Fiatalabb koromban azt gondoltam magamról, hogy egyáltalán nem akarok gyereket. Nem azért, mintha nem gondoltam volna jó dolognak, hanem mert a szakmámmal összeegyeztethetetlennek tartottam. A véleményemet a gyerekvállalásról egészen addig megtartottam, amíg nem találkoztam a volt férjemmel, aki körülbelül a harmadik randinkon azt mondta a gyerekkel kapcsolatos elképzeléseimre, hogy szerinte ez hülyeség. Azt is hozzátette, ő mindig olyan anyukát képzelt el magának, amilyen én vagyok.

Ráadásul ez egy igazi nagy szerelem volt, ami sok mindent felülírt. Amikor megismerkedtünk, Péter már elvált, és volt egy három és fél éves kislánya. Így azt is láthattam, milyen egy jó apuka, és hogy ez a jó szülőség akár velünk is működhet. Annyira meggyőzött, hogy bennem is átalakult ez a gondolat, és később már nem is volt kérdés, hogy szeretnék gyereket. Ettől kezdve mindketten tudatosan készültünk a házasságra, a gyermekvállalásra, és 2013-ban meg is született a kislányunk, Hanna.

Amikor terhes lettem, azt gondoltam, ameddig csak tudok, dolgozni fogok, de aztán mégsem így alakult. Egyszerűen nem akartam, hogy úgy induljon a gyerekem élete, hogy nem létezőnek tekintem egy szerep kedvéért. Szerencsére meg tudtam magamnak engedni, hogy ezt megtegyem, a szülés után egy évig nem is mentem vissza dolgozni, és utána is csak fokozatosan. A munkába való visszatérés gördülékenyen ment, addigra már kialakult köztünk az a kapocs és kötődés, ami ezt lehetővé tette. Hanna ma már tízéves, de elmondhatom, hogy ez idő alatt egyszer sem volt bébiszitterrel, mert anyukámmal és a volt férjemmel meg tudtunk oldani mindent.

Harmonikus kapcsolat a válás után

Most, hogy már lassan hét éve külön élünk Péterrel, elmondhatom, hogy harmonikus a kapcsolatunk. Azóta mindketten új kapcsolatban élünk, van új párunk. Nincsen rá jó szó, mennyire hálás vagyok Péter új párjának, aki elfogadta, hogy az ő „csomagjában” én is benne vagyok, vele együtt kapott egy gyereket és egy anyát. Nagyon jó személyiségre vall, hogy nem volt soha féltékeny, hanem tudomásul vette, hogy „együtt járok” Péterrel, egyszerűen azért, mert van egy közös gyerekünk. A párom is pontosan tudja, hogy ha megcsördül a telefonom, és Péter vagy a felesége hív, akkor azt minden körülmények közt fel fogom venni.

Egyszer egy műsorban megkérdezte tőlem valaki, milyen egyedülálló anyának lenni. Akkor azt válaszoltam, hogy bocsánat, de nem vagyok egyedülálló anya, mert lehet, hogy nőként egyedül élek, de szülőként közösen neveljük Hannát az apukájával.

Én is kaptam egy „csomagot”, amikor Péterrel összeházasodtunk, és nem mondom, hogy könnyű volt. Ráadásul Péter volt feleségével eleinte korántsem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk. Leginkább Péter kislányát érintette ez a dolog, gyakran komoly lojalitáskonfliktusba keveredett. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy jól érzi magát velünk hétvégén, de amikor hazamegy, akkor otthon erről nem lehet beszélni, mert azzal fájdalmat okoz az édesanyjának. Nekem ez nagyon hangsúlyos felkiáltójel volt, hogy ilyen helyzetbe ne hozzunk egy gyereket.

Hannát az első perctől fogva beavattuk abba, amibe csak lehetett. A mi tág értelemben vett, új párokkal kiegészült családunk a karácsonyokat és a születésnapokat együtt ünnepli, olykor együtt is nyaralunk. Vannak programok, ahol mi vagyunk hárman Hannával, máskor jönnek velünk a párjaink is, vagy Péter nagylánya. Az egész olyan, mint egy erős biztonsági háló. Nyílt kommunikáció van minden irányban, nem kell titkolózni, vagy félni attól, hogy valakinek rosszulesik, ha kimutatja a szeretetét a gyerekem iránt, és ő ezt viszonozza.

A család nem vér kérdése

Nagyon szerettem például azt a pillanatot, néhány éve, amikor egyszer csak azt vettem észre társasjátékozás közben, hogy Hanna odabújik Katához, Péter feleségéhez, és átölelik egymást. Melegséggel töltött el, jó volt látni, milyen szépen szeretik a gyerekemet. Ez a mi választott családunk. A család nem „vér” kérdése. Nekem van egy csomó rokonom, akivel a géntérképem nagyon hasonló, de ezen túl semmi közünk egymáshoz. Sokkal inkább családomnak tekintem a barátaimat vagy a volt férjem jelenlegi feleségét, mint azokat, akik csak papíron a családtagjaim.

Családi kirakós

HVG Könyvek

Ha az a kérdés, hogy mitől sikerült így megmaradnunk, sőt kibővíteni a család kereteit, akkor azt tudom mondani: azért, mert szeretjük egymást. Pétertől elváltam, de a szeretetünk nem múlt el. Amikor a szerelem és a vágy elmúlt, mérlegelnünk kellett, hogy ennek ellenére együtt maradunk-e. Úgy döntöttünk, hogy túl fiatalok vagyunk ahhoz, hogy lemondjunk ezeknek az érzéseknek a megéléséről. Közel kerültünk egymáshoz, összekötöttük az életünket, és volt értelme, hiszen Hanna is ebből született. De ez nem jelentheti, hogy nekünk párként együtt kell maradnunk.

Ha Hanna egyszer megkérdezi tőlem, miért váltunk el, akkor el fogom tudni mondani, hogy mi mindent megpróbáltunk, de nem sikerült. Ennek ellenére az, hogy nekünk van közünk egymáshoz, hogy mélyen szeretjük egymást, nem változott. Kata, Péter felesége nagyszerű ember, mert beleszállt ebbe a szövetségbe, amit Péterrel alkottunk.

Ha valaki azt kérdezné, milyen hátrányai vannak a mozaikcsaládos életformának, akkor őszintén, nem tudok egyet sem mondani. Sőt. Óriási előny, hogy amióta elváltam, vannak szabadnapjaim. Az első pillanattól sikerült olyan rendet kialakítani, amiben mindenkinek jut szabad hétvége. Ilyen módon vannak például olyan hétköznapok, amikor nekem sem kell hajnalban kelnem, mert Hanna az apukájánál alszik, és ő viszi iskolába.

Az, hogy fel lehet lélegezni, hogy van felnőtt magánéletem, lehetnek szabad estéim, amikor tudom, hogy a gyerekem szeretettel teli közegben van, az nagyon megnyugtató. Az összes barátomon, kollégámon látom, mennyire meghurcolja őket az, hogy folyamatosan együtt vannak a gyerekekkel. Ehhez képest a mi gyerekünk felszabadultabb, nyugodtabb és kipihentebb szülőt kap, mert néha ki tudunk kapcsolni.

Azt azért szeretném hangsúlyozni, hogy sokat változott a világ ahhoz képest, amikor én kicsi voltam. Akkoriban még az volt az elképzelés, hogy a gyereknek rosszat tesz, ha elválnak a szülei. Az én anyukám például ezért maradt benne a házasságában. Mi épp a gyerekünk érdekében váltunk el, hogy kiegyensúlyozott és boldog szülei legyenek. Anyukámnak furcsa volt ez a helyzet, nehezen fogadta el a válásunkat. Mostanra azonban már ő is örül annak, ami van. Hanna születésnapját például nála ünnepeljük, és mindenki ott lesz. Mert ebben a „csűrben”, amiben így együtt vagyunk, mindenkinek van helye.

A fenti cikk Megyeri Zsuzsanna Családi kirakós című könyvének szerkesztett részlete. A kötet interjúalanyai ‒ köztük Ábel Anita, Kovács Patrícia színészek, Hadas Kriszta és Kun Zsuzsa újságírók, Sárközi Ákos séf ‒ több nézőpontból, őszintén mesélnek felbomlott és újrarendeződött családjaikról, bizonytalanságaikról, kudarcaikról, aggodalmaikról, örömeikről és sikereikről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.