Huszonnégy éve, 2002 legelején adtam föl a meghívókat A Viktor című könyvem bemutatójára. A meghívó – a kötet borítójának kicsinyített mása, az Orbánnak kezet csókoló mezőkövesdi idős nénivel – kétségkívül nem rejtette véka alá, milyen jellegű könyv kerül utcára.
Pár nap múlva a kiadóm könyvelője telefonált. Bejelentkezett az APEH, átfogó, teljes ellenőrzésre, 29-én jönnek – közölte, mérsékelt meglepetéssel. A Postabank-könyvem – 1999-es, szintén Orbán-kormány alatti – megjelenését is azonnali APEH-revízió követte. Az újabb kapkodásra mi sem volt jellemzőbb, mint hogy a mostani ellenőrzésről szóló hivatalos papírban közölték: vizsgálni fogják azt a ’99-es évet is, amelyet az előző revízió már jogerősen lezárt, ami mellesleg törvénytelenség. Egyébiránt az ellenőrzés mindent rendben talált.
Aztán megtörtént a könyv sajtóbemutatója. Illendőségből jó néhány pártembernek is küldtem meghívót, Dávid Ibolyának, Kuncze Gábornak, hasonlóknak – egyedül Kovács László MSZP-elnök tisztelt meg. Ez aztán a jobboldali sajtó számára ékes bizonyítéka lett annak, hogy az MSZP bértollnoka vagyok, személyesen Kovács bízott meg a kötet megírásával.
Elkaszált műsorok
A bemutató hete meglehetősen rosszul folytatódott. A Magyar Televízió vezetőivel 2001. november eleje óta tárgyaltam a Slágertévé 2002-es szerződési feltételeiről, mint a műsor producere. December elején Mendreczky Károly elnök kezet adott rá, hogy a 2001-es év gyártási és anyagi feltételeivel változatlanul megy tovább az MTV két legnézettebb műsorának egyike.
Aztán – még decemberben – a szórakoztató főszerkesztőség emberei újra alkudozni kezdtek: engedjek kicsit. Engedtem, ismét megegyeztünk, és újfent kezet fogtunk a megállapodásra. Rendben le is ment a soros adás, és műsorra tűzték a következőt is. Ám egy nappal a könyvbemutató után fölhívtak, hogy a megállapodott feltételekkel mégsem szerződhetnek.
Néhány nap múlva egy másik tévéműsor is áldozatául esett A Viktornak. Juszt László hívott meg a Magyar ATV-n évek óta futó Magánbeszélgetésekbe. Kétségkívül valamivel könnyedebbre vettük a figurát a szokásosnál. Juszt az élő adás közepe táján megkért:
– Felolvasnád a kötetből a Simicskával való telefon-beszélgetésedet?
– Én fel, de tele van csúnya szóval, azt lehet ebben a tévében?
– Lehet.
– Akkor kezdem… és akkor azt mondja nekem Simicska…
– Várj, a csúnya szavak helyett mégis inkább mondd csak a kezdőbetűt!
– Jó. Szóval azt mondja nekem Simicska: ide figyelj, te kis g… Laci, a „baszd meg” helyett mit mondjak?
A Magánbeszélgetéseknek hosszú időre ez volt az utolsó adása.
Felvásárlási és "előjegyzési" akciók
A könyv kikerült a boltokba, és pillanatok alatt elindultak a „felvásárlási akciók”. Unos-untalan kaptam a telefonokat a legkülönbözőbb helyekről, hogy tucatjával-százával akarják öltönyös-nyakkendős fiatal emberek vinni.
Ennek híre hamar eljutott napilapokhoz is, azok közreadták, mire a jobboldal természetesen tüstént visítozott: hazudozásommal reklámot akarok csapni a könyvnek. A legközelebb nekem telefonáló könyvkereskedőt megkértem hát szépen, értesítsen ő néhány lapot. Újságírók utánaeredtek a hírnek, s percek alatt több helyről is ugyanarról számoltak be: valóban történtek kísérletek a fölvásárlásra, a multik be is vezették, hogy egy-egy vevő nem kaphat többet három példánynál.
Ám kacifántosabb történetek is voltak. Több – fideszes – vidéki városban úgy vettek föl előjegyzést a könyvre, ha mindenki megadta nevét és lakáscímét. Volt olyan város is, ahol a könyvesbolt vezetőjével közölték: amikor újabb szállítmány érkezik, először a Fidesz városi elnökét köteles értesíteni, aki beült a boltba, és jegyzetelte, kik vásárolnak. Másutt megfenyegették a könyvüzletet: ha nem veszik be a kirakatból ezt a mocskot, össze fog törni itt minden!
https://hvg.hu/360/20251122_Stefano-Bottoni-Kende-Peter-Orban-Viktor-cimlapsztori
A Schmidt-ügy
Később Schmidt Máriával beszélgetett egy újságíró, akitől elkallódott az interjút rögzítő magnókazetta. És eljutott hozzám. Döbbenten hallgattam a Terror Háza igazgató asszonyát rólam szólni:
– Én ismerem ezt a pasit, egy gimnáziumba jártunk, fölöttem járt. Elég jól ismerem tehát. És elolvastam a könyvet… azt tudom mondani… tisztességes helyen ilyenkor az ember lecsatolja a fegyverét, és lelövi, mint egy kutyát.
Legelőször nem értettem: miért kellene a kutyákat lelőni? Ha egyszer a direktor asszony úgy gondolja: engem úgy kell lelőni, mint a kutyát? Ezen bizony olyannyira megmérgelődtem, hogy azon nyomban eldöntöttem: nem első haragomban, hanem csak lassú mérgemben gondoskodom róla, hogy megbánja lövöldözős kedvét. Úgyhogy szépen eltettem a kazettát, és vártam hetekig. Aztán Kövér László volt szíves előállni a köteles beszédével – és akkor megéreztem, hogy eljött Schmidt Mária ideje is.
A Budapest TV-ben hangzott el elsőként a szöveg, de csak úgy, hogy nem nevezték meg a miniszterelnöki főtanácsadót. Két nap múlva a Népszabadság újságírója kereste meg ez ügyben Schmidt Máriát, aki letagadta a dolgot. Másnap Kovács László sajtótájékoztatóján ezt is szóba hozta, és javasolta az újságíróknak, kérdezzék meg erről újra a főigazgató asszonyt. Következő nap a TV 2 esti Híradójának volt vendége Schmidt Mária, és a kérdésre, hogy ő mondta-e ezt a szép mondatot, vádaskodásnak minősítette az egészet. A TV 2 riportere erre élő adásban lejátszotta a kazettát.
Ekkor már derekasan vállalta: ez az ő hangja, úgyhogy ezt tényleg ő mondta. Magát történésznek nevezve hozzátette: ő csupán arra a korra utalt, amikor a becsületbeli ügyeket párbajjal intézték el.
Szétordibált, ellehetetlenített felolvasások
Debrecenben, Szegeden buszok szedték össze a környék falvaiból is azokat, akik a sokezres plázabeli diskurzusokat próbálták szétordibálni-gyűlölködni. Orbán-rajongók sokhelyütt dobálóztak, fenyegetőztek, randalíroztak, ahol megjelentem. Győrött a beszélgetés előtti órában a könyvesboltban dedikáltam; egy bottal járó bácsi onnan indult a művelődési ház felé, ám útközben négy kopasz suhanc elkobozta tőle a könyvemet, és közölte vele:
– Takarodj haza, vén hülye, a Kende úgyse ér oda a művházba, mert szétverjük a pofáját!
Győrből egyenest Csornára, Áder János szülővárosába vitt az utam. Ottani meghívóm értem jött Győrbe, az én autóm elé állt a sajátjával, s a város határán vallotta be ennek okát: itt bizony valamicskét tiltakozni fognak jövetelem ellen. Csornán aztán négy villogó rendőrautóval lezárt utca fogadott, és valóban vagy ötven-hatvan üvöltő ember, transzparensekkel: Le Kendével! Dögölj meg, rohadék! és hasonlók.
Röplapokon veréssel fenyegették meg számos helyen – például Sárospatakon – azokat, akik eljönnek találkozni velem. Ugyanaznap Sátoraljaújhelyen már négy helyszín mondta vissza a rendezvényt; a cukrászdát, amellyel már szerződésük volt a szervezőknek, megfenyegették, hogy összetörik a berendezést is. Az ötödik helyen sikerült megtartani a traccs-partit, ugyanakkor a városháza dísztermében a város fideszes polgármestere Bayer Zsolttal beszélgetett a nyilvánosság előtt.
Az ELTE-ről meg egyenesen kitiltottak. A rektor azt nem kifogásolta, amikor nem sokkal korábban Csurka Istvánnal, meg Lovas Istvánnal beszélgethettek az egyetemi hallgatók, a velem szervezett találkozót viszont betiltotta. Jöttek-jöttek az egyetemisták a Múzeum körúti Gólyavárhoz, ám oda már nem mehettünk be. Telefonon elértem Vadász Jánost, a Közművelődési Dolgozók Szakszervezetének elnökét, s ő azonnal kinyittatta számunkra az ő Puskin utcai nagytermüket.
Kritikák az első könyvről
Időközben megjelent sok-sok kritika is a könyvről – zömmel jogosak. A politikai pamflet és a politikai lektűr műfaja eleddig nemigen volt ismert Magyarországon.
Szóvá tették összes nagyobb-kisebb hibámat – elkövettem nem keveset, a dátumtévesztésektől a források egyenetlenségein át a jegyzetek hiányáig, vagy odáig, hogy Kövér nagyapja (szemben azzal, amit írtam) nem hibbant meg, csupán élete vége felé nem mert kimozdulni a lakásából, ezt értelmezték néhányan tévesen, s én bedőltem nekik – amiért újfent bocsánatot kérek a családtól.
Jobboldali kritikusaim döbbenetes hűhót, zenebonát csaptak; valamennyi két fő jelző köré összpontosult: könyvem hazug és gyűlölködő. Ám hiába rimánkodtam, sorolják elő hazugságaimat és gyűlölködéseimet, s készséggel elismerem, ha valóban elkövettem ilyen bűnt – erre sosem kaptam választ.
Ám nem csak jobboldalról tették többen szóvá elfogultságomat. És ez volt az, amit nem értettem. Számosan vonták kétségbe a jogomat ahhoz, hogy „beavatkozzam a kampányba”. Most már tehetjük múlt időbe: hogy beavatkoztam.
Ám azt már senkinek sem sikerült megmagyaráznia, hogy ezzel mi a baj – hiszen engem senki sem tiltott el a közügyektől, sőt, a szólásszabadság erre bíztat – akkor mi a „bűnöm”? Akár ügyvédként, akár tollforgató értelmiségiként miért ne tehetném meg, hogy saját eszközömmel, az írással igenis beavatkozzam a kampányba, vagyis részt vegyek azoknak az érveknek, véleményeknek a felvonultatásában, amelyek ismeretében a választók eldönthetik, kire akarnak szavazni.
Elfogult vagyok? Igen, kétségkívül
Mind a mai napig szilárd meggyőződésem, hogy Orbán olyasfajta személyiség, akit távol kellene tartani a hatalomtól, mert nem képes megfékezni magát – főként abban, hogy folyton harcoljon, akkor is, ha békét vagy kompromisszumot kellene kötni. Igen, én valóban úgy ítélem meg, hogy tevékenysége, politikai gyakorlata végletesen káros az országra és népére.
S ha viselkedése számos téren megengedhetetlen változékonyságot mutat is, személyiségének fő elemei annyira stabilak, hogy e kötetbe kénytelen voltam átemelni néhány fontos részletet az első és a második Orbán-könyvből. Túl sok dolog ugyanaz ma, mint volt huszonnégy és húsz évvel ezelőtt.
A fenti cikk dr. Kende Péter Az Orbán című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.