„Egy-két közeli barátomat, zenésztársamat is meglepte anno az első lemezem, de a legtöbb reakciót számomra ismeretlen emberektől kaptam, akik emailben írtak nekem leveleket, miközben azt hittem, ez már rég nem divat. Meglepő módon még képeslapot is küldtek, itthonról és külföldről is a lemezt méltatva. A levelek konklúziója az volt, hogy a Manoya-dalok olyan dolgokban segítettek vagy inspiráltak embereket, amiket én el sem tudtam volna képzelni korábban. Sokan írták, hogy nehéz életszakaszon lendítette át őket a lemez, ami megható és inspiráló számomra. Volt persze vicces kérés is, amikor valaki a disznóvágáshoz készített házivideójához kérdezte tőlem, hogy használhatja-e a Holy Drugs című számot.

De ami a legérdekesebb: hárman-négyen is azt mondták, hogy erre a lemezre hozták világra gyermeküket. Az egyik kórház szülőosztályáról egy nővér meg is írta nekem, hogy jobb, ha tudom, már több anyuka is kérte, hogy Manoya-dalokra szülhessen.

– meséli Hodosi Enikő, aki a NEO énekesnőjeként, vagy a Zagar, az Amber Smith és még számos projekt dalaiban közreműködő előadóként vált ismertté, 2012 végén azonban a magyar popzenében akkor szinte előzmény nélküli, finom, elektro-akusztikus szólólemezzel jelentkezett. A debütalbum, a Hundred Arms persze Enikő pályáján logikus lépés volt azok után, hogy Lázár Tibor (a Zagar vagy a Bootsie Quartet dobosa) Occam néven 2011-ben kiadott My Rorschach című downtempo-albumán egészen új oldalát ismerte meg saját énekhangjának.

Fazekas István

A Blackstar beindította a folyamatot

„Tíz éve én sem gondoltam volna, hogy így meg merem magam élni és valósítani. Régebben azt éreztem, hogy elég lenne nekem a háttérénekes szerep, miközben a NEO-ban 2003-tól határozott frontemberi szerepkörbe kerültünk Kőváry Petivel.

Az Occam-lemez azonban megváltoztatott bennem sok mindent, elvette a hangomból a felesleges harsány felhangot, és megtanultam vállalni és hanggal kifejezni akár az óvatosságot, akár a lágyságot és a nőiséget. Előtte ezekre nem figyeltem ennyire.

A szintén Lázár Tiborral közösen készített bemutatkozó szólólemez főleg a Rebirth vagy a Shine c. dalok gyakori rádiós játszásainak köszönhetően még a vártnál is nagyobb sikert aratott, a folytatásra azonban több mint négy évet kellett várni, még úgy is, hogy a koncertekre zenekarrá bővülő produkció például a Quimby előzenekaraként rengeteg helyre eljutott. „A Quimbyt látni helyszínről helyszínre remek tapasztalat volt, még ha nekem nincsenek is olyan ambícióim, hogy ekkora közönségek előtt lépjek fel. Az előzenekari pozíció eddig nagyon ambivalens élmény volt: bizonyos helyszíneken a koncertünk után külön odajöttek hozzánk gratulálni, de volt olyan eset is, ahol ezekkel a kevésbé táncoltatós, angol nyelvű számokkal lehetetlen volt komolyabb figyelmet kivívnunk.”

Az új dalok azonban folyamatosan születtek a leállások alatt, vagy a fellépések közötti időszakban, így az új lemezre akár többéves szerzemények is felkerültek. „Nagyon sok különbség van a két lemez hangulata között, ez annak is köszönhető, hogy most teljes mértékben én feleltem a dalokért, Tibi kiszállt a projektből, elengedte a kezem, és kívülállóként bátorított tovább. Ha kellett, persze, kértem, és kaptam mástól külső segítséget, tanácsot, de most alapvetően az összes dal bátrabb lett, kevesebb kompromisszummal él a korábbiakhoz képest.

Talán az elmúlt időszakban az utolsó David Bowie-lemez, a Blackstar döbbentett rá arra, hogy lehet sokszor kifacsartnak tűnő témákról, mint a szerelem, az élet és a halál, különlegeset és személyeset mondani.

Rám nagy hatással volt az a lemez, a mindig inspiráló női előadók mellett: hiába csinál egészen mást az én zenémhez képest PJ Harvey, St. Vincent, Emiliana Torrini vagy Sia, valahogy ők mindig ráébresztenek, hogy túlzott exhibicionizmus nélkül is lehet meghatározó előadói univerzumot kreálni.”

Fazekas István

Rádió alig, de a zenei közeg most szabadabb

Az új lemezen valóban nem a fent felsorolt előadók, hanem a mainstreambe is beszivárgó szerzői előadók, Angel Olsen vagy Laura Marling dalainak világa köszön vissza (utóbbi leginkább a két részre bontott Ceasefire-ban). „Az viszont biztos, hogy az alapvető inspirációim továbbra is a kilencvenes évekből fakadnak. A Radioheadről vagy a Blurről egyszerűen nem tudok lejönni azóta sem.”

Az Against All Odds & Against None a változások ellenére mégis egyenes ági folytatása a Hundred Arms-nak. Levetkőzve az első album minden lehetséges színt megmutatni akaró vágyát, másodjára már szellősebb, kevésbé zsúfolt hangulat árad a dalokból. Enikő is elismeri, hiába dicsérte agyon a Shine-t a Petőfi Rádió egyik hangmérnöke az Akusztik-koncertjük után, annyira „túlírt” dalokat már nem akart erre az albumra. „Jó, hogy nem egy éve jöttem ki ezzel a lemezzel, sok dalnak kellett érnie bennem. Én amúgy is merengős típus vagyok, szeretek csücsülni a számokon is” – jellemzi saját dalszerzési szokásait Enikő.

A legmeglepőbb talán az egyfajta lezárásnak tekinthető T.I.M. (There Is Mercy) lehet a Manoya-dalokat ismerőknek, hiszen itt a gitár vagy a szinti helyett a szimfonikus hangszerek veszik át a vezető szerepet a hangszerelésben.

Fazekas István

Azt azonban nehéz megjósolni, hogy ez a második lemez is kaphat-e akkora rotációt, mint az előző, de mintha Enikő és a vele egy időben feltűnő zenészek sem ebben a régi módszerben bíznának már. Enikő szerint a jelenlegi zenei közeg „szabadabb, de nagyobb nyomás is a közönség részéről, hiszen ők a rádiókompatibilitás helyett olyat várnak már, ami valódi jelentéssel bír, és reagál arra, ami a hétköznapjaikban történik.

Ezt érzem a mostani feltörekvő generáción is itthon. Jobban mernek valamilyenek lenni a színpadon, még akkor is, ha nem teljesen kiforrott az a zenei stílus, amiben alkotnak. És ugyanezt érezni a nemzetközi színtéren is, ahol ma az számíthat átütő sikerre, aki mélységet ad a dalainak

– utal Enikő arra a folyamatra, hogy az elmúlt évek legünnepeltebb megjelenései, Solange, Beyoncé, Kendrick Lamar vagy a The XX lemezei is mind bátran feszegettek komoly társadalmi vagy személyes problémákat.

„Ez egy nagyon jó folyamat most, nem fogunk erőlködni, nyomulni, lobbizni, amúgy sem ez a típus vagyok. Akit érdekel ez a fajta zene, ahhoz remélhetőleg el fognak jutni ezek a dalok is.”

Manoya lemezbemutató koncertje április 29-én lesz az A38 hajón.