ELASTICO SPA+3 csoport: A tűnődés útjai végtelenek, Italia-y-2026 © Műértő

Míg a hatvanas években az építészek a városban a jövő technikáján alapuló, mind a szerkezetek, mind a tervezett társadalom szempontjából korlátlan lehetőséget látták, addig a nyolcvanas évek óta a hely szellemét, az atmoszférát keresik, azt akarják megérezni és megtartani benne.

Az idei építészeti biennále főtémája, a nagyváros, jónak ígérkező választás ahhoz, hogy akár a jövőbe mutató hatalmas fejlesztések, akár a sajátos nagyvárosi genius loci irányából meg lehessen közelíteni. A látogatóknak azonban, akár az előbbire, akár az utóbbira számítsanak is, csalódniuk kell. A kurátor, Richard Burdett ugyanis nem a szokásos építészszemlélettel mutatja be a négy földrész 16 kiválasztott nagyvárosát. Igaz, bőven kapunk impressziókat a városok életéből: fotók a különböző helyszínekről, épületek és emberek, a mindennapi forgatagot bemutató filmek, amelyekhez a városi zajt is hallhatjuk, ha a megfelelő hangterelő ernyő alá állunk. A panorámaképek és a légi felvételek, amelyek a települések struktúráját mutatják, az építészeknek és a várostervezőknek ugyancsak ismerősek lehetnek. A kiállítási tablók jó részén azonban a statisztika a lényeg. Milyen a népsűrűség eloszlása az egyes városrészek között? Mennyire fiatal vagy öreg egy város népessége? Miből élnek lakói: iparból, kereskedelemből vagy illegális munkából? Milyen az infrastruktúra, a közlekedés, a csatornázás? Vég nélkül sorjáznak a demográfiai, szociológiai, gazdasági és műszaki adatok. Az elemzések tekintélyes létszámú csapat munkájára támaszkodva készültek; a katalógus 250 nevet és 33 intézetet említ a közreműködők között. A tablókon épp csak ízelítőt kapunk a kutatási eredményekből, de ezeket a 400 oldalas katalógus is csak óvatosan adagolja. A majdani szükséges beavatkozások hátterét képező, feldolgozott számok és elvégzett elemzések teljessége ma az egyes városokban található. (Vajon hány hazai városról készültek hasonló vizsgálatok és elemzések?)

A kiállítás végigjárása a sok információ mellett is élmény, és nemcsak a helyszín, az egykori kötélverő üzem egyszerű és monumentális csarnoka miatt. A térben haladva először félúton jut eszünkbe körülnézni, amikor leülünk a piros lépcsőkre, hogy megigyunk egy kávét. Aztán újra belevetjük magunkat a sötétbe, ahol a függesztett paravánok között a megvilágítás irányítja a tekintetet. Az installáció - fényképek és grafikonok, táblázatok, videók és hangeffektusok, földre vetített, bejárható térkép, statisztikai adatokból felépített városok - változatos, de csak annyira, hogy végig fenntartsa az érdeklődést. A látogatókban, ha sohasem jártak ott, akkor is él valamilyen kép Bogotáról, New Yorkról, Bombayről, míg többségüket személyes élmények kötik az európai városokhoz. Ezek az élmények itt sajátos összefüggésben idéződnek fel. A manhattani genius locin elmerengve - a képen a bevásárlóutcán áramló járókelőket látjuk - elénk tolakszik az adat, hogy New York lakosainak 36 százaléka nem az Egyesült Államokban született. Berlinről pedig - amely az utóbbi idők intenzív fejlesztései miatt az építészek számára kihagyhatatlan európai úti cél lett - kiderül, hogy az elmúlt tíz év alatt a lakossága 1,5 százalékkal csökkent. Meglepő vagy mégsem olyan meglepő adatok. Talán tudtuk mindezt, csak épp nem gondoltuk, hogy az építészeknek foglalkozniuk kellene vele. Az egyes városok bemutatása mindig néhány megvalósult vagy tervezett projekttel zárul, olyan építészeti kísérletekkel, amelyek az életminőség javítását kívánják szolgálni. A kiállításnak tartalmilag talán ez az egyetlen gyönge pontja. Egy új iskola, egy új egészségközpont építése például Caracasban az adott vonzáskörzetben biztos érezhető változást hoz létre, de az egész városra, annak lényegi problémáira aligha gyakorol hatást. Mint ahogy az európai városok azon vállalkozása is reménytelennek tűnik, hogy egy új kulturális központtal az ismert Bilbao-effektus mintájára pörgessék fel a gazdaságukat. Tanulság azért ezekből a példákból is levonható: a bemutatott fejlesztéseket szinte kivétel nélkül önkormányzati vagy állami forrásokból finanszírozták.

A kiállítás egy henger alakú térrel kezdődik, és egy ugyanolyannal zárul - csak itt a folyton pergő film helyett statikus panelek fogadnak, rajtuk hatalmas kérdőjelek. Városokat láttunk egy változó világban, de vajon megváltoztathatják-e a városok a világot? Ha igen, mi ebben a tervezők szerepe? Vajon megmaradnak-e az építészek a bevált esztétikai megközelítés mellett, és a kontextus helyett továbbra is a tárgyra, az épületre koncentrálnak? A választ meglepően hamar megkapjuk, csak néhány teremmel kell továbbhaladnunk. Az Arsenale területén, az olasz pavilonban látható az Italia-y-2026 című kiállítás, amely olasz építészek városterveit mutatja be egy még beépítetlen területre, valahol Verona és Mantova között. A terepasztalon húsz kisebb téglalapba rendezve jelennek meg az új városok modelljei. Húsz önálló világ, utakból és házakból alkotott struktúrák. Mintha a hatvanas évek utópikus városterveit látnánk. Az eredmény kontextus nélküli textúra, hosszú szálú subaszőnyeg, amelybe jó formaérzékkel mintákat vagdostak. Az építészet megmarad (esztétikai) tárgynak, csak a lépték változik. (Megtekinthető november 19-ig.)

A cikk a Műértő című lap novemberi számában olvasható.

Simon Mariann