Melyik minden idők egyik legszexibb lemeze? És melyik számra menetelnénk a legszívesebben iskolába? Ki írt tökéletes albumot az álmatlan éjszakákhoz? Az elmúlt hónap legizgalmasabb zenei megjelenéseiből válogattunk.
Ha még nem lenne késő, innen üzenjük, hogy ha el lehet még intézni, Angel Olsen szerepeljen az új Twin Peaks-részekben a klipekben feltűnő ezüstszínű parókájával. A pályája kezdetén kedves, folkos balladákat író dalszerzőből ugyanis új lemezével egy szerepek, személyiségek na és stílusok között ugrándozó, a beskatulyázás elől ügyesen eltáncoló, a modern pop hősnőinek (St. Vincent, Sharon van Etten, Courtney Barnett) ligájába igazoló jelenség lett. Ez a saját maga által rendezett klipjeiből is világosan kiderül.
Már a komolyabb visszhangot kiváltó előző lemez, a Burn Your Fire With No Witness is előrevetítette, hogy sok szerep lapul még Olsenben, de a My Woman messze az eddigi legkitárulkozóbb, legsokszínűbb albuma. Már az első két kislemezzel is összezavarta rajongóit: az Internegy Julee Cruise-t idéző szintiballada volt az élet legsúlyosabb kételyeivel, majd jött a szemtelenül kihívó, a komolyságot messziről elkerülő Shut Up and Kiss Megarázsrockja (innen e cikk címe).
De az albumon is szinte számról számra vált Olsen különböző szerepei között: hol Hope Sandovalhoz, a Mazzy Star énekesnőjéhez hasonlóan gyengéden kérdez, hol önbizalomtól duzzadó rockdívaként vágja a képünkbe, hogy nincs új nap alatt, és a két nem továbbra sem képes megérteni egymást.
A csúcspontot azonban egyértelműen az album második felére hagyott két hosszú dal, a képzelt lánytestvérhez írt, epikus gitárszólóba torkolló Sister, és a saját nőiéségére rákérdező Woman jelenti. (BÁ)
Ha összegyűjtenénk az utóbbi évek legszexibb albumait, kapásból egy lemeznek bérelt helye lenne a listán: az indie-elektronikában utazó oxfordi Glass Animals 2014-es debütlemeze, a Zaba pillanatok alatt repítette klubkedvenc státuszba Dave Bayley kollektíváját. Alig két évet kellett várni a folytatásra, a How to Be a Human Being pedig legalább olyan izgalmas, mint elődje – ezt az anyagot szerencsénkre gyorsabban el is hozzák Budapestre.
Rögtön a nyitódal, a markáns ütősökkel berobbanó Life Itself visszarepít a jól ismert dzsungel-elektro világába – egy igazságosabb rádiós közegben már rég unalomig kellett volna hallgatnunk ezt a sci-fi-hangtérképéről is merítő slágert. A folytatás ugyanilyen magabiztos: a nosztalgiáról szóló Youth tökéletesen ülteti át ezt az érzést melódiákra (még bagolyhangokra is szintiznek benne), a Season 2 Episode 3 korunk túlromantizált Netflix-nihiljét festi le hangokban, a Cane Shuga (a kokain szlengben), pedig a TLC/Destiny’s Child-féle R&B 2016-ra igazított dallamrobbanása.
Gyakorlatilag a lemez minden száma úgy vág le egy kis darabot a már létező popkultúra-tortából, hogy közben valami teljesen új fűszerezéssel hozzá is rakja a maga szeletét. A Premade Sandwches a jelen korszellemébe ágyazott Fitter Happier (de úgy is fel lehet fogni, hogy Kendrick Lamart elnyelte egy operációs rendszer), a Take a Slice a maga big beates mocskosságával olyan, mintha Fatboy Slim még mindig a csúcson lenne, a Poplar St kezdésénél már várjuk Anthony Kiedis hangját (persze lehet, hogy így a koncert után most minden finom gitárriffről Frusciante jut az eszembe), az Agnes pedig a legszemérmetlenebbül fülbemászó elektropop-ballada, amit az LCD Soundsystem fake-feloszlása óta hallottam.
De egyébként ilyen szenzuális zenékre ha egy árva szót nem ejtenek ki a szájukon, akkor is a legjobbak közé tartoznának, de így, hogy még mondanivalójuk is van (egész zseniális szövegeket rejtenek a dalok az emberi kapcsolatokról, és főleg azok széthullásáról), talán nem fér kétség az év végi listán bérelt helyhez. (BZS)
Abból a korból nézve, ahol mostan vagyunk, úgy is mint: élünk, azt gondolhatnánk, ahhoz, hogy valaki igazán fontos legyen, nagyon feltűnőnek, nagyon látványosan úgynevezett egyéniségnek, nagyon senkihez sem hasonlónak kell lennie. Na, Cass McCombs például egyik sem, mégis ő az egyik legfontosabb kortárs dalszerző-énekes. És a maga módján összetéveszthetetlenül egyéni.
Az persze már kapásból nem igaz, hogy senkihez sem hasonlít, amit csinál (persze, oké, ki az aki nem hasonlít senkire a poprockban, mindenki valahonnan van, a popkultúra jó ideje többnyire a már ismert elemek kreatív újrapakolgatásáról vagy újraértelmezéséről szól, de ez más téma): McCombs az a bizonyos klasszikus értelemben vett dalszerző, aki saját univerzumot hasít ki magának, olyan mint Dylan, Lou Reed, Neil Young, John Cale, vagy Tom Verlaine, ők például mind eszünkbe juthatnak erről a 39 éves pasiról, aki Kaliforniában született, élt New Yorkban is, több mint tíz éve ad ki dalokat (eddig összesen nyolc sorlemezig jutott), és ha befutni nem is futott be, de kultzenész az lett belőle. A Mangy Love borítóján látható fekete-fehér fotó alapján lehetne akár kortárs amerikai regényíró is, és ami azt illeti, nem is ír annyira másképp popdalokat Amerikáról, mint ahogyan mondjuk Jonathan Franzen ír regényeket és novellákat.
Már a kétezres évek közepe óta emlegetve volt a zenei sajtóban, de a valamiféle áttörést a 2013-as Big Wheel and Others című lemez hozta el. Azóta ez az első rendes, új dalokat tartalmazó sorlemeze – közben, tavaly kijött egy korai és ritkaságcuccokat tartalmazó válogatása A Folk Set Apart címmel –, egyben az első albuma új kiadójánál, az Anti nevű lemezcégnél, amely többek közt a Wilco, Tom Waits, a Tinariwen, a Black Keys, vagy a Calexico lemezeinek otthona.
McCombs az új album dalait részben New Yorkban, részben egy írországi utazás során írta, aztán egy kaliforniai stúdióban dolgozott a többek közt Beck, Elliott Smith, a Vines, vagy újabban a FIDLAR felől ismerős Rob Schnapffal, a végeredmény pedig egy nem túlpolírozott, de nem is lo-fis vagy hálószobapopos értelemben lecsupaszított album, hanem egy egyszerre klasszikus (főleg a hetvenes éveket idéző) és időtlen hangzású rocklemez, amibe simán belefér némi puha szintis yacht-rock vagy funk/soul-hatás is. És akkor most, itt a végén meg is érkeztünk a cikk elejére, azaz, hogy mitől jó Cass McCombs. Nos, nincs jobb ötletünk: az emlékezetes és szuggesztív daloktól, a politika mindennapját, a mindennapok politikáját a mindennapok mindennapjaival, a magánvalóságokkal keresztező minitörténetektől és mininovelláktól. (NR)
A La Femme (fenti képünkön) befutástörténete már-már annyira klasszikus, hogy akár azt is mondhatnánk, régimódi popsztori ez a Spotify- és videólemezek korában.
Négy-öt éve még csak a francia underground kapta fel a fejét a fura hibridet játszó kollektívára: a zenéjük egyszerre táplálkozott a feléledő neopszichedelikus zenékből, a surf-punkból, a diszkóból, a krautrockból. Ha ehhez a hibridhez még hozzáadjuk a francia szövegeket, és Clémence Quélennec, a banda jelenlegi egyetlen női tagjának hol naivan bájos, hol dögös hangját akkor már nem annyira meglepő, hogy idővel nem csak hazájukban, hanem a tengerentúlon is egyre többen figyeltek fel a La Femme-ra.
A stílusok közötti őrült vágtának tűnő debütlemez, a már címében is a zenekar humorát és sokszínűségét hirdető Psycho Tropical Berlin pedig egyenesen a jelenkor legfontosabb francia rockzenekarává tette őket. Három évvel később pedig megint egy igazán ambiciózus, 70 perces (!), elsőre szinte befogadhatatlan lemezzel jöttek ki.
A Mystère-en nem hogy még jobban kikristályosodna a La Femme, hanem még további stílusok jelentek meg a repertoárban. Az egyik alapítótag, Sacha Got például bevallottan rákattant az afrikai és távol-keleti zenékre, ez érződik is néhány számban, mint ahogy erre az albumra még egy kis rap (!) is jutott. De azért bőven vannak itt már a zenekartól ismert ízek is: akad itt vegytiszta pszichedélia (Sphynx, Vagues), surf-punk (Tatiana) elektropop (S.S.D., Always In The Sun). És gyorsan jegyezzük meg, hogy az album legnagyobb slágerére, az iskolakezdés félelmeibe és izgalmaiba visszarepítő Septembre-re szívesen menetelnénk vissza az iskolapadba. (BÁ)
A cím ellenére nem bemutatkozó albumról van szó, hiszen a végül a támadások miatt eredeti – egyesek szerint sértő – nevét (Viet Cong) eldobó, korábban már az A38-on is koncertező kanadai banda második nagylemezét rejti a Preoccupations név.
Mégis, mintha az új névtől jobban felbátorodott volna a Women zenekarból kinövő négyes. Merthogy a Preoccupations sokkal tompább, fenyegetőbb album a zajosabb posztpunkban elmerülő előzőnél – azt például két éve még nehezen tudtam volna elképzelni, hogy az Interpol, vagy a The Cure ugrik be majd egy-egy számukról. A Preoccupationsön gitár helyett sokkal inkább a szinti a domináns hangszer, és a halálközeli kalandjairól nemrég hosszabb cikkben mesélő dobos, Mike Wallace játéka is még inkább a előtérbe került a korábbi Viet Cong-számokhoz képest.
Olyan ez az album, mintha a két lemez között eltelt másfél év minden frusztrációját (kavarások, kitiltások a zenekarnév miatt, magánéleti zűrök, teljes elszigetelődés a sajtótól) kiadnák magukból; nyilván nem véletlenek az olyan sokatmondó számcímek mint az Anxiety, Monotony, Stimulation vagy a Fever. De akad ezen a lemezen a már hagyományos koncertzárószámukhoz, a Deathhez hasonló, háromtételes darab is: a Memory mutatja meg talán a legjobban mennyi lehetőség rejlik még ebben a bandában.
A Preoccupations énekese/basszusgitárosa fogalmazott úgy, hely ez a 8 nyolc dal olyan dolgokról szól, amik nem hagynak minket nyugodni, és amik álmatalnná teszik az éjszakáinkat. Ha innen nézzük, tényleg egy átizzadt, álmatlan éjszakához írt zenét a Preoccupations. (BÁ)
Jamila Woods az egyik legjobb dolog, ami az egyébként is pezsgő és izgalmas kortárs új-soulban és alternatív hiphopban történhet, történik. Woods – aki zenével egy templomi kórusban találkozott először – chicagói afro-amerikai művész, dalszerző-énekes, költő és kulturális aktivista, aki, miközben az elmúlt években olyan sztárokkal dolgozott, mint Chance The Rapper vagy a Macklemore & Ryan Lewis-páros, egyik vezetője a fiatalok oktatásával, alkotómunkájuk támogatásával, műveik bemutatásával és publikálásával foglalkozó Young Chicago Authors szervezetnek, mely egyébként a Louder Than Bombs nevű slam-poetry fesztivált, a világ legnagyobb ilyen típus rendezvényét szervezi.
Woods a chicagói Brown egyetemen végzett, majd, miközben több irodalmi lapban, oldalon is publikál, Owen Hill producerrel M&O (=Milo & Owen) néven alakított duót mellyel két albumot is megjelentetett (The Joy, 2012; Almost Us, 2014). A most megjelent album első szólólemeze.
Zenéje az a társadalmilag és szociálisan is érzékeny, de tökre személyes, mindazonáltal popzeneként sem utolsó soul/R&B/hiphop, amiről egyfelől eszünkbe juthatnak a műfajok régebbi, két, három, vagy négy évtizeddel korábbi klasszikusai (a Motown soultól az éppen e hónapban visszatérő De La Soulig), meg olyan ismert kortársak, mint mondjuk Erykah Badu, vagy Kendrick Lamar. Ami azonban a legjobb benne, mármint Woods privát univerzumában, az a komolyságot, a költőiséget, meg a tudatosságot nem feloldó, hanem azokat különösen megkapó bájjal és ellenállhatatlan humorral és csillámporral feldíszítő egyéni hang – például az, ahogyan többek közt képest a Cure Just Like Heaven című gitárpop-klasszikusából csillogó és könnyed soul-slágert kanyarintani.
Elnézést az olcsó szóviccért, de tényleg mennyei lemez. (NR)
A hasonlat személyes, olcsó, de igaz: én úgy vagyok vele, hogy a Teenage Fanclub az a régi barát, akivel bármikor találkozunk, képesek vagyunk ott felvenni a fonalat, ahol legutóbb leraktuk. A Glasgow-i Teenage Fanclub a nyolcvanas évek végén startolt, a kilencvenes évek legelején feltűnt egyik legfontosabb gitárzenekar, rajongott érte Kurt Cobain, és rajong érte Nick Hornby, egy ponton – a kilencvenes évek közepén – úgy tűnt, hogy lehet belőlük kereskedelmileg kifejezetten sikeres, úgynevezett befutott együttes, aztán mégsem az lett, de ez nem viselte meg a skót zenekar tagjait.
Szóval, hogy a Fannies ugyanazt az amerikás gitárzenét játssza most is, a Byrds, a Big Star, és a Beach Boys modorában, s, bár sokkal kevésbé fontosak és népszerűek, mint húsz évvel ezelőtt, simán hozzák azt a szintet, mint a legfontosabb lemezeikkel – talán csak a tempó és a lendület felől érezzük, hogy ez bizony egy középkorú férfiakból álló gitárzenekar, amúgy meg még jól is áll nekik a középtempósabb csilingelés, ugyanúgy, ahogyan annak idején jól állt nekik a garázszenekaros beindulás. Önazonosság, hogy egy újabb ordas közhelyet dobjak ide.
A Here bájos, könnyed és megkapó lemez, tele szívhez szóló dalokkal; effortless, erre mondja ez angol, tehát nem tét nélküli, hanem hogy ez csak úgy jön ebből az öt emberből, a három alapító tagból, a két gitáros-énekesből, Norman Blake-ből és Raymond McGinley-ből, a basszusgitáros-énekes Gerard Love-ból, valamint a dobos Francis MacDonaldból és a billentyűs Dave McGowanből. Én meg, ha már megint felvettem a fonalat, maradok a rajongói klub tagja. (NR)
Születhet valaki a Los Angeles-i gettóba, esetleg Japánba, diplomata család gyerekeként, vagy Londonba, ugandai szülőktől, minden esélye megvan rá, hogy felnőve maradandót hozzon létre zenészként, akár a laptopján. Ezt bizonyítja ehavi lemezajánlónk, melyben a nyárhoz tökéletes zenei aláfestést nyújtó előadók idei albumait mutatjuk be.
Az elnökváltás után lassan felgombolyodik a jegybank Matolcsy-korszaka – sok a botránygyanús ügy, de legalább az aranytartalék és a miniszterelnöki bizodalom megvan még. Adnan Polat lánya Magyarországon is szerepet vállalt, Mészáros Lőrinc felesége földeket vett, a pixisből kiesett volt veje pedig jogvédelmet nyert. Az infláció gyorsult, a nyugdíjasok utalványt kapnak, amit – bár a készpénzhasználat alkotmányos jog lett – csak korlátozottan költhetnek majd. Ez a HVG heti gazdasági összefoglalója.
