Ízléstelennek és károsnak tartották őket, de idővel egyre nagyobb teret kaptak a rádióban a Kádár-rendszer alatt – a magyar beatzenekaroknak enyhén szólva nem volt könnyű útja a rádióba, mint ahogy a Beatles vagy Rolling Stones sem volt magától értetődő választás egy zenei szerkesztő számára. De miért kellett egy magyar bandának jóban lennie a rímhányó Romhányi Józseffel és a rádió hangmérnökeivel, és miért hallgatták ki rendőrök Ferót egy a Szabad Európán leadott Beatrice-dal miatt? Elolvastuk a Kádár-rendszer rádiós kulisszatitkairól szóló könyvet, amelyből a válaszok is kiderültek.
„A szó elrepül / ki tudja, kit hogyan talál / A szó messze száll / ki tudja, hol áll meg végül” – a fenti sorokat éneklő Illés együttes tapasztalta meg legközvetlenebb módon a cenzúra és a rádiós jelenlét fontosságát a Kádár-rendszerben. Emlékezetes BBC-ügyük miatt egy teljes évig nem léphettek fel Magyarországon, mivel egy Londonban felvett interjúban a magyar könnyűzene sanyarú sorsáról osztottak meg néhány gondolatot.
Persze volt, aki nem Londonig, de még egy magyar rádiós játszásig sem jutott el az akkori zenekarok közül. Az Illés tagjai nyilván nem a levegőbe beszéltek. A magyar beat- vagy akkori szóhasználattal élve a modern tánczenét játszó együtteseknek nemhogy a rádióba kerülésért vagy egy lemezfelvételért kellett akár hosszú éveket reménytelenül küzdenie, de még az is időbe telt, amíg nem polgárpukkasztó, ártalmas eltévelyedőkként tekintettek rájuk a hivatalos szervek.
„A beatzenekarokat ízléstelen maskarákban, hosszú hajjal engedik színpadra”
Ezekről a mára nevetségesnek ható helyzetekről kaphatunk közelebbi képet Csatári Bence Jampecek a pagodában című könyvéből, amely elképesztő részletességgel tárgyalja a Magyar Rádió könnyűzenei politikáját a Kádár-rendszer időszakában. Csatáriról eddig is tudtuk, hogy szívesen merül el a Kádár-rendszer könnyűzenét érintő dokumentumaiban, hiszen korábban az Ész a fontos, nem a haj című könyvében alaposan beleásta magát a témába.
Abban a könyvében a könnyűzenei megjelenések felett őrködő szervek szerepét vizsgálta, ezúttal inkább a magyar zenekarok, a cenzúrát gyakorló szervek és a Magyar Rádió közti súrlódásokra és együttműködésekre koncentrált.
Vitathatatlan, hogy a rádiós játszás volt az egyetlen út az országos ismertséghez és főleg az akkoriban óriási presztízst jelentő nagylemez-felvételig. Nem mintha ez manapság másként lenne. Ma is egyértelműen látszik, hogy a fizikai hanghordozók (vinyl, kazetta, CD) korszaka után az mp3-, majd a jelenlegi streaming-korban a zenekarok fő bevételi forrását még mindig a koncertgázsi és a rádiós játszások utáni jogdíj jelenti. (Erről részletes elemzést itt találhat). Ezért hallani ma is sok zenésztől, hogy nem feltétlenül csinálnának direkt a Petőfi rádióba passzoló slágert, de a sűrű játszással járó ismertségen túl a jogdíjakkal járó bevételek bizony számítanak egy-egy kezdő banda kasszájában.
Csatári főleg a Magyar Rádió Archívumában kutakodott, és jócskán talált gyöngyszemet a feljegyzések között. Hogy mennyire mostohagyerek volt a beatzene a hatalom szemében, és hogy mekkora vita övezte, mehettek-e a rádióban ilyen stílusú számok, azt jól illusztrálja például a KISZ Központi Bizottságának egy 1964-es ülése. Az ülésen nem kisebb témáról, mint az ifjúság szabadidejének célszerű, hasznos eltörléséről vitatkoztak, és itt hangzottak el a következő sorok:
A modern tánczene térhódítása érthető és természetes, de nem egyértelműen örvendetes jelenség. Néhány – főleg budapesti – zenekar kevesebb zenei műveltséggel, de jóval nagyobb feltűnési vággyal megáldott együttes stílusra talált egyes külföldi rádióadók tánczenéjében, amely az utánzásban tovább veszített értékeiből és gazdagodott ritmust túlhajtó erotikában.
Az István, a királyt hitték csodafegyvernek
Nem mintha a nyolcvanas években sokkal haladóbb lett volna párt álláspontja. Köpeczi Béla, egykori kulturális miniszter például elég érdekes jelentést tett a párt Propaganda Bizottságának: „napjainkban különböző felmérések tanulsága szerint csökkenni kezd a nyugati hatás a könnyűzenében. Ezt a várhatóan kialakuló vákuum-helyzetet ki lehet és ki kell használni”. Köpeczi főleg a nemzeti érzületű rockzenében látott fantáziát, az István, a királyra is úgy tekintett, mint a nyugati könnyűzenét elhomályosító produkcióra. Csak arra Csatári szerint Köpeczi és a kulturális vezetés sem számított, hogy Vikidálék előadásából ekkora siker lesz, és egészen más hatást vált majd ki ahhoz képest, mint amit a minisztérium megálmodott.
De az erősödő beatmozgalmat igazán már a hatvanas években sem lehetett a partvonalra szorítani. A Magyar Rádiónak szép lassan egyre több modern tánczenét kellett játszania. A könyvből kiderül, hogy egyfajta alternatívát akartak létrehozni a népszerű, de zavart adású Szabad Európa (SZER) vagy a Luxembourg Rádió ellenében.
A titkos fegyver Komjáthy György lett: az ő műsoraiban már megszólalhatott a Rolling Stones, a Beatles vagy a Who is. Ugyan annyira nem kapott szabad kezet, mint Cseke László a SZER-nél, azért így is sikerült olyan műsort szerkesztenie, ami még a beatre kiéhezett hallgatóknak is tetszhetett. A külföldi zenék beszerzése azonban nehézkes volt, nem beszélve arról, hogy azokat még engedélyeztetni kellett, de legalább Komjáthy megoszthatta a lemez megszerzésének kulisszatitkait az adásban. Az pedig mai füllel elég szórakoztató, hogy Csatári teljes adásszövegeket is beillesztett könyvébe. Így az akkor még nem élők is megtudhatják, hogy a rádióban még magyarul konferálták fel a külföldi dalokat. Így jöhettek létre olyan átkötő szövegek, minthogy „a Who együttes Az én generációm, a Rolling Stones pedig a Hagyj békén! lemezzel jelentkezik, de Presley híres dalából is „Könnyezve a kápolnában” lett.
Nagy Feró rendőröknek magyarázkodott, az Omegát Erdős várta a reptéren
Csatári könyvének legutolsó fejezete a legszórakoztatóbb rész, itt ugyanis a korszak meghatározó alakjai – Benkő László, Schuszter Lóránt, Nagy Feró és Csiba Lajos – emlékeznek vissza a könnyűzene és rádió viszonyára.
Benkő például azzal árnyalja a korszak cenzúrájáról alkotott képet, hogy a dalok sorsa felett döntő sanzonbizottságban Romhányi József felügyelte a dalszövegeket, így az Omega-számok sorsát is. „Józsi bácsi élvezte ezt a játékot, és kinézett magának minden tehetséges zenekarból egy tagot, akivel megbeszélte a szövegeket még a bizottsági tárgyalás előtt (…) mindig szólt előre, hogy mely szövegekkel lesz gond, és azokat már korábban kihúzatta vagy átíratta velünk” – mesélt Benkő a háttérben zajló egyeztetésekről. Az Omega billentyűse azt is elmeséli a könyvben, hogy kis híján úgy jártak, mint az Illés tagjai a fent már említett londoni kiránduláson.
Az Omega ugyanis angliai turnéja alatt felvett egy teljes lemezt, aminek itthon hamar híre ment, így Erdős Péter, „a popcézár” személyesen várta a zenekart a reptéren. A retorzió nem maradt el, a csapat nem utazhatott el az angol lemez promóturnéjára, de Erdős a maga javára akarta fordítani a helyzetet, ezért sebtében felvetetett a zenekarral egy albumot Pesten. Így némileg ironikus módon, épp ez, a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek lett az első magyar beatalbum.
Nagy Feró sztorizgatása sem kevésbé izgalmas, az ő visszaemlékezésiből kiderül, hogy rendőrök hallgatták ki azért, mert a SZER-en Beatrice-számok szóltak. Feró úgy úszta meg az ügyet, hogy azt vallota a rendőröknek, nem tudja, honnan került ki a felvétel, ugyanis ő biztos csak sztereó felvételt küldött volna ki. A SZER viszont eleve monóban szólt, így ez az érv persze eléggé sántított. Mégis működött.
Már ennek a bizonyos hangfelvételnek a keletkezéstörténete is pikáns. A Beatricét B. Révész László, egy csövesekről szóló doksi rendezője kérte fel néhány dal rögzítésére. Eredetileg négy számról volt szó, de Feróék rafináltabbak voltak, egy nap alatt felvettek tíz számot, másnap pedig megkeverték az anyagot. A hangmérnökök pedig úgy segítettek a zenekarnak, hogy voltaképp illegálisan dolgoztak a Beatrice-dalokon.
Csiba Lajosnak pedig (aki könnyűzenei szerkesztő volt a Kádár-rendszer alatt, és aki sokszor a Nyugatra utazó sportolóktól és újságíróktól kért lemezeket) még a jelenlegi miniszterelnökkel is volt egy anekdotája a visszaemlékezéseiben. „A külföldi számokra alapozott az Ungvári Tamással együtt készített A rock mesterei című műsorom is, amelynek még a rendszerváltás után is volt némi érdekes lecsengése. (…) 2004 körül, amikor Orbán Viktor a Magyar Rádióban járt, külön megszólított, hogy nálam hallott először Deep Purple-t és Uriah Heepet, és emiatt engem tart az akkor idők legprogresszívebb magyar rádiós szerkesztőjének.”
Az már viszont a jelen kérdése, hogy ma ki az állami rádiók legprogresszívebb zenei szerkesztője – mintha a Petőfi rádió nagy átalakítása óta a folyamatos bepuhulás jeleit látnánk.
Kultúra – frissen, első kézből. Kövesse a HVG Kult Facebook-oldalát!
Tovább aprítja az egykori akadémiai kutatóhálózatot a kulturális és a tudományos életben is hegemóniára törekvő kormányzat. Meglehet, hogy a humán tudományokkal foglalkozó intézetek megszűnnek, ha azokat végül valóban az ELTE-hez csatolják.
Nem minden magyar hullarabló. Maradtak még páran, akik agresszornak látják az agresszort és áldozatnak az áldozatot.
