Elutasították egy szakorvos és egy asszisztens panaszát, akik azt kifogásolták, hogy miután nem vállalták az új egészségügyi szolgálati jogviszonyt, és elhagyták az állami egészségügyet, sokkal alacsonyabb végkielégítést kaptak, mint amennyi szolgálati idejük alapján járt volna nekik. Az Ab szerint nem történt diszkrimináció.

A panaszosok arra hivatkoztak, hogy akik ugyanannyi szolgálati idővel aláírták az új szerződést, majd később lépnek ki, azok megkapják a teljes összeget. Az orvos szerint a büntetésként kiszabott végkielégítés-csökkentés szükségtelenül és aránytalanul korlátozza a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való jogát, zsarolásnak és a jogalkotói hatalommal való visszaélésnek tekinthető.

Az asszisztens azt írta: vagyoni értékű, szerzett jogtól fosztották meg, és mivel ez a hatálybalépést megelőző időben létrejött jogviszonyokba jelentett lényeges, előre nem látható beavatkozást, visszamenőleges hatályú jogalkotásnak minősül, ekként nem törvényes. Az Ab viszont arra hivatkozott, hogy kizárólag a munkavállaló szabad belátásán, egyoldalú akaratelhatározásán múlt az új jogviszony el nem fogadása.

A döntési helyzetnek ezen a megítélésén és jogi minősítésén nem változtat az sem, hogy az indítványozó szubjektív érzete szerint a végkielégítés mértékének a csökkentése a maradásra, az új munkaszerződés aláírására irányuló jogalkotói nyomásgyakorlást célozta, hiszen ennek eredményességét éppen az a körülmény cáfolja, hogy ő végülis az új jogviszony elutasítása mellett döntött. A végkielégítéshez való jog egyébként sem alkotmányosan védett alapjog, a törvényhozó nagy szabadsággal alakíthatja.

Diszkriminációról pedig azért nincs szó a Dienes-Oehm Egon vezette tanács szerint, mert ez a fogalom azt jelenti, hogy egy homogén közösség azonos helyzetű tagjaira alkalmaznak indokolatlanul eltérő szabályokat. Itt viszont miután a törvény szerint minden állami egészségügyi dolgozónak megszűnt a közalkalmazotti jogállása, az új szerződést alá nem író dolgozók „az új jogviszonyba lépésre vonatkozó eltérő döntéseik és a törvény rendelkezése alapján már nem képeznek a szabályozás szempontjából összehasonlítható helyzetben lévő, homogén csoportot, következésképp az indítványozók által kifogásolt szabályozás nem eredményezett, de a most már az ily módon különböző helyzetűvé vált csoportok vonatkozásában nem is eredményezhetett hátrányos megkülönböztetést”.

Ezért a panaszokat elutasították.