Mivel a Kádár-korra tehető a magyar popzene bölcsője és kifejlődése, erősen kihatott a „létező szocializmus” néha keményebb, néha megengedőbb kultúrpolitikája erre a folyamatra is. Természetesen nagyon komolyan ellenőrizték a tánc-, a beatzenét és később a rockot és punkot a különböző intézmények, a legtöbbször a zenéhez semmit nem értő bürokraták. És itt is érvényesült Aczél György 3T-elve, aminek a lényegét a kultúrpápa 1979-ben így fejtette ki: „támogatunk, tűrünk, illetve türelmesek vagyunk, ha pedig kell, tiltunk.” (Ennek az emlékét idézte fel egyébként 2010-ben az Orbán-kormány akkori kulturális államtitkára, Szőcs Géza, amikor a 3F-ről – finanszírozandó, felejthető és felejtendő – beszélt.)

A totális ellenőrzést azonban oldotta a rendszer slendriánsága, a hozzá nem értés, a különböző szinteken megszületett ellentétes döntések hatása. Mindez, így visszanézve, egyrészt kaffkai rendszernek tűnik, másrészt ma már az ebből következő történetek igencsak komikusnak hangzanak, noha az akkor életeket, egzisztenciákat tett tönkre. 

Az "Elizélt palota" lakói

Nemrég megjelent Az ész a fontos, nem a haj című könyvében Csatári Bence történész foglalja össze számos dokumentum, visszaemlékezés, interjú alapján a Kádár-rendszer könnyűzenei politikáját.

A terület élet-halál urai a párt és a KISZ különböző testületei, valamint a Vörösmarty téri „Elizélt palotában” trónoló szervezetek – az Országos Rendező Iroda (ORI), a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV), a Nemzetközi Koncertigazgatóság (NKI), a Táncdal- és Sanzonbizottság – voltak. Az ezekben dolgozó funkcionáriusok ráadásul sokszor nemhogy nem értettek a könnyűzenéhez, hanem egyenesen rosszindulatúan gondoltak rá. A könnyűzenét „a burzsoá giccs terjesztőjének” tartották, ami nem fér bele a „pártos, szocialista realista” művészetbe.

A Csatári-kötetben végigvonul – szinte már követhetetlenül – a korszak könnyűzenei eseményeivel kapcsolatban, hogy melyik elvtárs, vagy szervezet mit, miért tiltott, tűrt, támogatott – vagy rontott el. Nagyjából ezekből áll össze a magyar poptörténet első 3-4 évtizede, amiből most néhány epizódot villantunk föl a kötet alapján.

Zalatnay Cini jobban járt (ki), mint Záray Márta

Érdemes volt jó kapcsolatokat ápolnia a könnyűzenei előadóknak az elvtársakkal. Záray Márta énekesnő például 1958-ban közvetlenül Aczél Györgytől kért levélben anyagi támogatást szerény életkörülményeikre hivatkozva. A levélben megjegyzi, tudja, hogy a „Miniszterhelyettes Elvtárs nem kedveli a könnyű műfajt”, de hangsúlyozza a rezsim melletti töretlen kiállásukat. Akkor Aczél válaszra sem méltatta a levelet. 1979-ben viszont Zalatnay Sarolta sikerrel járt egy hasonló akcióval. Ő a lakásvásárlásához kért pénzügyi segítséget szintén magától Aczéltól, aki az akkori kultuszminiszterhez, Pozsgay Imréhez irányította a kérelmet. A ma már a Fidesz holdudvarához tartozó politikus el is intézte a különpénzt Cininek.

„Lehet, hogy van a Neotonnál tehetségesebb zenekar, de szorgalmasabb nincs”

A legjobban persze a Neoton járt, mert annak egyik énekesnője, Csepregi Éva Erdős Péter – a hanglemezgyár vezetője, az akkori könnyűzene élet-halál ura – párja volt. Ez olyan hátszelet jelentett a zenekarnak, ami nem csak állandó lemezmegjelenéseket, rádióműsorokat, külföldi turnékat jelentett, hanem azt is például, hogy a konkurens zenekarokat ellehetetlenítik, ha kell. A hasonlóan diszkó stílusban játszó Kati és a Kerek Perec zenekart például úgy, hogy onnan egyszerűen átcsábítottak két zenészt (Végvári Ádámot és Bardóczi Gyulát) a Neotonba.

De olyan trükköket is bevetettek – legalábbis Som Lajos emlékei szerint – hogy egy Neoton-koncert tévéfelvételére a Piramis tomboló közönségét vágták. Elképzelhető, hogy Erdős járt közben a rádiónál is, hogy fél év tiltás után meggyőzze az ottani szerkesztőket: a Santa Maria című dalban az „Az se baj, ha felfedezzük Amerikát”-sor nem a disszidálásra buzdít. A zenekar nevével is baj volt. A Neoton Família név ugyanis egyes hivatalnokok szerint nem egyezett a szocialista erkölccsel, hiszen a banda tagjai nem is házasok. Ez a problémát is gyorsan elsimította Erdős.

Grósz Károly közbeszól

A zenekarok névadásai többször is szemet szúrtak a hatalomnak. Erdős például több bandára (V’Moto Rock, Karthago) szerette volna rásózni az általa kitalált Kriksz-Kraksz nevet – de sikerült ellenállniuk a zenészeknek. A híres-hírhedt 1981-es tatai rocktalálkozón pedig Tóth Dezső – Pozsgay Imre kultuszminiszter helyettese – az akkor feltűnő új hullámos és punkegyüttesek ellen kelt ki, többek között a nevük miatt is: ”Magyarázzák meg nekem, hogy miért adnak egy együttesnek olyan nevet, hogy URH! … Hát nem értik, hogy itt tulajdonképpen a normális emberi ízlés van megfricskázva az orra alá?” A tanácskozáson egyébként gyakorlatilag az egész rockszakma elhatárolódott ezektől a fiatal együttesektől, és még a Beatricétől is (Nagy Feró szót sem kapott). A Csatári-könyvben erről nincs szó, de egyedül Hobo mondta, hogy a zene demokratikus, és nem hajlandó elhatárolódni senkitől.

Grósz Károlynak – aki akkor még a borsodi MSZMP erős embere volt –, szúrt szemet egy helyi lapban az Anakonda RT. zenekarnév, ami őt egy Pinochet-kedvenc chilei rézbánya-vállalatra emlékeztette. Ez elegendő volt, hogy az ártatlan country zenét játszó együttest kitiltsák a megyéből, sőt, még a szomszédos hevesi elvtársaknak is átszólt ez ügyben. A zenekart végül jobb belátásra bírták, és a KISZ KB egyik funkcionáriusa segítségével kiválasztották új nevüket: így lettek Bojtorján.

Jön a sztár, Pécs elsötétül

Természetesen nagyon figyelt arra a kultúrpolitika, hogy milyen külföldi előadók adhattak koncertet Magyarországon. A hetvenes években az ORI vezetője, Keszler Imre számolt be a felettes szerveknek az eredményeikről. Ebben büszkén írta, hogy sok szovjet vendégzenész mellett (a pártvezetőkben egyébként az is bizonytalanságot okozott, hogy az élet többi területével ellentétben itt nem lehetett a szovjet mintát követni, a nagy testvérnél ugyanis sokkal elmaradottabb volt a popzenei élet, mint nálunk) megszervezték Karell Gott, Ella Fitzerald, Louis Armstrong, Duke Ellington vagy Oscar Peterson fellépését is.

Emlékezetes volt a 70-es évek nemzetközileg is ismert, de mára jótékony homályba veszett életművű basszusgitáros-énekesnőjének, Suzie Quatrónak a pécsi fellépése. A nyugati sztár koncertjéhez ugyanis túl sok áramra volt szükség, ám a helyi szolgáltató ennek biztosítására nem volt képes. Egy ORI-koncert azonban nem maradhatott el, ezért azt találták ki, hogy a környékbeli lakótelepekről lekapcsolják az áramot, hogy az így felszabaduló energiát a koncertre irányítsák. Igen ám, de a lakók méltatlankodó telefonálásba kezdtek (már akinek volt telefonja), ekkor visszakapcsolták az áramot, de ezzel együtt egy másik lakótelepet borítottak sötétbe, aztán egy harmadikat és így tovább. A fellépő erről mit sem tudott, a koncert sikeresen lezajlott, a szervezők büszkén megírhatták jelentéseiket.

Az első magyar beatlemez története

1968-ban az Omegát kiengedték – elsőként a hazai könnyűzenei előadók közül – Londonba, ahol Red Star néven adtak koncertet, és néhány nap alatt a kinti Decca stúdióban egy angol nyelvű lemezt is rögzítettek. (Ennek érdekessége, hogy mivel Kóbor János egy baleset miatt kórházban feküdt, nem ő, hanem a társai énekelték fel a dalokat.) Erről természetesen itthon is értesültek az elvtársak. Elsőként Erdős Péter tudta meg a hírt, és úgy vélte, számára is kellemetlen lett volna, ha hamarabb jelenik meg Angliában egy magyar album, mint itthon. Ezért a zenekart a visszautazásakor Ferihegyen már várta az autó, ami a Hanglemezgyártó Vállalat Rottenbiller utcai stúdiójába vitte a zenészeket.  A cél az volt, hogy itthon hamarabb megjelenjen a lemez, mint hogy ideérjen az angol változat.

Így született meg a Trombitás Frédi és a rettenetes emberek. Külön érdekesség, hogy a hirtelen szükséglet miatt a Magyar Rádió szimfonikus zenekarát is ki kellett dobni a stúdióból. Nagyon vicces epizód az is, hogy a magnót kezelő hölgy minden áldott nap, pontban egykor felállt, és elindult ebédelni, bármilyen munkát is állított le ezzel.

A rendőrség vendégszeretete és az Illés vége

1973-ban tartották meg Diósgyőrben a "magyar Woodstocknak" is becézett diósgyőri popfesztivált. Itt Bródy János – állítása szerint komolyan gondolva – megköszönte a rendőrségnek, hogy szállást biztosított az előző nap a városba érkezett fiataloknak. (Kinyittattak egy tornatermet nekik.)

A közönség azonban a fogdára asszociált, és hangos pfujolásba kezdett. A rendfenntartók pedig provokációnak minősítették a mondatot, és beidézték Bródyt tanúként, majd végül már gyanúsítottként hallgatták ki. Először a nagyon súlyos, államellenes izgatás volt a vád, később ez hatóság elleni izgatássá szelídült. Házkutatást tartottak nála, rabosították. A bírósági tárgyalásán többévi börtönbüntetést helyezett számára kilátásba az ügyész. Koncz Zsuzsa azonban mellette tanúskodott, így a zenész ötezer forint pénzbírsággal megúszta az ügyet.

Az eset ugyanakkor hozzájárult az Illés felbomlásához, mert a zenész sérelmezte, hogy amíg őt meghurcolják, a többiek vígan járják az országot koncertjeikkel.

Letöltendő börtön

A legdurvábban a punkzenekarok jártak. A Beatrice tagjait is többször megverték a rendőrök, és a rendszerváltás előtt nem is jelenhetett meg nagylemezük (pikáns apróság, hogy utána az MHV egyik korábbi vezetője, Bors Jenő adta ki a Beatrice-albumot, immár a Quint lemezkiadó igazgatójaként).

Ennél még rosszabbul járt a CPG és a Közellenség nevű punkzenekar. A nyolcvanas években a klubkoncerteket már nem az ORI, hanem a helyi elvtársak engedélyezték, így aztán, amelyik megyében keményvonalas kommunisták uralkodtak, ott keményebben is léptek fel a nekik nem tetsző zenekarokkal szemben. Veszprém és Csongrád megye ilyennek számított.

Az előbbiben a csupa fiatalkorúból álló Közellenség nevű formációt ítélték el nagy nyilvánosság előtt, csoport tagjaként elkövetett államellenes izgatás vagy garázdaság vádjával 2 év nyolc hónap letöltendő börtönre. A zenekar egyébként mindössze két koncertet adott, és a perben nem tudtak terhelő bizonyítékot vagy tanút felhozni ellenük. Csongrádban („Pol-Pot megyében”) pedig a CPG három tagja kapott két-két évet. Ebben az esetben Erdős Péter írásai és tevékenysége is közrejátszott a szigorú ítéletben, ugyanis a popcézár nem kedvelte a srácokat a róla szóló „Erdős Péter, a k*va anyád” refrénű daluk miatt.

“Úgy vélem, túlságosan jó dolguk van!”

Ma már az is komolytalannak hangzik, hogy a Bergendy zenekar valóságos botránybandának számított. A Szellemvasút című számukat például elutasította a sanzonbizottság, mert úgy vélték, az arról szól, hogy a Vidámparknál sokkal borzasztóbb a mindennapi szocialista Magyarország. Volt, hogy a televízióból tiltották ki őket, mert kopaszra borotválták a fejük, és az MTV pártvezetése ezt úgy értelmezte, hogy ezzel a párttitkárokat gúnyolják ki. (Ezt úgy oldották fel, hogy orvosi igazolást szeretek arról, hogy egészségügyi okokból kellett megnyiratkozniuk.)

1975-ben bevonták nyárra a működési engedélyüket a nyári turnéjukon tanúsított viselkedésük miatt. Konkrétan vitatkoztak a Kertészeti Egyetem Klubjában a szervezőkkel, mert késés miatt levonták a gázsijuk negyedét, s közben Bergendy Péter megragadta a rendező zakóját, Demjén pedig hozzávágta a bőr irattartóját, és megengedhetetlen hangnemben beszélt vele. Kecskeméten Bergendy István a színpadon mozdulataival megbotránkoztatta a rendezőszervet és a közönséget, és rövid időre elhagyta a színpadot. A bűnlajstromban szerepelt az is, hogy Demjén Ferenc Ajkán hiányos öltözetben (farmernadrág, nyitott mellény, fekete sál) jelent meg a büfében.

Az eltiltást Barna Andrásné, művelődési minisztériumi főosztályvezető úgy kommentálta: “Úgy vélem, túlságosan jó dolguk van!”