekben a bérek nem emelkednek arra a szintre, hogy egy vonat- vagy buszbérlet, esetleg egy helyi albérlet ne vigye el a fizetés jelentős részét, vagy anyagilag többet nyújtson a feketemunka-közmunka kombónál, addig a közmunkások aligha fognak tülekedni a munkahelyekért.

Közmunkaprogram kereten belül dolgozó roma férfiak és nők csipkebokrokat írtanak Gyöngyöspata külterületén lévő domboldalon.

Túry Gergely

Havi 30 ezer forint plusz semmire sem elég

A szakképzettség nélküli 8 órás közmunkásbér jelenleg havi bruttó 81 ezer 530 (nettó 54 ezer 217) forint, míg a versenyszférában a minimálbér bruttó 127 ezer 500 (nettó 84 ezer 788) forint. A kettő közötti különbség tehát még mindig csak durván havi 30 ezer forint, pedig az ellmúlt években az olló kis mértékben még ki is nyílt. Ez egyébként annak a következménye, hogy 2016-ban a minimálbér emelkedett, a közmunkásbért viszont szándékosan a 2015-ös szinten hagyták.

Az olló nyitásához az kellene, hogy a versenyszférában nagyobb bért tudjanak keresni az oda vándorlók, de ehhez magasabb képzettség vagy speciális tudás kellene. Ám nekünk eddig sajnos sehogy sem sikerült olyan közmunkással találkozni, aki úgy tudta volna magát átképezni, hogy a fent vázolt egyenletből érezhető anyagi előnnyel jött volna ki.

Alig költünk átképzésre

Annak ellenére, hogy léteznek átképzési programok Magyarországon, a kormány mintha úgy akarná most a versenypiacra terelni ezt a 200 ezer embert, hogy előzetesen a képzésükbe nem sok energiát és pénzt feccölt.

A felnőttek képzését és átképzését az úgynevezett aktív munkaerőpiaci eszközök között tartják számon, és ha minden ide vonatkozó alfejezetet összeadunk, akkor 2016-ra legfeljebb 88 milliárd forintot kapunk – döntő részben brüsszeli forrásból. Ez a GDP 0,25 százaléka, ami borzasztóan kevés, de ráadásul ebben az átképzés mellett sok minden más is benne van, és természetesen nem csak a közmunkásokra, hanem minden felnőttre vonatkozik. És ha ez nem lenne elég: miközben szinte értelmezhetetlenül kis forrást csoportosítottunk a képzésekre, az összeg 2010 óta egy kisebb hullámzást kivéve még csökkent is, hiszen hét éve még 111 milliárd forint volt.

2011-ben a közmunkásprogramra (praktikusan: a közmunkások bérére) 66 milliárd forintot, az aktív munkaerőpiaci eszközökre pedig 92 milliárd forintot költött a kormány, azóta viszont az arányok nagyon eltolódtak: a 66 milliárd 340-re duzzadt, a 92 milliárd pedig 88-ra olvadt. A trendet csak némileg árnyalja, hogy vannak képzéssel egybekötött közfoglalkoztatási programok is, amelyeket a 340 milliárd forinthoz számolnak el.

Közmunkások káposztasavanyítóban

Stiller Ákos

A közmunkások eddigi kilépési esélyeiről egy tavalyi tanulmány közölt meghökkentő adatokat. A felmérés szerint időben minél távolabb kerül valaki a közmunkáslét befejezésétől, annál nagyobb a valószínűsége, hogy a nyílt munkaerőpiacon dolgozzon.

Ez azt mutatja, hogy többségük esetében nem, vagy nem közvetlenül a közfoglalkoztatás segített az állástalálásban

– jegyzik meg a szerzők.

Azok aránya, akik a közfoglalkoztatás befejezése után egy évig folyamatosan a nyílt munkapiacon dolgoznak, mindössze 3 százalék. Ez még annál is kevesebb, mint a közmunkásból vállalkozókká válók aránya, ami 4 százalék. Majdnem 20 százalékukat a közszféra szívja fel, a közmunkásprogramból kikerülőknek pedig csak 10-12 százaléka dolgozik a versenyszférában a kilépés után fél évvel. A többiek sehol nem dolgoznak.

Hiába képzik, nem boldogul

A kormány egyébként láthatta, hogy használható tudás nélkül nem tudja kiengedni az embereket a rendszerből, ezért indultak el már 2013-tól a képzéssel egybekötött közfoglalkoztatási programok. Csakhogy az ebben részt vevők elhelyezkedési esélyei az első adatok alapján rosszabbak, mint a képzést nem kapóknál! A kilépés után fél évvel ugyanis 2013-ban csak az egykori közmunkások 5 százaléka, 2014-ben pedig 10 százaléka dolgozott a nyílt munkaerőpiacon.

Nem feltételezzük, hogy maga a képzés rontja az elhelyezkedés esélyeit, valószínűleg a képzéses közfoglalkoztatásra kiválasztottak összetétele okozza ezt a hatást. De az megállapítható, hogy a képzésnek nincs pozitív hatása

– írták a tanulmány szerzői.

Innen indul tehát a feladat, hogy az érintett 180 ezer embert megpróbálják elhelyezni a cégeknél.