Naomi Alderman író szerint azért van szükségünk párra, hogy legyen tanúja az életünknek. Jóllehet, rengetegen élnek boldog életet romantikus kapcsolat nélkül, teljesen más élmény mindent együtt átélni.
Olyan mennyiségű kutatás készült a hosszú távú kapcsolatok egészségre és jóllétre gyakorolt pozitív hatásairól és árnyoldalairól, hogy órákba telne mindennek utánanézni a neten. Az egyik legnagyobb ajándék abban, ha van társunk, hogy egyenrangú kapcsolatban élhetünk valakivel, akit szeretünk, és aki pontosan úgy fogad el bennünket, amilyenek vagyunk – hibáinkkal együtt is szeret.
Ilyen körülmények között nehéz nem kiteljesedni emberként, bátrabbá, nagylelkűbbé és szeretetteljesebbé válni, nemcsak a párunk, hanem minden körülöttünk lévő személy iránt is. Úgy képzelem, hogy a szerető társ megtalálása csak a hab az amúgy is finom tortán, ám ha hab nélkül szeretjük a tortát, az sem baj.
Philippa Perry
Brit pszichoterapeuta és író. Rendszeresen publikál a Guardian, az Observer, a Time Out és a Healthy Living magazinokban, és saját rovatot vezet a Psychologies folyóiratban. 2010-ben jelent meg a Kanapéregény (Couch Fiction) című képregénye azzal a céllal, hogy a pszichoterápiát közelebb hozza a nagyközönséghez. Ezután csatlakozott az Élet Iskolája mozgalomhoz, ahol könyve is megjelent Hogyan maradjunk normálisak? (How to Stay Sane?) címmel. Férjével, a művész Grayson Perryvel és lányával, Florence-szel Londonban és Sussexben él.
A tökéletest keresve
A legtöbb e-mailben, amelyet kapok, azt kérdezik, hogyan lehet megtalálni a tökéletes társat. Az alábbi a férfi csak egy a sok küszködő, elkeseredett levélíró közül:
Akadtak rövidebb kapcsolataim, sok randin voltam, és egy hosszú távú párkapcsolatom is volt (régebben), amelyben a párom egy nappal a tervezett esküvőnk előtt tett lapátra. Sok energiát fektettem az online ismerkedésbe, de volt egy utolsó csepp a pohárban: 47 különböző nőnek küldtem jól megírt személyes üzeneteket hat hónap alatt, és egyetlen pozitív választ sem kaptam.
Az ötvenes éveim végén járok, vékony, fitt, magas, átlagos megjelenésű, jól kommunikáló, humoros és intelligens férfi vagyok. Az online randizás mellett egy helyi társasági klub összejöveteleire és kirándulásaira is eljárok, hogy emberekkel találkozzam. Ha leszámítom az idősebbeket, a túlsúlyosakat és az olyan nőket, akik cinikusan állnak a párkapcsolatokhoz – szinte senki sem marad.
Nemrégiben randevúztam valakivel, aki hosszú távú kapcsolatról beszélt, aztán hirtelen szakított velem, anélkül, hogy megindokolta volna. Ez letaglózott. Mindössze ölelések történtek köztünk, ami azonban ráébresztett, mi hiányzik a rideg életemből. Sikerült bebizonyítanom, mennyire nem igaz a „mindenki megtalálja a párját” mondás. Ez nyilvánvalóan nem történik meg. Bele kellene nyugodnom abba, hogy életem végéig egyedül leszek?
Gyakorinak tűnő hiba, hogy az online randizáshoz is úgy állunk, mint a vásárláshoz: görgetünk és lapozunk, hogy megtaláljuk a tökéletes személyt, mintha csak a tökéletes farmernadrágot keresnénk. Sajnos azt kell mondanom, hogy a tökéletes személy nem létezik. A fenti úriembernek azt tanácsoltam, hogy igyekezzen nyitottan gondolkodni, fogadja el a „nem tudom” gondolatát, és ne könyvelje el olyan határozottan, hogy milyenek az emberek, és kijönne-e velük. Hagyjon fel az ítélkezéssel (az emberek ezt mérföldekről kiszagolják). Ne skatulyázza be őket, és amúgy is, a zsánere talán nem is a zsánere.
Nehéz ma, az internetes randizás időszakában elköteleződni, mert végtelen választási lehetőségünk van. Amikor döntést hozunk, le is zárunk valamit, és ha elköteleződünk egyvalaki mellett, azzal elvágjuk magunkat a további lehetőségektől. Az emberek természetesen nem akarnak rossz döntést hozni, de a hibázástól való félelem azt jelenti, hogy tovább vacillálnak.
https://hvg.hu/hvgkonyvek/20250810_Hogyan-valtoztassunk-a-regi-rossz-szokasainkon
Maximalisták vs. elégségesek
Barry Schwartz pszichológus kísérleteket végzett azzal kapcsolatban, hogy a választási lehetőségeink mennyire hatnak a meghozott döntéseinkre. A kutatása azt mutatta, hogy amikor az emberek hatféle csokoládé közül választhatnak, gyorsan döntenek, és elégedettek a választásukkal. Amikor százból választhatnak, a többség nem rögtön azt választja, amelyik valószínűleg a legjobban fog ízleni neki, hanem küszködve vacillál, és amikor végül kiválaszt egyet, kisebb eséllyel lesz elégedett a döntésével, mint azok, akik csak hat íz közül választhattak.
Schwartz szerint az emberek többsége két típusba sorolható: vannak a maximalisták, és vannak az úgynevezett elégségesek – utóbbiak beérik azzal, ami elég jó. Az előbbiek a tökéletességet keresik, az utóbbiaknak a „jó lesz ez így” a mottójuk. És vajon kik az elégedettebbek általában? Igen, az elégségesek.
Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk
HVG Könyvek
Teljesen normális, ha aggódunk amiatt, hogy esetleg valami jobb vár még ránk, és emiatt nehezen kötelezzük el magunkat. Pedig épp az a választás adhatja a legnagyobb elégedettséget, amely mellett letesszük a voksunkat. Mert gyakran nem maga a dolog, hanem a döntés melletti elköteleződés hozza meg az igazi elégedettséget – sőt, talán még fontosabb is annál.
A maximalizmus nem a barátunk, hanem önszabotálás. Amikor ismerkedünk, és küzdünk a nyomással, hogy megtaláljuk a tökéletes társat, a legjobb, ha először megelégszünk a majdnem tökéletessel. Ne feledjük: a szerelem nem valami, amibe egyszer csak belesodródunk – mi alakítjuk. Ne csak választó félként tekintsünk magunkra, hagyjuk, hogy minket válasszanak.
Meg kell szoknunk a bizonytalanságot. Ne görcsöljünk rá, csak menjünk el a randikra és egyéb programokra, hogy jól érezzük magunkat, hiszen ezek nem állásinterjúk vagy megoldandó feladatok. Legyünk nyitottak, legyünk önmagunk, és legfőképpen élvezzük a helyzetet.
A fenti írás Philippa Perry Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
