A történet 1969-ben kezdődött, amikor Peter Singer filozófus megkezdte tanulmányait az Oxfordi Egyetemen. Abban az időben a filozófia művelése elit elfoglaltságnak számított. Miközben polgárok milliói az utcán tiltakoztak az egyenlőtlenség, a környezetszennyezés és a vietnámi háború ellen, az átlag bölcselő pipával a szájában ült a karosszékben, és fogalmak pontos jelentésén törte a fejét.
Peter Singer már fiatalkorában is úgy gondolta, hogy a filozófiának a valódi kérdésekről kell szólnia. Nem sokkal az egyetem befejezése után, 1971 novemberében megalkotta a mesterművét. A mindössze 15 oldalas cikk egy alig ismert folyóiratban jelent meg. A címe ez volt: „Famine, Affluence and Morality” (Éhínség, jólét és moralitás). Az esszében kifejtett gondolatkísérlet világhírű lett:
Képzeld el, hogy látod, amint egy kisgyerek egy sekély tóban fuldoklik. Körülpillantasz, és megállapítod, nincs senki más a közelben. A gyerek már alig tudja a víz fölött tartani a fejét, és egyértelmű, hogy nincs vesztegetni való idő. De van egy probléma, új cipő van rajtad. Kiváló túracipő, és nem is volt olcsó. Mi a megoldás?
Majdnem mindenki azt mondja: Be kell ugrani a vízbe! Szörnyeteg, aki hagyja, hogy a gyerek vízbe fulladjon csak azért, mert valaki ragaszkodik a cipőjéhez. De mi a teendő akkor – írja a filozófus –, ha tudjuk, hogy évente gyermekek milliói halnak meg maláriában, kanyaróban vagy hasmenésben, olyan betegségekben, amelyek egyszerűen kezelhetők? Mi van akkor, ha egy segélyszervezetnek egy viszonylag kis összeget adsz – mondjuk annyit, amennyibe a cipőd került –, és ezáltal megmentheted egy gyerek életét, valakiét, aki éppen „fuldokol”? Vajon nem kötelességed-e, hogy adományozz? Vagy még sarkosabban fogalmazva: Nem kötelességed, hogy folyamatosan adományozz, ha van miből?
Mikor vagyunk jó emberek?
Amikor Singer a cikken dolgozott, történt egy katasztrófa Kelet-Pakisztánban, a mai Bangladesben. „Emberek halnak meg – kezdte mondandóját –, mert nincs elegendő élelmük, nincs fedél a fejük felett, és nem részesülnek orvosi ellátásban. Az a szenvedés és pusztulás, amelynek most szemtanúi vagyunk, nem elkerülhetetlen, nem elháríthatatlan.”
Az éhínség, a polgárháború és a ciklon 9 millió ember életét tette tönkre, de a gazdag országokban élők szinte semmit sem tettek értük. Hogyan lehet ezt megindokolni? Singer válasza egyszerű volt: ezt nem lehet megindokolni. „Alapjaiban kell megváltoztatni a módot, ahogyan a morális kérdésekhez közelítünk – írta –, és azt az életformát, amelyet a társadalmunkban természetesnek veszünk.”
Mikor vagyunk jó emberek? A többség erre a kérdésre így válaszol: Akkor, ha nem hazudunk és lopunk, ha rendesen elvégezzük a munkánkat, és befizetjük az adót. Továbbá ha jó szomszédok, hű barátok és kedves testvérek, szülők vagy házastársak vagyunk, ha időnként adakozunk, és még önkéntes munkát is végzünk. Akkor kifejezetten jó emberek vagyunk.
De mi lenne, ha magasabbra tennénk a lécet? Singer szerint az emberek hajlamosak túl könnyen elhinni, hogy már eleget tettek. De ha az emberek milliói még mindig éhségtől és betegségektől szenvednek, akkor egyáltalán nem tettünk még eleget. Addig kellene adnunk, amíg majdnem olyan szegények leszünk, mint egy bangladesi menekült.
Túlzásnak hangzik? Lehet. Singer az esszéjében még nyitva hagyta annak a lehetőségét, hogy talán nem kell ennyire messzire elmennünk. De még ha egyet vissza is lépünk, és azt mondjuk, hogy addig kell adnunk, amíg nekünk magunknak az nem okoz komolyabb gondot, az érvelésének akkor is súlyos gyakorlati következményei vannak.
Önvédelmi mechanizmus
Az életünk sok felesleges luxusból áll. Többnyire észre sem vesszük, mennyire pazarlók vagyunk. A gazdagok többsége nem tartja magát gazdagnak, pedig elég volna, ha belegondolna, hogy már egy átlagos jövedelmű egyedülálló holland is a világ népességének leggazdagabb 3 százalékába tartozik. A világ népességének legalább a fele kevesebb mint napi 7 dollárból él, és több mint 600 millió embernek legfeljebb napi 2 és fél dollár jut.
Hogy hogyan tud valaki ilyen kevés pénzből megélni? A szélsőséges szegénységben élő emberek gyakran azért halnak meg, mert alultápláltak. Átlagosan napi 1400 kalóriát fogyasztanak, ez a fele annak, mint amennyit az orvostudomány egy aktív testmozgást végző embernek javasol. Tehát ha kidobjuk az ételt, üvegből iszunk ásványvizet, elvitelre rendelünk kávét, vagy alig hordjuk a megvásárolt ruhát, akkor – a viszonyítástól függően – iszonyúan gazdagok vagyunk.
Mindeközben nem győzünk kifogásokat gyártani, hogy miért nem osztjuk meg a jólétünket másokkal. Meggyőzzük például magunkat, hogy az adományozásnak semmi értelme. Pedig elég volna beírni a Google-ba, hogy „adományozz hatékonyan”, és máris megtalálnánk az Against Malaria Foundation honlapján a GiveWellt és egy sor egyéb jótékony céllal alapított szervezetet.
De mások sem tesznek semmit, érvelünk tovább, noha ezzel az indokkal nemigen hozakodnánk elő, ha egy gyerek fuldokolna a vízben. Ne tegyünk semmit, ha a többiek passzívak és csak tétlenül bámulnak? Vagy képzeljük el, hogy 10 gyerek fuldoklik a vízben, és 9 járókelő inkább megőrzi a drága cipőjét, mint hogy segítsen! Ha mi egy gyereket kimentünk, a többit már nyugodtan hagyhatjuk megfulladni, mert már teljesítettük a ránk eső részt?
Elvárható-e mindez egy embertől?
Peter Singer esszéjével szemben csak egy meggyőző ellenérv hozható fel: túl sokat követel tőlünk. Az emberek nem képesek arra, hogy egyfolytában csak a világban lévő nyomorúsággal foglalkozzanak. A cselekvés akkor még belefér, ha a házunk mögötti tóban fuldoklik egy kisgyerek, vagy amikor megérint egy súlyos égési sérüléseket szenvedett kislány sorsa. De lelkileg mit kezdjünk azzal a 47 millió gyermekkel, akik a WHO szerint súlyos alultápláltságban szenvednek? Ennyi szenvedéssel egyszerűen már nem tudunk elbánni.
A pszichológusok szerint ez a fajta vakság: önvédelmi mechanizmus. Együttérzésünk nem nő egyenes arányban az áldozatok számával, még a plafont sem éri el. Sőt, egyre inkább alább hagy.
Singer modern követői
Singer éveken át egyedül vívta ezt a harcot, magatartása nem fertőzött meg tömegeket. Ebben csak 2009-ben következett be változás, amikor egy fiatal filozófus, Tody Ord úgy döntött, ő is akcióba lép. Megelégelve a bölcsész filozofálgatást, Ord kiszámolta, hogy filozófusként egész életében összesen körülbelül másfél millió fontot keres majd. Arra jutott, hogy a kényelmes élethez ennek a harmada is elég, így egymilliót nyugodtan jótékony célra szánhat.
De arra is rájött, hogy még nagyobb hatást érhet el, ha másokat is rá tud venni, hogy kövessék a példáját. Valaki azt tanácsolta neki, hogy találkozzon egy ambiciózus filozófia szakos hallgatóval, név szerint William MacAskillel. A filozófusok nem sokkal később létrehozták első alapítványukat, amelyet a „hatékony altruizmus” (EA) gondolatára alapoztak.
Morális ambíció
HVG Könyvek
Ord és MacAskill első alapítványuknak a Giving What We Can nevet adták, és arra buzdították az embereket, hogy jövedelmük 10 százalékát ajánlják fel jótékony célokra. De ez még csak a kezdet volt. Mert ha valaki adni akar, az első kérdés az, hogy mire. A világban milliónyi jótékony cél létezik, de hatékonyság tekintetében komoly különbségek mutatkoznak a szervezetek között. Ha valaki a lehető legtöbb jót szeretné tenni, annak szigorú fontossági sorrendet kell felállítania.
Tegyük fel, hogy vakokat akarunk segíteni! Az egyik lehetőség, hogy addig takarékoskodunk, amíg összegyűjtünk 40 ezer eurót, amelyből a Királyi Holland Vakvezető Kutya Alapítvány ki tud képezni egy kutyát. Egy másik, hogy a Sightsavers nevű szervezetet választjuk, amely ugyanezért az összegért 400 előrehaladott trachomában szenvedő beteget kezel. (A trachoma vaksághoz vezető fertőző betegség, amely gyakori a szegény országokban.)
Mi a teendő? Természetesen jó, ha valaki adományoz a vakvezető kutyáknak, mert azok sokat segítenek a látássérült embereknek abban, hogy teljes értékű emberekként élhessenek a társadalomban. De ha ugyanazért a pénzért négyszázszor több embert lehet segíteni, nem érdemes inkább azt választani?
A legtöbb ember úgy gondolja, hogy a legjobb jótékonysági szervezetek legfeljebb másfélszer olyan hatékonyak, mint az átlagosak. De amikor a fiatal Ord átnézte a Világbank jelentését, kiderült, hogy a szorzó sokkal inkább az 50-hez közelít (!) Az eredmények legkevesebb 80 százaléka a tevékenységek 20 százalékának köszönhető.
Minden apró segítség számít – de a legtöbb csak egy kicsit segít. És ha már jót akarunk tenni, miért ne akarnánk a lehető legtöbb jót tenni? Ha valaki szerint ez túl számítón hangzik, fordítsuk meg a kérdést: miért segítene valaki kevesebb embernek, akik kevésbé szorulnak rá – és még nekik is csak keveset?
A fenti cikk Rutger Bregman Morális ambíció című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.
