Előfordul, hogy egy-egy páciensem elkésik a pszichoterápiáról. Ha egyszer megtörténik, nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Ám néhány páciens következetesen kifulladva esik be az ajtón. Ilyenkor kíváncsivá válok, mi rejlik a késés mintázata mögött, mit jelenthet, és mi a célja. A pontatlanságnak számtalan oka lehet, és van, akinek szokásává válik.
Egy páciensem felidézte, hogy az édesanyja mindig rengeteg időt töltött a fürdőszobában, és ő emiatt elkésett az iskolából. Az anyja azt mondogatta ilyenkor neki, hogy nem számít, mert aki túl korán érkezik, az általában karót nyelt típus. A férfi tudattalanjában a pontosság gondolata egyet jelentett az édesanyjával való ellenkezéssel, ezért negatív dologgá vált. Amint feltárta ezt a narratívát, elveszítette a késésre való kényszeres késztetését.
“Ilyen vagyok?”
Megesik, hogy az emberek irreálisan optimisták azzal kapcsolatban, hány dolgot képesek belezsúfolni egy napba. Néhány notórius késő egyszerűen elkönyveli, hogy nem képes beosztani az idejét, és semmit nem tehet ez ellen. Gyakran lemondóan beszélünk magunkról: „ilyen vagyok” vagy „ezen nem tudok változtatni”, de félretehetjük ezeket a kifogásokat, és dönthetünk úgy is, hogy mégis próbálkozunk.
A felnőttkor elérésével nem állunk meg a fejlődésben. Az agyunk rugalmas, vagyis alakíthatjuk. Ha tudatosan megfigyeljük a bevett szokásainkat, és időben elcsípjük a szokásos reakciónkat, dolgozhatunk egy másik fajta válaszon is, és így új szokást alakíthatunk ki.
Képzeljük el, hogy az agyunkon soksávos autópálya halad keresztül. Ez a régi, jól bejáratott reagálási módunk. Az új szokások viszont olyanok, mintha machetével próbálnánk ösvényt vágni a dzsungelben. A megszokott út kényelmes és automatikus: robotpilótára kapcsolunk, és megyünk tovább. Az új út viszont kemény terep. Tudatosan kell figyelnünk arra, merre tartunk, mit teszünk – ehhez erőfeszítés és elszántság kell.
A pontosság példájához visszatérve, a notórius késők csak akkor tudnak változni, ha elhatározzák, hogy pontosak lesznek. Ha csak homályos kísérletet tesznek arra, hogy „megpróbálnak” időben érkezni, akkor továbbra is késni fognak. Arra is figyelnünk kell, hogy stressz vagy nyomás alatt se kössünk ki újra az autópályán. Ilyenkor ugyanis, amikor az energiánkra máshol van szükség, könnyű az ismerős útvonalon haladni.
A szülők gyakran szembesülnek ezzel. Általában sziklaszilárdan meg vannak győződve arról, hogy soha nem fognak úgy viselkedni, mint a saját szüleik, de stresszes helyzetben azon kapják magukat, hogy arra támaszkodnak, ahogyan őket is nevelték.
Abba lehet-e hagyni például a rosszindulatú pletykálkodást?
Az alábbi levél egy olyan nőtől érkezett, aki nehezen szokik le a munkahelyi pletykálkodásról. Ez szintén jó példája annak, mi történik, amikor valaki meg akar változtatni egy bizonyos szokást.
Úgy tűnik, nem tudom megállni, hogy ne pletykálkodjak és panaszkodjak a környezetemben lévőkről. Ez főleg a munkahelyemen fordul elő, és nem én vagyok az egyetlen, aki ezt teszi. Mérgező közeg ez, ahol egymás fúrása a norma, és így nehéz ellenállni. Mindennap elbeszélgetek magammal arról, hogy egy rossz szót sem fogok szólni senkiről, végül mégis mindennap mondok valami gonosz dolgot. Korábban büszke voltam arra, hogy őszinte vagyok, de elmozdultam a keserűség, a nyafogás és az impulzív pletykálkodás irányába. A legrosszabb, hogy amikor valakiről pletykálok, a szívem mélyén azt érzem, hogy nincs is negatív véleményem róla, és magam is megdöbbenek, miért mondok ilyen szörnyű dolgokat. Keményen dolgoztam magamon az elmúlt évek során, és szégyellem, hogy nem lett belőlem jobb ember. Miként válhatok jobb emberré, és mondhatok búcsút örökre énem e mérgező részének?
A problémája felismerése és megfogalmazása által ez a nő máris jó úton halad az irányváltás felé. Nehéz abbahagyni a pletykálkodást, különösen, ha bizonytalannak érezzük magunkat a környezetünkben. A kötődés kialakításának remek eszköze, ha akad egy harmadik személy, akit valamilyen értelemben mindkét fél rossznak tart.
A pletyka úgy hat, mint a kötőanyag
A pletyka könnyedén áramlik az egymással barátságos emberek között, és a kettőjük közti bizalom jele. Enyhítheti a másokkal kapcsolatban érzett feszültséget és ellenségességet, mert csökkentheti az emiatt érzett stresszt. Ám vannak árnyoldalai is. Ha negatív pletykát hallunk valakiről, az megváltoztathatja a véleményünket vele kapcsolatban, ami igazságtalan dolog rá nézve.
Új dolgokat sosem könnyű kipróbálni
Amikor új dolgokat próbálunk ki, természetes, hogy kételyeink támadnak. Néha épp annyira vágyunk valamire, mint amennyire rettegünk tőle. Például, képzeljük el, hogy lefutnánk egy maratont úgy, hogy előtte csak a busz után futottunk.
Furcsa, milyen nehéz néha elfogadni a pozitív változást. A dopaminlöketek újra meg újra megerősítik a rossz szokásainkat, és szinte bármilyen önámításra képesek vagyunk, csak hogy megkapjuk a következő adagot. Talán ez a nő is épp ezt éli át, miközben próbál leszokni a pletykálkodásról.
Pedig a pozitív eredménnyel járó változásoknak nem kell drámainak lenniük. Lehetnek apró, finomra hangolt igazítások is, például, ha úgy döntünk, újfajta növényt ültetünk, vagy naponta megtanulunk egy-egy új szót egy idegen nyelven.
A platykálkodó levélírónak azt tanácsolnám, hogy szokjon rá az „én” kezdetű mondatokra. Vagyis, ahelyett, hogy azt mondaná, „ő nagyon idegesítő”, váltson arra, hogy „ideges vagyok”. Így elkezd felelősséget vállalni a saját reakciójáért, és talán felismeri, hogy ha valaki idegesít bennünket, attól még nem feltétlenül vele van a baj. Talán nem olyan szórakoztató, mint a munkahelyi legjobb barátunknak nyafogni, de sokkal hasznosabb.
Ha csak egy apróságot változtatunk is meg a mindennapi cselekedeteinkben vagy a szemléletmódunkban, már az is jelentős hatással lehet a közérzetünkre. És elnézőnek kell lennünk magunkkal, amikor új szokást alakítunk ki, mert időbe telik megváltoztatni a viselkedésünket. Ezért ahelyett, hogy büntetnénk magunkat, amikor erős a kísértés, hogy újra beleessünk a régi hibánkba, gratuláljunk magunknak a tudatosságunkért: „Aha! Ez az, amit többet nem akarok tenni!” Mellőzzük az ítélkezést, és forduljunk kíváncsian önmagunk felé. Vegyük észre a haladásunkat, figyeljünk fel a kísértésekre, és veregessük meg a saját vállunkat, amikor nem engedünk nekik.
A komfortzónák tágítása
Ha készen állunk arra, hogy elengedjünk egy régi szokást vagy kipróbáljunk valami újat, a következőt javaslom: fogjunk egy nagy, üres lapot, és rajzoljunk egy kört a közepére. A körbe írjunk bele olyan tevékenységeket, amelyeket kényelmesnek érzünk. Az én lapomon például a rövid séta szerepelne.
A kör vonalán kívülre írjunk olyan tevékenységeket, amelyeket meg szoktunk tenni, de némi erőfeszítés szükséges hozzájuk. Például, felmenni egy hosszú lépcsőn vagy egy domb tetejére. Rajzoljunk egy nagyobb kört e tevékenységek köré. A következő sávba írjunk olyan dolgokat, amelyeket szeretnénk megtenni, de kissé tartunk tőlük. Ezek közé tartozhat olyasmi, mint egy hétnapos gyalogtúra, egy üzleti ötletünk prezentálása vagy egy alapítvány létrehozása.
Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk
HVG Könyvek
Rajzoljunk ezek köré is egy újabb kört. Aztán írjunk köré olyan dolgokat, amelyektől túlságosan félünk ahhoz, hogy belevágjunk, pedig dédelgetünk velük kapcsolatos ambíciókat – például olyasmit, hogy közszereplővé váljunk. Rajzoljunk annyi kört, ahányat csak szeretnénk. Idővel a legbelső körön közvetlenül kívülre írt tevékenységek talán hétköznapivá válnak, és a komfortzónánk tágul.
Az, ami valaki külső körében szerepel, az másnál esetleg a legbelsőbe kerül, de mindig emlékezzünk arra, hogy bármit is próbálunk ki, azt kizárólag magunkért tesszük. Kísérletezzünk új dolgokkal, és ha nem érezzük, hogy az adott kísérlet felpezsdít, nem érzünk általa szorosabb kapcsolatot a világgal, nem érezzük elevenebbnek magunkat tőle, akkor sem történik semmi, nyugodtan félbehagyhatjuk. A lényeg, hogy apránként toljuk kijjebb a határokat. Ha nem feszegetjük a határainkat időről időre, a komfortzónánk összezsugorodhat.
A változáshoz gyakorlás kell. Ami ismerős és kényelmes, azt jónak is érezzük, még akkor is, ha árt nekünk. De csak menjünk tovább, vágjunk utat a dzsungelben, és tapossuk ki azokat az új ösvényeket. Minél többet járunk rajtuk, annál természetesebbnek fognak tűnni, míg végül olyan automatikusan megyünk végig rajtuk, mint az autópályán.
A fenti írás Philippa Perry Bárcsak olvasná ezt a könyvet mindenki, akit szeretünk című könyvének szerkesztett részlete. A kiadványt itt rendelheti meg kedvezménnyel.
