Szinte alig akad olyan cég ma a piacon, amely ne hirdetné azzal termékeinek legalább egy részét, hogy az „fenntartható”, vagyis az előállításnál, a csomagolásnál vagy akár a szállításnál figyelembe veszik a környezeti szempontokat is. Ahhoz azonban valami nagy lépésre van szükség, hogy a fogyasztók szemében is valóban fenntarthatónak tűnjön egy termék vagy egy szolgáltatás. Hogy egy példával éljünk: a licit egy üdítőgyártónál a hozzáadott cukor csökkentésénél vagy a csomagolásként használt PET-palack vékonyabbá tételénél kezdődik, az nem elegendő, ha például olyan vállalást tesz, hogy a palackra ragasztott címkék méretét csökkenti, netán azt környezetbarát ragasztóval illeszti a palackra, és valószínűleg azzal sem nyernek meg sok fogyasztót, ha energiafelhasználásukat fenntarthatóvá teszik, akármennyire fontos lépés ez.

A fogyasztók elvárják, hogy a cégek valami egészen nagyot lépjenek a fenntarthatóság terén ahhoz, hogy akár magasabb árat is hajlandóak legyenek fizetni egy termékért – mellesleg szükség lehet egy nagyon ügyes marketingstratégiára is, hogy akár új vevőket is megnyerjen egy márka pusztán azért, mert „zöldnek” tűnik. Három példát mutatunk három ágazatból. Önt meggyőzik ezek a lépések?

A kizárólag műanyag elemeket gyártó Legónál fontos lépés ugyan, ám vélhetően keveseket hatott meg, hogy műanyag csomagolásait újrahasznosított papírra cseréli le a társaság a tervek szerint 2025-re. A cégtől ennél sokkal nagyobb lépést, a játék elemeit fenntarthatóvá tevő technológiát várja el a közvélemény. A dán társaság erre 12 éves tervében ígéretet is tett 2018-ban, amikor azt közölte: cukornád-alapanyagú polietilén blokkokra cseréli le hagyományos termékeit, 2030-ra pedig legtöbb termékét újrafelhasznált alapanyagból állítja majd elő. Utóbbinál ebben az évben készült el a prototípus, PET-palackok felhasználásával. A növényi műanyag kockák egyelőre a 3600 legóelemnek mindössze két százalékát teszik ki, a cég pedig többféle anyaggal kísérletezik, hogy 2030-ra elérje a célját.

Ha már PET-palack: a világ legnagyobb üdítőitalgyártója, a Coca-Cola még 2009-ben mutatta be harmadrészt növényi műanyagból készült, reciklálható palackját, a PlantBottle-t, amely idén októberben nyerte el új, teljes egészében növényi alapú formáját. A szakemberek azonban szkeptikusak a ma a műanyaggyártás mindössze 1 százalékát adó bioPET-tel kapcsolatban: az csak ipari körülmények között bomlik le, vagyis – hogy a klasszikus példával éljünk – ha az az óceánba kerül, ott is marad. Ezeknek az anyagoknak az előállítása ráadásul majdnem másfélszer annyiba kerül, mint a konvencionális műanyagoké, ahhoz pedig sokszor emberi fogyasztásra is alkalmas terményeket (például kukoricát) használnak fel, ami miatt azok ára még tovább emelkedhet.

A Coca-Cola új megoldása a papíralapú palack, amelynek nemrég – épp a magyar piacon – mutatták be az első generációját. Ez még nem teljesen papír, a palack bélése és kupakja újrahasznosított műanyagból készült, a cél az, hogy sikerüljön egy teljes egészében papírként újrahasznosítható csomagolást kialakítani az italoknak.

A ruhaipari cégeknél – főleg a fast fashion társaságoknál – az alapanyag-felhasználás, a kényszermunka (vagy legalábbis a nagyon rosszul fizetett munka), a nagy távolságra történő szállítás mind-mind olyan elemei voltak az üzleti modellnek, amelyeknél igencsak van tere a fenntarthatóság növelésének. A cégek ugyan sorra ígéretet tesznek, hogy változtatnak ezen, sokatmondó azonban az, hogy a spanyol Inditex – ennek márkája többek között a Zara – a 2008-ban még termékei 43,5 százalékát állította elő az EU-n belül, 2018-ra ez az arány 24,5 százalékra esett vissza.

A legnagyobb probléma azonban az üzleti modell alapja, a „fast” vagyis gyorsan forgó divat, ami a szükségesnél sokkal nagyobb mennyiségű ruha legyártását és eladását feltételezi, amelyek közül sok már azelőtt a szemétben végzi, hogy egyáltalán megvette volna valaki. Az ABC nemrég bemutatott dokumentumfilmjében azt állította, hogy ezek a divatmárkák 40 százalékkal gyártanak több ruhát, mint amennyit eladnak.

Ehhez képest apróságnak tűnhet, ha az üzletekben egy sarokban találhatunk „biopamut” vagy „fenntartható”, vagyis jórészt műanyaghulladék újrahasznosításával készült textíliák felhasználásával készült ruhákat. Különösen, hogy akármennyire származik organikus gazdálkodásból a gyapot, mire abból pamut lesz – pláne ha festik is –, biztos éri vegyszer. Ráadásul, az Eastman felmérése szerint, az emberek egyre kevésbé hordanak pamutból készült ruhákat, és a fenntarthatóság szempontjából előnyösnek tartott cellulózruhák aránya is egy átlagos gardróbban mindössze 6 százalék a kívánatos 37-hez képest.

A terveknek tehát nemcsak nagyratörőnek és jól kidolgozottnak, de hihetőnek is kell lennie. Ez magyarázhatja, hogy például a már említett Lego 12 éves időtávban tartja elképzelhetőnek a fenntarthatóság elérését. Egy ellenpélda lehet a globális édességipar, amely az évezred eleje óta időről időre vállalásokat tesz azzal kapcsolatban, hogy a fő alapanyagának számító kakaó és pálmaolaj esetében igyekszik visszaszorítani a gyerekmunkát vagy a természeti erőforrások kizsákmányolását, ám mivel a közvélemény ezeknek a tényezőknek ma nagyobb jelentőséget tulajdonít, mint húsz évvel ezelőtt, akármennyit is lépett előre az ipar, ezeket a problémákat ma sokkal súlyosabbnak ítéljük, mint húsz évvel ezelőtt. Mindez azért is fontos, mivel például a divatiparban a fogyasztók még kevéssé látják, maguk is hozzájárulnak a környezetszennyezéshez azzal, hogy mennyi ruhát vásárolnak.