Amikor véget ért a második világháború, egy Francis Crick nevű fiatal tudós azon tűnődött, mihez is kezdjen a jövőben. Rövidesen betölti a 30-at, de még nem sikerült megállapodnia semmilyen pályán. A College London Egyetemen jó eredménnyel diplomázott, majd két éven át tessék-lássék kutatta „az elképzelhető legunalmasabb problémát”, a víz viszkozitását nyomás alatt. A háború idején a brit haditengerészetnek dolgozott: aknákat tervezett, amelyeket az ellenséges hajózási útvonalakon telepítettek. A vége felé a következőket írta:
Meglehetős bizonyossággal tudtam, hogy nem akarom azzal tölteni az életem hátralévő részét, hogy fegyvereket tervezek, de mit is csinálhatnék? Számba
vettem a képesítéseimet. Egy nem túl fényes diploma, amelyet némileg ellensúlyoz a haditengerészetnél nyújtott teljesítményem. A mágnesesség és a hidrodinamika bizonyos nem nyilvános részeinek ismerete, ám a legcsekélyebb lelkesedést sem éreztem e két terület iránt. A publikációk teljes hiánya. Néhány rövid haditengerészeti jelentés, amit írtam… ezek bizony nem sokat számítanának. Csak lassanként jöttem rá, hogy a képesítések hiánya akár előnyt is jelenthet. A legtöbb tudós 30 éves korára már a szakterületének foglya. Olyan sok energiát fektettek egy adott területbe, hogy pályafutásuknak ebben a szakaszában gyakran már rendkívül nehéz gyökeresen változtatni. Én viszont semmihez sem értettem, leszámítva egy alapszintű és némileg régimódi fizikai és matematikai képzettséget, valamint megvolt bennem a képesség, hogy új dolgok felé forduljak.
Crick felkereste Georg Kreisel nevű barátját, a matematikai logika kiváló tudósát. Amikor felvetette, hogy a tudományos alapkutatások terén próbálkozna, Kreisel logikus módon fontolóra vette a dolgot, és a következőt tanácsolta: „Sok, nálad ostobább embert ismerek, akik sikeresek lettek ezen a téren.”
De mit tanuljon?
hvgkonyvek.hu
Crick úgy érezte, már túl öreg ahhoz, hogy hibázzon. Ha elveszteget három évet egy olyan tárgy tanulmányozásával, ami nem vezet sehová, kifut az időből, hogy megint pályát változtasson. A tudományos karrier egy bizonyos kor fölött már nem reális.
Ahogy az Admiralitás folyosóin bolyongott, és a munkatársaival diskurált, azon kapta magát, hogy szívesen értekezik az antibiotikumok fejlődő tudományterületéről. Nagyon keveset tudott róla, leszámítva azt, amit folyóiratokban felületesen elolvasott, de megfigyelte, hogy erről a tudományról nem úgy beszél, ahogyan az aknákról és a víz sűrűségéről. Pletykált róla.
„Felfedeztem a pletykapróbát: az embert az érdekli leginkább, amiről pletykál. A tesztet habozás nélkül alkalmaztam is aktuális beszélgetéseimre.” Így már le tudta szűkíteni az érdeklődését az agyra és „az élő és élettelen közötti határvonalra”. Rájött, hogy ezekben a területekben az a közös, hogy olyan témákat feszegetnek, amelyekről sokszor úgy gondolják, kívül esnek a tudomány határain, és amelyeket gyakran átengednek a vallásoknak.
A molekuláris biológiát választotta, mert úgy érezte, a tudományba vetett hite és hitetlensége a vallási dogmákkal szemben biztosítja majd a sikerhez szükséges elszántságot. Ez volt az első lépés azon az úton, amely a Nobel-díjhoz vezetett, mert James Watsonnal együtt felfedezte a DNS kettősspirál-szerkezetét.
A fenti cikk Philip Delves Broughton Hogyan gondolkodjunk vállalkozóként? című könyvének szerkesztett részlete. Mit tanulhatunk ismert üzletemberek elszántságából, sikereiből és bukásaiból? Philip Delves Broughton gazdasági újságíró könyvében tanulmányozza a vállalkozói szellem sajátosságait, a siker ismérveit, mint az új szemléletmód kialakítására irányuló törekvéseket, a határtalan kreativitást és a szenvedélyes elkötelezettséget.
