30. Jamila Woods: Heavn

Jamila Woods az egyik legjobb dolog, ami az egyébként is pezsgő és izgalmas kortárs új-soulban és alternatív hiphopban idén történt. A chicagói költő-slammer-kulturális aktivista-énekesnő lemeze egyszerre bájos, szellemes, művészileg erős, és közérzetileg érzékeny album, zeneisége összeköti a soul-aranykort a jelen idővel, tényleg mennyei alkotás.

29. PJ Harvey: The Hope Six Demolition Project

Az artpop kortárs nagyasszonya bejárta a fél világot Washingtontól Koszovóig és Afganisztánig, és elkészítette pályafutása egyik több tekintetben is legkülönlegesebb lemezét, egy egyszerre személyes, és közéletileg és közérzetileg is fokozottan érzékeny albumot, melyet ő és zenekara egy kvázi-kiállításként megtekinthető nyitott stúdiófelvétel során rögzített.

28. Kevin Morby: Singing Saw

A Dylan-, Cohen- és Lou Reed-rajongó amerikai Morby albuma egyszerre személyes vallomás, utazás a szerző borongós és szürreális világába és tisztelgés dalszerző-hősei előtt.

A lemez mindhárom síkon és megközelítésben hiteles, működőképes és élvezetes, ettől igazán jó.

27. Parquet Courts: Human Performance

A közösségi oldalaktól direkt távolmaradó kanadai zenekarnak sikerült telibe trafálnia 2016 közérzetét, mivel most nem annyira a dühös és nemtörődöm, hanem az okos punk-oldalukat fitogtatja.

Pavement- és Velvet Underground-rajongóknak erősen ajánlott.

26. Angel Olsen: My Woman

Saját nőiségének feltérképezése csak ürügy volt az egyre magabiztosabb Angel Olsennek, hogy egy korábbi munkáihoz képest vadabb, öntörvényűbb lemezzel rukkoljon elő és végleg leszámoljon az őt eddig üldöző bájosan gitárt pengető, szép hangú lány-szterotípiával.

A My Woman már belépő korunk legfontosabb női dalszerzőinek ligájába.

25. Glass Animals: How To Be a Human Being

A trópusi indietronika fenegyerekei második lemezükre sem felejtették el a pózokat: az év egyik legszexibb lemezét rakták össze, amelyen megfértek egymás mellett a konkrét klubslágerek (Life Itself, Youth, Season 2 Episode 3) és a nem kevésbé fülbemászó, de elszállósabb finomságok (Cane Shuga, The Other Side of Paradise, Popular St). Utóbbiakra nyugodtan előkerülhettek az ananászcsörgők a Millenárison, a közönség addigra már úgyis szétfolyt.

24. Cass McCombs: Mangy Love

Klasszikus dalszerzőket idéző sokszínű, időtlen hangzású rocklemez egy klasszicizáló dalszerző-énekestől.

A  politika mindennapjait, de még inkább a mindennapok politikáját a mindennapi magánvalóságokkal keresztező minitörténetekkel, mininovelláknak beillő emlékezetes és szuggesztív dalokkal.

23. Chance The Rapper: Coloring Book

Ez az a lemez, amit Kanye West annyira meg akart csinálni a The Life of Pablóval – amelyre amúgy Chance is írt számokat, kábé a legjobbakat (Famous, Ultralight Beam). A 23 éves srác harmadik anyaga egy igazi mixtape-hez illő örömzene, ahol a hiphop után a gospel a legnagyobb hatás – a furcsa áhítathoz pedig olyan váratlan nevek asszisztálnak, mint Lil Wayne, 2 Chainz, T-Pain, Ty Dolla Sign vagy Future, de még Kanye és Justin Bieber is beszállt a buliba.

22. Warpaint: Heads Up

Az eddig is fokozottan szerethető és tehetséges Warpaint – amelynek talentumát 2012-ben az A38 Hajón élőben is élvezhettük, várjuk a következő randevút – idén, ezzel az indie-gitárzene mellé izgalmas elektronikát és finoman lüktető és addiktív R&B-ritmikát pakoló lemezzel szintet lépett.

Természetesen felfelé.

21. DIIV: Is The Is Are

Egy, a mai lemezhosszakat tekintve elképesztően hosszú, tizenhét dalos, a maga széttartó módján mégis szinte végig lebilincselő, ezerszínű – Sonic Youth- és Nirvana-hatások, dreampop, shoegaze, pszichedélia –, elszállós-kaleidoszkopikus gitárpop-lemez, az idei indie-termés egyik legjobbja.

20. Nicolas Jaar: Sirens

Az elektronikába új színt hozó Jaar sokáig nem találta a találkozási pontot klubokban futó szettjei és ambientes, kísérletező hangképei között, de édesapja művészete (lásd a borítót) és a politikusabb hagnem megadták a kulcsot a folytatáshoz. A Sirensen van drum’n’bass-szel kacérkodó és reggaetonra építő szám is, alig találni két ugyanolyan szerzeményt.

19. La Femme: Mystère

A francia kollektíva második nagylemezével hazája legizgalmasabb popzenei exporttermékévé nőtte ki magát.

A Mystère-en a rájuk jellemző hanyag, franciás szörfpop-punk tengelyen túl még nagyon sok más íz is felbukkan, a távol-keleti zenei hatásoktól a súlyos pszichedélián keresztül a naiv sanzonpopig.

18. Savages: Adore Life

A szerelem pusztító hatásáról és világot mozgató erejéről szóló, az energiáktól hol szinte már szétfeszülő, hol a posztrock-vágtában szusszanásnyi időre megpihenő lemez, amellyel Jehnny Bethék csak tovább erősítették pozíciójukat a legmeghatározóbb gitárzenekarok mezőnyében.

17. Car Seat Headrest: Teens Of Denial

A kevés igazán hatásos 2016-os gitárlemez egyike, egy karcos, harapós, odakent (ugyanakkor fülbemászó) cucc egy szemüveges amerikai geektől, Will Toledótól, akit simán visszaképzelhetnénk a kilencvenes évek MTV alternative nationös, 120 minutes-es világába.

16. James Blake: The Colour In Anything

Amit James Blake csinál, azt nem csak úgy hallgatjuk, az nem háttérzene – egy külön, autonóm világ, amely beránt, beszippant, körbevesz.

Nagyot téved, aki azt gondolja, depresszív világ a brit előadóé: a The Colour... a kezdő fájdalomtól folyamatosan jut el a talpraállás, az újrakezdés öröméig.

15. Schoolboy Q: Blank Face LP

Ezen a lemezen rajta van minden, amit 2016-ban a gengszterrap állásáról érdemes tudni. Q elmerült gyerekkori emlékeiben, drogfüggősége sötétebb pontjaiban, hogy a jelenlegi hiphop mezőny legnagyobb neveivel karöltve egy félelmetes, de humorral oldott univerzumot kreáljon. Ez nem a Kenrick Lamar-féle fúziós hiphop, a Blank Face-en a súlyos alapok csak a szöveg szolgálatában állnak.

14. Childish Gambino: Awaken, My Love!

Donald Gloverről már zengtünk egy ódát az év legjobb sorozatait listázó cikkünkben, az Atlanta című szériája okán, de ideje rátérni a zenéjére. A Camp és a Because the Internet egyenes, néha langyosan popos rappelése után igazi atombombaként hatott, amikor kijött két új számával: a Me and Your Mama pillanatok alatt vált mocskos hiphopból gospel-rockba, az alapból mozgásra kényszerítő Redbone pedig „ha nem hallom, el sem hiszem” fejhangjával nyűgöz le. Ha ennyitől nem is lesz ő egy csapásra az új Prince, azért az ösvény elejét szépen kitaposta.

13. Leonard Cohen: You Want It Darker

Az év egyik legnagyobb, ha nem is a legváratlanabb vesztesége Leonard Cohen halála.

A veterán kanadai dalnok karrierje egyik legnagyobb alkotásával, egy bölcs, összegző, lélekbe és lélekhez simuló lemezzel búcsúzott és siklott át innen oda.

12. Jessy Lanza: Oh No

Fülledt R&B és analóg elektronika még soha nem passzolt ennyire egymáshoz mint ezen az albumon.

A kanadai Jessy Lanza a két klubslágeren (It Means I Love, You VV Violence) kívül szinte kivétel nélkül csak késő estéhez passzoló, alig-alig felhangosodó, érzéki balladákat írt az Oh No-ra.

11. Mitski: Puberty 2

A több mint tíz országban felnövő, épp ezért Amerikában is örök kívülállónak számító Mitski jelenleg a független zenei színtér legizgalmasabb figurája, mivel dalaiban keresetlen őszinteséggel énekel a második kamaszkorról, arról, amiről nem szokás ennyire nyíltan beszélni. Ez a néhol provokatív nyíltság a néhol csak a torzított gitárra hagyatkozó dalok mimimalizmusával párosulva letaglózó élmény.

10. Kaytranada: 99,9 %

A Haitin született, Montrealban nevelkedő producer értelmezte újra J Dilla vagy Madlib a hiphop és a hangmintázás határait kitoló elképesztő örökségét. Polgári nevén Louis Kevin Celestin DJ-ként indult, aztán gyerekkora különleges zenei hagyományait építette egybe a a jazz, a kortárs elektronika és remixkultúra elemeivel első lemezén. Az eredmény: az év egyik legfelhőtlenebb, legtáncolhatóbb lemeze, amire a The Avalanches is csak irigykedhetett.

9. Blood Orange: Freetown Sound

A Blood Orange alteregó alatt zenélő Dev Hynes még csak 30 éves, de máris hosszú utat járt be a dance-punkos Test Iciclestől az indie-s Lightspeed Champion-inkarnáción át e pillanatig. Új lemeze (a Blood Orange harmadik albuma) igazi kreatív és művészi funk/soul/R&B/pop-nagykönyv, nem véletlenül emlegetik sokan Prince nevét vele kapcsolatban. A Blood Orange popzenéjében többek közt az a legjobb, hogy mind a formák, mind a dalszerzés tekintetében egyszerre korszerű és örökérvényű.

8. Danny Brown: Atrocity Exhibition

Az már tényleg a poszt-posztmultikulti valóságunkban is elég meglepőnek hatott, amikor az új Dragon Ball-széria trailerében egy Danny Brown-számot, az Ain’t It Funny-t használták fel. De ha azt vesszük, nincs ebben semmi meglepő, mert Danny Brown lemezének címe nem túlzás: ez egy kiállítás az emberi lélek legsúlyosabb bugyraiból, a lehető legkülönlegesebb hiphop-alapba csomagolva.

7. A Tribe Called Quest: We Got It From here...Thank You 4 Your Service

A legendás kollektíva hosszú idő után tért vissza és mindenkit leigázott – Malik “Phife Dawg” Taylor azóta bekövetkezett halála miatt az eredeti felállásban sajnos utoljára. Mintha a Tribe nem kevesebbre vállalkozott volna, mint hogy az utánuk következő generációnak még egyszer megmutassák, hogyan is érdemes egyetlen gyenge pillanat nélküli, a társadalmi egyenlőtlenesegéket, a a fekete közösség helyét, azaz a zenészek 2016-ban legforróbb témáját feszegető, hiphoplemezt készíteni.

6. Anderson.Paak: Malibu

A Malibu a legjobb példa arra, hogy még 2016-ban, a másodpercekre elegendő figyelem korában is lehet kaleidoszkópszerű, ezer irányba kitekintő klasszikus duplaalbumot csinálni. Múlt és jelen ér egybe a Malibun, amely így a fekete zenei kultúra felhőtlen ünnepe, okos szövegekkel. Emellett egy végtelenül személyes zenei térkép a Bruno Mars előtt hamarosan Budapesten is fellépő rapper-producertől. Máris megvan az új Jay-Z?

5. Nick Cave & the Bad Seeds: Skeleton Tree

“With my voice / I am calling you” – ennél nem volt megrázóbb sor 2016-ban a zenében. A fia halála miatt még ismeretlenebb területekre kalandozó Cave és hű társa, Warren Ellis végleg a sarokban hagyták a gitárt, és zörejekből, torzított hangfoszlányokból, vonós betétekből, vendég női énekes közreműködésével alkották meg a lemezt, amely mintha nem is a mi világunknak készült volna.

4. Beyoncé: Lemonade

Vizuális album – jobb, ha lassan hozzászokunk ehhez a kifejezéshez, főleg, ha Beyoncéról van szó. Hiába azonban a számok mellé készült film-klip gyűjtemény, a Lemonade már önmagában filmhez hasonló utazás a popdíva eddigi legerősebb szerzeményeivel. A feminizmus még sosem szólt ennyire ellenállhatatlanul.

3. Radiohead: A Moon Shaped Pool

Öt évvel legutóbbi stúdiólemeze, a The King Of Limbs után – túl a tagok számos saját és zenekari projektjén –, a Radiohead pályafutása egyik legjobb lemezével örvendeztette meg rajongóit. A több régi (koncertekről is ismerős) dalt is felvonultató lemez a korábbi elektronikuszenei kísérletekkel szemben már-már bukolikus, de mindenképpen ismét a zenekari együttzenélést helyezi a középpontba – viszont nem egyszerű gitárlemez, hanem sokszínű alkotás, itt-ott folkos-akusztikus, pszichedelikus, bossa-novás, szimfonikus, összességében a Radiohead visszatalálása a dallamhoz.

2. Solange: A Seat At The Table

A fiatalabb Knowles-testvér idén egyszerűen ellopta a show-t nővére elől. Solange olyan konceptalbumot alkotott, amelyből nem csak az derül ki, milyen fekete nőnek lenni 2016-ban, de az is, hogy a popzenét jelenleg teljesen meghatározó indie R&B egyik szerzői csúcsteljesítményére vállalkozott. A Seat At The Table évek múlva is bátran elővehető, lenyűgöző zenei tabló egy saját tehetségét végre mélységében is felismerő előadótól.

1. David Bowie: Blackstar

Bowie lesétál egy New York-i jazzbárba, leül az egyik az asztalhoz, és megérzi, hogy az együttes, amit lát, segítségére lehet legújabb terve megvalósításában. A jazz határait tágan értelmező Donny McCaslinnel és zenésztársaival bevonul a stúdióba, és csak annyit tanácsol nekik: felejtsenek el mindent, amit eddig ismernek a Bowie-életműből, mert azok csak régi cuccok. És a felvételeken tényleg nincs semmiféle határ, ahogy az év elején a Blackstarról már mindenki hallhatja. Mégis, egy fura, nehezen kitapintható egység uralja a lemezt: pár nappal a lemez megjelenése után már tudtuk, mi volt az. Azóta pedig csak újra és újra bennünk motoszkál a kérdés, lesz-e még valaki, aki ennyire vakmerően, szabályokat áthágva, mégis méltósággal búcsúzik saját életpályájától?