Mire lehet elég az a pénz, amit egy család több évnyi munkájával össze tud spórolni? Aki a mélyszegénységből indul, annak ez gyakran azt jelenti: hosszú időn át tesznek félre pénzt abból a kevésből, ami van, jókora adósságba is verik magukat, hogy aztán egy szegregátum szükséglakásából el tudjanak költözni egy olyan lakásba, amely teljes felújításra szorulna. A munka persze akadozik, embert alig lehet találni rá, pénzt még annyira sem, így aztán könnyen tönkremegy az ember lelkileg is.

Ezzel küzdött az a család is, amely egy heves megyei falu szegregált telepén élt egy túlzsúfolt, nagyon rossz minőségű lakásban, majd évekig gyűjtötték a pénzt, hogy egy jobb utcában tudjanak venni egy olyan lakást, ahol életük első saját fürdőszobája várta volna őket – csak épp használhatatlan állapotban volt. Ekkor kértek segítséget a Habitat for Humanitytől, és az ő segítségükkel már sikerült is megoldani, hogy használhassák a fürdőszobát.

Erről, és más hasonló történetekről volt szó a Habitat tanulmányának bemutatóján: a szervezet munkatársai azt gyűjtötték össze, mi az a lakásfelújítási feladatokból, ahonnan az állam egyszerűen kivonult, lepasszolta a feladatot az önkormányzatoknak és a civileknek, meg persze azt is, hogy szerezzenek rá pénzt valahonnan.

Sokszor többről is szó van itt, mint egyszerűen a lakhatási körülményekről – az is nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások. Főleg az olyan esetekben, amikor egy roma család kitör a szegregátumból, érzik azt, hogy bizonyítaniuk kell az új szomszédaiknak, azzal is, ahogyan kinéz, amit a házból mások látnak.

Ők nagyon sokszor mondják el a civil szervezet munkatársainak is, hogy ők „rendes család”, nem olyanok, mint akik a telepen maradtak.

Az egyik legnagyobb dilemma az ilyen esetekben az: jót tesznek-e a segítőkész civilek, ha befektetnek egy olyan ingatlanba, amely nem biztosítja a méltó lakhatás alapfeltételeit, nem épp ezzel ártanak-e? Van olyan helyzet, amikor azonnal megoldást kell találni – mint például egy kecskeméti szegregátumban a két gyerekét egyedül nevelő közmunkásé, akinek az ajtaja annyira tönkrement, hogy nem lehetett bezárni, úgyhogy többször be is törtek hozzá –, ilyenkor a segítők mást nem tudnak, mint tudomásul venni, hogy hiába teszik meg ők, amit tudnak, ez nem számolja fel az összes többi kockázatot. De megtörtént már az is, hogy azért kellett ajtót cserélni, mert a családvédelem a gyerekek kiemelésével fenyegetett, ha nem tudták volna elzárni őket a máshol élő, de zaklatni visszatérő apjuk látogatásai elől.

A legtöbbször energiahatékonysági felújításra van szükség, de a szépen hangzó név nem valami általános szigetelést vagy teljes körű felújítást jelent, hanem csak néhány ablak vagy ajtó cseréjét. Az is gyakran előfordul, hogy a kályhákat vagy gázkonvektorokat kell lecserélni.

Egészen más problémákkal találkoznak persze a segíteni vágyók kis falvakban, mint Budapest szegényebb részein, ott az a gyakoribb gond, hogy önkormányzati bérlakás felújítására nincs pénz, vagy épp azt kellene vállalniuk a szerződésükben, hogy felújítják a lelakott önkormányzati lakást. A Habitat részt vett az Újpest Kapuja városrehabilitációs projektben is - ez a program EU-támogatásból fut, és az önkormányzat is részt vesz benne -, itt a bérlakások felújítása mellett szociális munkások segítő tanácsadást kínáltak, krízisintervencióban vettek részt, ha családon belüli erőszakot láttak, segédkeztek a szomszédok közötti konfliktuskezelésben, vagy épp munkakeresésben, annyi extra nehezítéssel, hogy az egész program közben beütött a járvány, így egy ideig kevesebb személyes találkozó lehetett.

A program ugyan még tart, de az eddig látottakból azt a fontos tanulságot vonták le: amikor az EU pályázati feltételeinek meg kell felelni, kapcsolatot kell tartani az önkormányzattal (főleg hogy menet közben volt egy választás is), akkor sokkal nagyobb rugalmasságra volna szükség, hogy bármilyen krízist tudjanak kezelni. Újpesten például legutóbb az okozott gondot a programban, hogy a projekt indulásakor nem számoltak ekkora inflációval. Azt pedig kudarcként élték meg a szervezők, hogy miután a terv 31 új bérlakás létrehozása lett volna, az önkormányzat kifarolt emögül, azzal az indoklással, hogy nem akarnak újabb szegregátumot létrehozni.

Na de hol van az állam?

Szinte sehol. Ugyan a lakástámogatásokra kimondottan sok pénzt szánt a kormány az elmúlt években, ezzel a középosztályt és a gazdagokat segítették inkább, a Habitat megfogalmazása szerint „a szociálisan célzott lakhatási támogatásokra tulajdonképpen láthatatlan mértékű összeget költ az állam”.

Az önkormányzatok pedig törvényileg nem kötelesen lakásfenntartáshoz, lakhatáshoz vagy adósságkezeléshez kapcsolódó támogatást adni. Abban a 29 faluban, ahol a TÁMASZ programban újítottak fel lakásokat, az önkormányzat általában a közműdíjak befizetésére adott valami támogatást, sok helyen havi ötezer forintot. Van ennél bőkezűbb önkormányzat is, Bag esetét emelte ki a jelentés, ahol egy helyi rendelet szerint 500 ezer forint támogatást is lehet adni fiatal és/vagy kisgyerekes házaspároknak, hogy új lakást vegyenek. De a gond most már egyre inkább az, hogy ha szeretne adni egy falu pénzt, akkor sincs nagyon miből.