Sarnath Banerjee és egy felnagyított képregénykocka Mindenkinek volt egy rokona Amerikában © Stiller Ákos

Sarnath Banerjee képregényeket, animációs filmeket, installációkat készít. Az indiai Kalkuttában született 1972-ben. Új-Delhiben él és dolgozik, pontosabban ingázik Európa nagyvárosai és Új-Delhi között. Odahaza biokémikusnak tanult, később médiatudomány- és kommunikáció szakos volt a University of London igencsak trendi Goldsmiths College-ában. Első munkája, a Corridor 2004-ben jelent meg a Penguin gondozásában, a második idén jött ki ugyanott, a címe The Barn Owl’s Wondrous Capers. Egy német-magyar csereprogram keretében Budapesten töltött három hónapot, feleségével, Bani Abidi pakisztáni képzőművésszel. Szerdán nyílt kiállítás a munkáiból a budapesi kArton Galériában.

hvg.hu: Nem úgy nézel ki, mint egy punk művész, mégis, rámutattál az utcán egy Sex Pistols-jelvényre, hogy őket te is hallgattad. Mi közöd a punkhoz? 

Sarnath Banerjee: Amit csinálok, annak van némi poszt-punk esztétikája. De az egész nem csak ennyiben merül ki. Az emberek egy kicsit olyanok, mint az ódon épületek, tele hangulatokkal, szellemekkel, meg olyan dolgokkal, amelyek a múltban történtek. Amikor éjszaka ülök nagyapám régi asztalánál – ott szoktam dolgozni – úgy érzem, egy csomó szellem hajol a vállam fölé és figyelik, mit csinálok. A dolgok megjelenésében meg végül ott van mindaz a hatás, ami ért valaha. Ami ebből kijön, az egyfajta „hypertext” verziója annak az univerzumnak, ami bennem él. Nos, az én univerzumomnak része a punkzene, de van benne más is, filmek például, német expresszionizmus, film noir, Billy Wilder, Francis-Ford Coppola, Terry Gilliam, vagy regények, szövegek Edgar Allan Poetól és Haim Potoktól. De hat rám más is, a város, a benne található kis műhelyek. Amit csinálok, nem pusztán képregény, az alkotói világom egyáltalán nem „egyistenhívő”. 

hvg.hu: Ha meg kellene nevezni a képregényművészetből kedvenc alkotókat és műveket, kit, mit mondanál?

S.B.: Olyanokat, akik, illetve amelyek újrafogalmazták, mi is az a képregény. Tin-Tin-t, a Love and Rockets sorozatot, vagy Art Spiegelman tevékenységét. De hat rám a street art, a plakátművészet, a hirdetések, különösen a régiek, a régi tipográfia. Nem művészetet tanultam eredetileg, hanem biokémiát. A képalkotás nálam egy olyan folyamat, amikor fragmentumokból, rétegekből szerveződik össze valami.  Engem nem érdekeltek sosem a szuperhős-sztorik, gyerekkoromban sem hatottak rám. De limitált volt persze az is, ami eljutott hozzám. A Nehru utáni Indiában nőttem fel, amely egy védett ország volt. Szocializmus, tervgazdaság, protekcionizmus. Kevés dolog szűrődött be külföldről.

hvg.hu: Tiltások voltak? Cenzúra?

S.B.: Hadd meséljek erről a korszakról! El voltunk vágva a világtól, ezért nagyon felértékelődött minden apróság, ami kintről jött. Ha hazalátogatott egy rokon Amerikából – mindenkinek volt egy rokona valahogy – akkor ahogy kinyitotta a bőröndjét, megcsapott egy jellegzetes illat. Mindenhova elkísért. Mindenhol érezni kezdtem. Ez volt a külföld illata. Ha kivittük a rokont a reptérre, elbúcsúztunk, és mentünk hazafelé, a határon túli dolgokról fantáziáltam. Hogy mi van a reptéren túl? Ott a külföld, valami nagy szuper-ország, ahol szuperintelligens lények élnek, mindenki nyitott és szép, és Nike cipőt hord. Ebbe a világba nem léphettem be. A tévé se adott hírt róla, Indiában nemigen voltak jelen a nyugati márkák sem, Nehru ki akarta fejleszteni az indiai megfelelőjét mindennek. Most egy globalizált világban ülünk, ahol mindez elég rémesen hangzik, de azt meg kell jegyeznem, hogy az indiai ipari felépítmény többek között ezért lett erős… Na de, ha gyerek voltál, akarták egy pár Nike cipőt, mert a híres sportolóknak az volt. Nos, amikor huszonévesen először eljutottam külföldre, és megérkeztem Londonba, ott, a Heathrow repülőtéren jöttem rá, mi volt az a bizonyos titokzatos illat. Tisztítószer. A Nyugat illata egyszerű tisztítószer-szag volt.

hvg.hu: Ezek hasonló élmények a mieinkhez.

S.B.: Könnyen tudok beszélgetni egy kelet-európaival, mert mindjárt van egy közös kommunikációs csatorna. Az elzártságból fakadó élmények. Elmesélném az első Nike cipőm történetét. Az első és utolsó pár sport surranóm sztoriját. Élt egy unokatestvérem Ohióban. Megígérte, hogy összespórol annyit a zsebpénzéből, hogy hozzon nekem egy pár Nike-t. Én a zsebpénzről se tudtam, hogy micsoda, a mi családunkban nem volt ilyesmi. Innentől álmatlan éjszakáim lettek; képzelegtem a sportcipőmről. Tizenkét éves voltam, és túl sok volt ez az izgalom! A nyári vakációra az unokatesóm Indiába jött. Előtte küldött egy levelet, hogy bocs, öcsi, de új barátnőm van, akire költenem kell, és nem tudtam összeszedni egy Nike-ra valót neked. Majdnem rosszul lettem. De a levél így folytatódott: ha nem gond, elhozom neked az enyémet, amit már nem használok. Gondoltam, hogyha igazi Nike, rajta van pipa, akkor nekem ez így oké. Eljött az idő. Már a reptéren kinyitotta a bőröndjét. Kivett egy szatyrot és kiszedett belőle egy pár cipőt. Sárga-kék Nike. Pont amilyet akartam! Kivéve, hogy egyedül a Nike-pipa tartotta egybe a széteső holmit. Tökéletesen agyonhasznált volt. Szakadt, koszos, lyukas, széttaposott. Totál. De a szerelem vak; imádtam ezt a cipőt! Hazavittem, betettem a legfőbb helyre a szekrényembe. Na most, az apám éjjel hazajött, meglátta ezt a cuccott, megkérdezte anyámat, honnan van. Anyám elmesélte. Ő meg fogta a cipőt és kidobta a szemétbe. Amikor megtudtam, onnantól nem szóltam az apámhoz. Aztán valamikor egy héttel később, egy éjszaka felkeltem, hogy kimenjek a vécére. Láttam, hogy apámnál a dolgozószobában ég a villany. Gondoltam, megnézem, mit csinál az öreg. És akkor megláttam ezt az embert, amint ül az asztalánál, előtte pedig fekszik egy pár Bata cipő. Egyszerű, férficipő vászonból; amilyet az iskolában hordtunk. És az apám kék tintával egy Nike-pipát pingál rá. Azóta sem hordok többé Nike-t.

Részlet a művész idén megjelent könyvéből "Hat rám a város..." © sarnathbanerjee.com

hvg.hu: Milyen ehhez az időszakhoz képest a mai India?

S.B.: Ha most ránézel, olyan, mint akár Budapest. Mi pont ahhoz az elveszett generációhoz tartozunk, amely még látta az átalakulást. Az országaink nyitottak lettek a globalizációra, a nyugatosodásra. Ez jó, de most elér egy olyan pontot, amikor kiteljesedik a fogyasztói társadalom. Egyszercsak a lányok mindenhol a világon úgy akarnak kinézni, mint a csajok Bronxban. Indiában, Pakisztánban, Angliában, Magyarországon. A globalizációból ezen a ponton uniformizáció lesz. Mintha mindenki önként „fashion-victim” akarna lenni.

hvg.hu: Annak idején mi, idehaza jugoszláv gyártású lemezeket, meg az indiai Dum-Dum Records-nál kijött nyugati lemezeket hallgattunk. Nálunk ez volt...

S.B.: Nehru meg akarta csinálni a maga uniformizációját, homogenizációját, ami persze nem jött be. Mert tinédzserként én is Sex Pistolst akartam hallgatni, és valahogy megtaláltam, hogyan szerezhetném be én is a lemezeket, ócska használt lemezboltokban. Kalkuttába abban az időben valahogy mégis beszivárogtak a dolgok.

hvg.hu: Itt Európában sokan úgy látják, a következő nagyhatalom technikai, ipari értelemben India lesz. A legjobb komputer-szakemberek már most is tőletek jönnek. És az indiai kortárs művészet, film, hamarosan szintén betör. A kulturális figyelem felétek fog irányulni?

S.B.: Talán mert a trendeknek megvan az a tulajdonságuk, hogy hamar kiégnek, és a divat logikája kiköveteli, hogy jöjjön valami új. Megjelent a könyvem Angliában és az első hónapokban úgy vették, mint a cukrot. Mert közben egy nagy indiai acélipari vállalat éppen felvásárolta a legnagyobb európai üzemeket.

hvg.hu: Hogyan függ össze a kettő?

© Stiller Ákos

S.B.: Senki ne gondolja, hogy a művészeti trendek a gazdaságiaktól függetlenül alakulnak. Hogy Londonban a galeristák eldöntik, hogy jó, akkor most divatba hozzuk az indiai, vagy mongol srácok melóit. Nem. Az, hogy a figyelem merre irányul, összefügg a gazdaság áramlataival. Ahogy Kína esetében történt.

hvg.hu: A kínai kortárs művészet nemrég mindent elsöpört Európában. Hirtelen előkerült. Idén, a Velencei Biennálén egyszer csak betört Afrika.

S.B.: Persze. Amikor Párizsban éltem, minden erről szólt: Kína, Kína, Kína… Új, kínai művészet, filmek, irodalom, kultúra, amit akarsz. India új piacot jelent, és viszont, ott megindult a fejlődés és jön Európa felé. Erre hirtelen lesz egy indiai szépségkirálynő. A galériákban meg feltűnnek az indiai művészek. A magam részéről próbálok ettől távol maradni, már amennyire lehet.

hvg.hu: De a trend befolyásolja a te munkád fogadtatását is.

S.B.: Naná.

hvg.hu: Rólad azt írják, te vagy az az indiai művész, aki megalkotta a első „graphic novel”-t Indiában. Azaz az első nagyobb formátumú, narratív igényű, művészi képregény kötetet.

S.B.: Jól esik, de ez duma. A Penguin Books el akarja adni a könyveimet, erről van szó.

hvg.hu: Mennyit ad el?

S.B.: Az első  elfogyott összesen hétezerben. A másodikból meg elfogyott hétezer az első két hónapban. Úgy, hogy elég drága volt. És egyből kijött az Egyesült Királyságban és Amerikában is.

hvg.hu: Milyen az otthoni fogadtatás?

S.B.: Mostmár Indiában is ismernek. Nem csak a képregényes körben, és nem csak a művészeti közegben. Jól esik, és szabadságot ad. Csinálhatom, amit akarok, animációs filmeket, videókat, más munkákat. Önálló kiállításaim nyíltak, Bombayben, Delhiben és aztán New Yorkban is. Valaki a homlokára csapott: ez a srác pénzt hoz, használjuk ki! Felnagyított rajzokat állítottak ki tőlem, ami először nem nagyon tetszett, mert ha a képregény lapjait felnagyítod, az még nem lesz önálló mű. A legtöbb művész a világon pontosan tudja, mi az érvényesülés útja. Találj egy galeristát, aztán eljutnak a munkáid nemzetközi vásárokra, megismerik a kurátorok, bekerülsz egy-két nagy kiállításra, aztán felértékelődnek a munkáid, satöbbi, satöbbi. Független művészet? Hadd legyek cinikus: ilyesmi nem nagyon van.

hvg.hu: Saját magaddal szemben is kritikus vagy? Hova helyezed a munkádat ebben a folyamatban?

S.B.: Egyensúlyozni próbálok. Persze én is akarok egy szeletet a tortából. Pénzre van szükségem, többek között épp azért, hogy az ötleteimet mégis megcsináljam valahogy, és egy kicsit ellene dolgozzak a művészeti piac folyamatainak. Behozom a narratívát, a történetmesélést a galériába. Ezáltal beléphetsz a világomba, megismerheted, mit csinálok a könyveimben. Nem azt, amit a kurátor, vagy a galerista akar. Alapvetően képregényeket rajzolok, ehhez pedig nemigen kell a művészeti ipar, mint közvetítő láncszem. Nem kell „telefonközpontos”, ahhoz, hogy beszélhessünk. Európa lassanként egy telefonközpont lesz, ha dél-afrikai művészetet akarsz látni, akkor Berlinbe kell menned, ha nigériai művészetet, akkor Londonba. Ezt az egészet egy ponton mégiscsak a művésznek kell a kezébe vennie. Visszavenni, ha úgy tetszik. Én igazából egy akarok lenni a tömegből. Minden évben lezajlik nálunk is Indiában egy siíta esemény; amikor vonul a tömeg, és az emberek a gyász jeleként véresre verik a hátukat. Akár gyerekek is, pengékkel véresre sebzik magukat. Az erkélyen álltam és néztem őket, nem is egyszer, és azon tűnődtem, amin mindenki: hogy képesek ezt csinálni? Mígnem egyszer ott voltam a tömegben. Nem vertem magam véresre, csak ott mentem köztük. Minden másképp néz ki, ha lent vagy az utcán a tömegben. Egyszerre kellene megtartani a külső nézőpontot, és azt, hogy mégis belül vagyok, a tömegben.