Mintha az ámokfutók bibliájává kezdene válni Peter Langman amerikai pszichológus Miért ölnek a gyerekek? című, 2009-es (magyarul még nem olvasható) műve. A kifejezetten tudományos kötetet nemcsak az a 18 éves lövöldöző „forgatta haszonnal”, aki július végén Münchenben kilenc embert lemészárolt. Az amerikai rendőrségnek is bedolgozó Langman munkáját utólag megtalálták annál az ugyancsak 18 éves Karl Piersonnál is, aki Colorado államban 2013. december 13-án egy puskával, egy machetével és három Molotov-koktéllal felszerelkezve sétált be iskolája kapuján. Mielőtt végzett magával, fejbe lőtte egyik iskolatársát, és megkísérelte felgyújtani az alma matert. Saját bevallása szerint Langman „kissé zavarónak” érzi, hogy a tizenéves tömeggyilkosok körében efféle népszerűségnek örvend.
Egyszerűen betegek?
Szakmailag amúgy újszerűnek számít az ő megközelítése. Hipotézise részletes ismertetését a 12 diák és egy tanár életét kioltó, kettős öngyilkossággal végződött 1999-es columbine-i iskolai mészárlás tizedik évfordulójára időzítette. A témával foglalkozó szociológusok és antropológusok többsége az ilyen tömeggyilkosságok mögött elsősorban személyes traumákat keres, más esetekben szélsőséges nézeteket. Langman szerint viszont a stresszt okozó tényezők – például a müncheni lövöldöző esetében az iskolatársaitól valóban elszenvedett rendszeres zaklatás – kidomborítása csak elfedi a lényeget: az elkövetők egyszerűen betegek. Sőt a hamburgi Die Zeitnak nyilatkozva azt a nyilván vitatható, de nem teljesen megalapozatlan megjegyzést is megengedte magának, hogy pusztán pszichológiai szempontból nem sok különbséget lát az ámokfutók és a terroristák – különösen az utóbbi időben gyakran felbukkanó „magányos farkasok” – között.
Menekülés a columbine-i mészárlás közben. Vírusként terjed
AFP / Mark Leffingwell
Végeredményben Langman szerint a mintegy önkívületi állapotban elkövetett mészárlást egyes ismert betegségek szélsőséges, rendkívül ritka tüneteként kellene számon tartani. Erre egyelőre nincs sok esély – legalábbis az elmeorvosok sorvezetőjének számító, az Amerikai Pszichiátriai Szövetség által kiadott, és angol rövidítésével világszerte DSM-ként emlegetett diagnosztikai kézikönyv szerint. A mentális betegségeket és legfontosabb jellemzőiket felsoroló lajstrom negyedik kiadása az ezredforduló környékén még kulturális beidegződésként említette a jelenség tágabb kategóriáját, de a most érvényes, 2013-ban megjelent verzióban még ennyi figyelmet sem szenteltek a tüneteknek.
Délkelet-ázsiai eredet
A látszólag minden előzmény nélküli, céltalan mészárlásról elsők között az Ausztráliát és Óceániát felfedező, valamint az Antarktiszt elsőként körbehajózó James Cook brit tengerész számolt be az 1700-as évek második felében, délkelet-ázsiai tapasztalatai alapján. Az ámokfutás kifejezés a maláj meng-ámokból származik, ami azt jelentette, hogy valaki önkívületinek látszó állapotban, látható ok nélkül késelte meg az útjába kerülő összes embert és állatot.
Miközben a délkelet-ázsiai törzsi anekdoták az ámokfutók két típusát különböztették meg, a nyugati szakemberek egy kalap alá vették azokat, akik személyes tragédia – például közeli családtagok hirtelen elvesztése – miatt kelnek ki magukból, és azokat, akiket vélt vagy valós sérelem (netán valamilyen téveszme) sarkall bosszúra. Népszerű magyarázattal állt elő John Cooper amerikai antropológus az 1930-as években: ő úgy látta, hogy mivel a „primitív” kultúrák mélyen elítélik az öngyilkosságot, ott ámokfutókká válnak azok, akik a „civilizált” Nyugaton egyszerűen önkezükkel vetnének véget az életüknek.
Időközben a meng-ámok teljesen kikopott a délkelet-ázsiai törzsi közösségekből, a nyugati társadalmakban viszont éppenséggel elharapózott az efféle gyilkos erőszak. 1972-ben Jin-Inn Teoh brit orvos a Psychiatry című szaklapban már alátámasztottnak látta, hogy ámokfutók bárhol a világon felbukkanhatnak. A törzsi és a „civilizált” elkövetők között szerinte legfeljebb az öldöklésre használt fegyverekben, módszerekben van különbség. A mostani müncheni lövöldöző és elődei, a megbélyegzéstől nemigen tartó, hanem a saját gondolkodásuk szerint a haláluk után hírnevet, tekintélyt szerző nyugati elkövetők – Cooper teóriájával ellentétben – látványosan nem érik be életük magányos kioltásával.
Diagnózis: nem egy ok
A legtöbb ámokfutó nem vagy nem elsősorban öngyilkos hajlamú – állítja Langman. Sokkal inkább súlyos antiszociális vagy narcisztikus személyiségzavarral küzd, téveszmékkel, hallucinációkkal kísért mentális betegségben szenved (például paranoid skizofréniában, mániás depresszióban), esetleg rendkívül súlyos depresszióban. Valószínű ugyanakkor, hogy a depresszió inkább kísérője, de nem oka az ámokfutásnak. A depresszió – esetleg az ellene szedett gyógyszerek – és a mások elleni erőszak összefüggéséről egyelőre szakmai viták folynak. Az újabb kutatási eredményekből még nem alakul ki tiszta kép, és a ritka, tisztázatlan esetek miatt nagy hiba volna megbélyegezni a depressziósok millióit. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert – ahogyan a müncheni esetet kommentálva Harald Dreßing német pszichiáter hangsúlyozta – az ámokfutások sohasem vezethetők vissza egyetlen okra.
Noha a legtöbb lelki betegnél egyáltalán nem kell számolni a válogatás nélkül bárki életét veszélyeztető önuralomvesztéssel, egyes betegségek szélsőséges (és kezeletlen) eseteiben jelentősen megnőhet az ámokfutás veszélye. Langman harmadik kategóriát is említ, oda szerinte azok az elkövetők tartoznak, akiket gyermekkorukban súlyosan bántalmaztak. Érdekesség, hogy az ámokfutó-szakértő hipotéziseit lelkesen tanulmányozó, már említett Karl Pierson naplójából kiderült, hogy ő Langman kötete alapján felsőbbrendűségi komplexussal küzdő pszichopataként diagnosztizálta magát. Ezzel utólag maga a mester is egyetért.
Fazekas István
Ha a diagnózist nem utólag állította volna föl a szakember, Pierson és áldozatai életét talán meg lehetett volna menteni. A potenciális ámokfutók – és környezetük – betegségének tudatosítása a szakemberek szerint azért lehetne rendkívül hasznos, mert felülírhatná azt az általánosan elfogadott tévhitet, hogy a tömeggyilkosságok véletlenszerűek és kiszámíthatatlanok, így nem is előzhetők meg. A magát makacsul tartó tévhit már csak azért is meglehetősen bizarr, mert a tömeggyilkosságra készülők túlnyomó többsége nyilvánvaló jelzéseket ad a környezetének, csakhogy rendszerint nem veszik őket komolyan.
Úgy terjed, mint egy vírus
Langman állítja, hogy a fiatal tettesek a barátaikkal beszélgetnek gyilkos terveikről, fölteszik lázálmaikat az internetre, vagy akár iskolai dolgozatban írnak róluk – csak éppen senki sem veszi komolyan, kamaszos nagyotmondásnak tartják az efféle kijelentéseket. Internetes fórumokon, beszélgetőcsoportokban tetten érhető, ahogyan az iskolai mészárlások megszállottjai eszmét cserélnek, megemlékeznek „mártírjaikról”. Márpedig a példák ragadósak. Az Egyesült Államokban, ahol átlagosan havonta történik iskolai ámokfutás, az Arizonai Állami Egyetem kutatói még azt is kimutatták, hogy statisztikailag az esetek elharapózása hasonlít a vírusos betegségek terjedéséhez.
A müncheni tragédia után a német sajtóból kiderült, hogy a magányos terroristák tervei is hasonlóképpen felbukkannak az interneten. Csak éppen nincs elegendő szakember az ilyen információk kiszűréséhez. A megelőzés pedig fontos lenne. Ha az ámokfutást bizonyos mentális betegségek velejárójaként tartanák számon, akkor a kockázati tényezők orvosi mérlegelése után hatékonyabban lehetne kiszűrni a rendkívül ritka, de annál veszélyesebb „mellékhatásban” szen őket.
