Na, már megint – gondolhattuk sokan szerda délelőtt, amikor Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterjelölt arról beszélt: a cél az, hogy 2030-ra Magyarország elérje az EU fejlettségi szintjének 100 százalékát. A leendő miniszter szerint ehhez mást sem kellene tenni, mint addig minden évben az EU átlagánál 3,5 százalékkal nagyobb növekedést elérni. Ha csak 3 százalékkal múljuk felül évről évre az EU-t, akkor 2030-ra az unió fejlettségének 90 százalékánál fogunk tartani – tette hozzá.

Nagyratörő tervnek tűnik ez, pedig ahhoz képest még szerény is, hogy Orbán Viktor 2017-ben azt mondta, 2030-ra le is hagyjuk az EU-átlagnál jóval gazdagabb Ausztriát. Egy nappal Nagy Márton után aztán Lázár János a saját miniszterjelölti meghallgatásán már visszatért ahhoz, hogy Ausztriát kell utolérni a következő nyolc évben – ő úgy jellemezte a helyzetet, hogy az utoléréshez képest jobb napokon is csak a hátát látjuk a szomszédos országnak.

Aki úgy emlékszik, hogy amióta csak elkezdte követni a híreket, a politikusok mindig is azt ígérték, pár évtizeden belül utolérjük Ausztriát vagy Nyugat-Európát (a válogatott pedig kijut a következő világbajnokságra), az nem téved. Az Arcanum archívumában az „utolérjük Ausztriát” keresőkifejezésre a legrégebbi találat a Székely Nemzet 1891. július 9-i száma, igaz, ott még egy nem a teljes gazdaság fejlődéséről volt szó, hanem arról:

Úgy lászik nemsokára utol érjük Ausztriát a czivilizáczióban. Kilátásban van ugyanis, hogy Budapesten is fognak nemsokára lóhust is mérni. Ez egyébként fontossággal bír ugy nemzetgazdasági mint ipari és a szegényebb néposztálynak élelemmel való ellátása tekintetéből.

Aztán telt-múlt az idő, és majdnem száz évvel később, 1988-ban a Magyar Ifjúság viccelődött azon, hogy a fiatal olvasó „legföljebb a határban rügyezett még”, amikor kitalálták azt a tizenöt éves tervet, amiben „sok szép vágy bennefoglaltatott. Például hogy a ’80-as évek közepére utolérjük Ausztriát”. A határban rügyezés nem részletezett időpontja 1960 lehetett, akkor készült egy lakáspolitikai- és életszínvonal-javító 15 éves terv, de persze az 1968-as reformokra is gondolhattak – akármelyik is az igazi, már 1988-ban is távoli emlék volt. A magyar GDP amúgy az osztrákhoz a legközelebb az egyik ország számára sem szép emlékű 1938-ban került, akkor az ausztriai adat háromnegyedét elérte a mienk.

Várakozó kamionok az osztrák-magyar határon. Lázár János csütörtökön arról beszélt, célja, hogy ha valaki átlépi ezt a határt, ne vegye észre, hogy már nem Ausztriában jár, hanem Magyarországon

Filep István

A rendszerváltás után aztán politikai oldaltól függetlenül ígértek ilyesmit az épp hatalmon lévők:

• 1993-ban az akkori pénzügyminiszter, Szabó Iván azt prognosztizálta, hogy 2004-re érjük utol Ausztriát,
• 2005-ben viszont már Kóka János vázolta fel, hogy ha az akkori növekedési ütemet tartjuk, akkor 2021-re leszünk osztrák szinten.
• 2017-ben aztán Orbán a már idézett 2030-as ígéretét tette,
• aminél egy fokkal óvatosabb volt Matolcsy György 2018-ban, amikor azt mondta, hogy 2050-re érhetjük utol az osztrák fejlettségi szintet.

És hogy mi valósult meg ebből? A jövőbe nem láthatunk, az viszont egészen biztos: ha legalább 2,7 százalékkal nőni fog idén a magyar gazdaság, akkor az egy főre jutó GDP-nk épp ennek az évnek az utolsó napjaira éri el, sőt egy kicsit meg is haladja az 1989-es osztrák szintet.

Amikor a politikusok ilyeneket mondanak, akkor az egyik lehetőségük az, hogy minden alátámasztás nélkül beszélnek bele a vakvilágba, a másik az – ilyesmi volt most Nagy Márton módszere is –, hogy kiválasztanak egy-két olyan évet, amikor épp jól teljesített a magyar gazdaság, az osztrák vagy az EU-s pedig ennél egy kicsit gyengébben, és úgy számolnak, mint ha ez után minden egyes évben pontosan ez volna a trend. 2021-ben például az EU GDP-je 5,3 százalékkal nőtt, Magyarországé 7,1-gyel, a kormányon lévők az ilyen számokból szokták levezetni azt, hogy a kanyarban előzünk.

Ezzel a legnagyobb baj nyilván az, hogy bármit le lehet vezetni belőle. Ha például azt feltételezzük, hogy Ausztriában és Magyarországon is évtizedeken át pontosan ugyanolyan ütemben fog nőni a gazdaság, ahogyan 2010 és 2021 között nőtt,

akkor az egy főre jutó GDP-ben 2091-ben előzzük meg Ausztriát.

Fiatalabb olvasóinknak ez jó hír lenne: ha egészségesen élnek, mindig körülnéznek a kereszteződésekben és szerencséjük is van, még láthatnák az aranykort anélkül, hogy kivándorolnának. Ha viszont az 1989 és 2021 közötti növekedést vetítjük előre a jövőre, akkor azt kapjuk, hogy csak 2110-ben leszünk osztrák szinten. Az EU egy főre jutó reál GDP-jét viszont a 2010–2021 közti növekedési ütemmel számolva már 2061-re elérnénk, alig négy évvel az után, hogy már nem Mészáros Lőrinc és Szíjj László érdekeltségei fogják üzemeltetni a teljes gyorsforgalmi úthálózatot.

Világos, hogy mi a gond – amellett, hogy egy-egy önkényesen kiragadott időszak növekedési adatát kivetíteni a jövőre módszertani katasztrófa –: mindezek a számítások matematikailag igazak, de teljesen komolyan vehetetlen képtelenségek. Most éppen az is bátor elemzőnek számít, aki megtippeli, két év múlva mi lesz, egy nem háborús helyzetben is csak nagyon elnagyoltnak számít az öt évnél távolabbra tekintő előrejelzés, azt pedig megmondani sem lehet, milyen lesz a világ 2061-ig, 2091-ig vagy épp 2110-ig.

Reviczky Zsolt

De fogadjuk el, hogy a cél az: 2030-ra érjük el az EU átlagos szintjét, amihez évente 3,5 százalékkal kell meghaladni az unió átlagos növekedését. Nézzük, mi kell ehhez!

Most épp pár jó éven van túl a magyar gazdaság – természetesen 2020-at nem számítva, bár még akkor is kisebb volt a recesszió, mint EU-átlagban –, ezért első ránézésre úgy tűnhet, van a gazdaságunkban annyi tartalék, hogy ez ne egy teljesen irracionális ötlet legyen. Csakhogy 2010 óta nem volt egyetlen év sem, amikor 3,5 százalékkal nagyobb lett volna a magyar növekedés az uniós átlagnál. Még 2018-ban is, amikor pedig tényleg erőltetett volt az itteni növekedés, az számított sikernek, hogy a reál-GDP-nk 3,3 százalékponttal gyorsabban nőtt, mint az EU-é. Ez volt az egyetlen olyan év, amikor megvolt legalább a 3 százalékos különbség, vagyis az, ami Nagy Márton számítása szerint ahhoz kellene, hogy 2030-ra az EU-szint 90 százalékánál tartsunk.

2018, illetve általában az előző évtized vége azért is érdekes példa, mert azokban az években úgy sikerült ilyen nagy (és a most megfogalmazott vágytól még így is elmaradó) növekedési többletet elérni, hogy a gazdaságunk gyakorlatilag minden tartalékát mozgósították. Rengeteg EU-pénz érkezett, a hitelek olcsók voltak, a béremelésekkel és a munkát terhelő adók csökkentésével pörgették a lakossági fogyasztást, jöttek a beruházások, és még a nemzetközi gazdasági környezet is jó volt. Így aztán már 2019 végére sejteni lehetett, hogy nagyjából ezzel hozták ki a maximumot a magyar gazdaságból; a járvány miatti összeomlást persze nem lehetett előre látni, de azt még a koronavírus érkezése előtt sokan megmondták, hogy olyan növekedés, mint 2018–2019-ben, már nem lesz 2020-ban.

Vagyis ahhoz, hogy a miniszterjelölt terve valóra váljon, annál, amennyire a csúcson, két-három évre fűtötték a gazdaságot, még egy kicsit jobban kellene, ráadásul egymást követő nyolc éven át. (Vagy minél több balkáni állam EU-csatlakozását elérni, hiszen azzal csökkenne az unió GDP-je.)

Egy ilyen növekedési terv megvalósítása persze nem lehetetlen. Főleg azért nem, mert a sikerhez nem az az egyetlen út, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, mint addig, csak még intenzívebben. Ahogy azt a közepes fejlettség csapdáját vizsgáló kutatások kimutatták, Közép- és Kelet-Európában egy-egy külföldi gyár odacsábításával az összeszerelő üzemként működő országok egy ideig tudnak fejlődni, de a növekedésük egy idő után korlátokba ütközik.

Igazán sikeresek azok az államok lettek, ahol az oktatásba, az innovációba és a helyi fejlesztések támogatásába tettek bele nagyon sok pénzt és energiát.