szerző:
Balla István-Németh Róbert

Az utóbbi hetekben több olyan előadó jelentkezett új lemezzel, akik már korábban igen magasra tették a lécet – és mindegyik simán vette most is. Mutatjuk.

Laura Marling: Semper Femina

Az év egyik legjobban várt lemeze volt, és nem is véletlenül, az elmúlt évek egyik legjobb és legfontosabb angol - sőt, az angol jelzőt le is vehetjük - dalszerző-énekesnője, az Amerikában élő Laura Marling új albuma. Érdemes volt várni, Marling eddig is szinte hibátlan albumsorozata egy újabb remekművel gyarapodott, már csak az a kérdés, hogy pályafutása egyik, vagy a legjobb lemeze-e a Semper Femina. Na, de nézzük csak közelebbről.

Az 1990-es születésű, tehát még mindig harminc alatti zenész egyszerre egészen elképesztő tempóban és minőségben termelte eddig a lemezeket: 2008 és 2015 között öt nagyszerű albumot is kihozott (Alas, I Cannot Swim, 2008; I Speak Because I Can, 2010; A Creature I Don't Know, 2011, Once I Was an Eagle, 2013, Short Movie, 2015). Egyik jobb, mint a másik - egész pontosan, ahogyan az időben előre haladunk, a jó lemezeket jobb és még jobb albumok követik, miközben sosem ismétli önmagát, mindig képes új elemet, új narratívát felmutatni. Zenéje egyszerre kapcsolja őt a kétezres évek neo-folk mozgalmához, a nyolcvanas évek folkos-városi dalos művészeihez (leginkább Suzanne Vega hatását érezhetjük dalaiban), de szerzeményei hallatán eszünkbe jutnak a nagy klasszikusok is, Joni Mitchell, Neil Young, Bob Dylan vagy Leonard Cohen.

A legutóbbi Marling-lemez esetében - ami egy olyan súlyos személyes és alkotói válság után született, melynek során énekes-dalszerzőnőben még az is megkérdőjeleződött, hogy egyáltalán akar-e zenész lenni; szerencsére akart – az a bizonyos új elem az elektromos gitáros karcosság és a zenekaros jelleg volt. S persze annak az albumnak, amely felkerült a hvg.hu 2015-ös év végi nagylemezlistájára is, mint Marling pályafutása során addig is mindig, megint az volt a tétje, hogy képes-e hősünk felülmúlni az előző nagylemez színvonalát. Felülmúlta.

Azért is emlékeztetem magamat is, meg az olvasót is ezekre a motívumokra (új elem, felülmúlás), mert a szexizmus, a nőiség, a nőnek lenni, női művésznek lenni gondolata köré épített Semper Femina (a teljes Vergilius-idézet: Varium et mutabile semper Femina, azaz: A nő mindig szeszélyes és változékony) mintha már nem teljesen ebben az értelmezési tartományban mozogna. Laura Marlingnak már nem kell felülmúlnia önmagát, mert tudjuk, hogy mindent tud, ugyanakkor még így is képes újat mutatni, mert amellett, hogy hatodik nagylemeze - melyet ez alkalommal nem önmaga gondozta producerként, hanem a sokoldalú Blake Mills (John Legend, Alabama Shakes) - eddigi legletisztultabb albuma, ismét számos asszociációra ad lehetőséget; ugyanakkor bármit juttat az eszünkbe, mindent a saját képére formál. A jazzes, vonósokkal kísért, finoman erotikus albumnyitó Soothingtól a Nick Drake-et megidéző The Valley-n, a dylanes Wild Fire-n, a Portisheadtől ismert hangulatokat marlingosító Don’t Pass Me By-on át az album több joni mitchelles pillanata közül a leg-joni mitchellesebb Nouelig (ennek a szövegében hallhatjuk a lemez címét is) mind-mind a Laura Marling-oeuvre egy-egy gyöngyszeme. Egy pályafutás csúcspontja, minden bizonnyal nem az utolsó, ez a Semper Femina.

(NR)

The Shins: Heartworms

A James Mercer vezette Shins az elmúlt tizenöt év amerikai gitárpopjának egyik legfontosabb zenekara. Első három nagylemezük, a 2011-es Oh, Inverted World, a 2003-as Chutes Too Narrow és a mainstream áttörést elhozó 2007-es Wincing The Night Away nagyszerűen sikerült, csak a legutóbbi Shins-album, az öt évvel ezelőtt kiadott, kissé jellegtelen Port Of Morrow ront valamit az összképen. Ez utóbbi egyébként úgy készült, hogy Mercer előtte kirúgta a Shins teljes korábbi tagságát, és session-zenészekkel, leginkább a lemez társproducerével, Greg Kurstinnel vette fel az albumot, plusz talán csak félszívvel volt benne saját shines-es történetében, hiszen akkor már három éve párhuzamosan működtette anyazenekarát a Danger Mouse producerrel alakított „szuperduóval”, a Broken Bells-zel, amely 2010-ben jelentette meg cím nélküli bemutatkozó lemezét. S, amely aztán 2014-ben kihozott egy újabb stúdióalbumot.

Akár azt is gondolhattuk akkor, hogy a Shins-nek befellegzett, ám a most megjelent album ékes cáfolata az esetleges ilyen irányú spekulációinknak. A Shins 2014-ben életjel gyanánt készített egy dalt (So Now What) a Bárcsak itt lennék című film számára, tavaly pedig a Beatles The Word című dalát dolgozta fel a Netfilx Beat Bugs című sorozata számára, közben Mercer újjászervezte zenekarát és most pályafutása egyik legszórakoztatóbb, legműködőképesebb lemezével örvendezteti meg rajongóit.

A Heartworms – mely Mercer szerint, meg szerintünk is visszatérés a Shins korai lemezeinek világába - azonban nem csak szórakoztató és fülbemászó, hanem címéhez méltóan keserédes-szívbemászó album is. Az első jelet tavaly októberben a Dead Alive című dal küldte, míg a lemezt közvetlenül a március 10-én megjelent, a nők társadalmi egyenlősége mellett lándzsát törő Name For You vezette fel. A csúcsdal minden kétséget kizáróan a szerző, Mercer angliai gyerekkorát, és az oly’ édes emlékeket jelentő Jesus and Mary Chain-kazettákat megidéző Mildenhall, de szívesen listázzuk a trópusi hangulatokba ringató, a pszichedelikus Beatles-t modernizálva megidéző Painting a Hole-t, a Brian Wilsonnak biccentő Rubber Ballzt, az éteri So Now Whatot, vagy az albumzáró kvázi-Talking Heads-balladát, a The Feart. Szóval, még egyszer megerősítve a pár bekezdéssel előbb említetteket: James Mercer jó alapanyagokból, biztos kézzel és jó ízléssel pályafutása egyik legjobb főztjét hozta össze nekünk.

(NR)

Elbow: Little Fictions

Az angol intellektuális pop egyik zászlóshajója, a manchesteri Elbow pályája legutóbbi, 2014-es lemezéig, a The Take Off And Landing Of Everything című lemezig nagyjából egyenes vonalú pályán haladt. Nem voltak sosem csőgatyás indie-sztárok, sem parti-harcosok, nem experimentális elektronisták, vagy egydalos-egylemezes csodák, esetleg titkos zsenik a kétezres évek szegmentált-fragmentált blogszabdalt miniszíntereiről. Középkorú, gyűrött arcú, zakós negyvenes pasik, akik mégsem unalmas könnyűzenét, hanem lélegző, finom, néhol harapósabb, de mindenképpen érzékeny és okos art popot csinálnak, bő két évtizede.

Lépésről-lépésre haladtak s úgy váltak valóban népszerűvé, hogy menet közben nem kötöttek béna kompromisszumokat. Zenei hatásaik, a kései Talk Talk kísérletező világa, a Leonard Cohen-féle melankólia, a Radiohead-iskola és a Peter Gabriel-féle Genesis-univerzum úgy értek össze, hogy az Elbow mércéje kizárólag önmaga lett, zenéje több és más, mint lemezpolcaik kitüntetett elemeinek összessége.

Legutóbbi lemezük pályafutásuk talán legszemélyesebb, legbensőségesebb albuma volt - azt az ihletettséget részben az énekes, Guy Garvey New York-i utazása, részben az ő hosszú párkapcsolatának befejezte generálta.

Aztán, ami azt a bizonyos egyenes vonalú pályát illeti, abba jutottak némi kanyarok az elmúlt években: egyrészt az, hogy Garvey 2015-ben szólólemezt készített (ilyen addig nem történt a zenekar történetében; azt nyilatkozta akkor az énekes, hogy semmi dráma, csak éppen friss levegőre, új megközelítésre, új alkotótársakra, egy kis szabadságra van szüksége), másrészt meg az, hogy 2016 márciusában a zenekar bejelentette, hogy dobosuk, Richard Jupp kilép az együttesből (különösebben kacifántos magyarázatot nem kaptunk, csak annyit, hogy a zenész saját dobiskolájára szeretne koncentrálni).

És akkor itt kellene valami különöset mondani, de nem fogunk. Az Elbow új lemeze, attól eltekintve, hogy a szokásosnál is finomabb hangszereléseken azért érződik, hogy a zenekarnak nincs állandó dobosa, összességében úgy jött el és olyan, mintha mi sem történt volna. Ugyanakkor úgy hozza ismét azt a szívmelengető, részletgazdag, himnikus, ugyanakkor nem bombasztikus, megbízhatóan melankolikus zenei világot, hogy nem a "már megint", hanem a "még mindig" van. És persze mint mindig, most is találunk olyan momentumokat, ami miatt az Elbow az a megbízható jó barát, akivel úgy megnyugtató újra és újra találkozni, hogy apróságokkal azért mindig feldobja a napodat: ilyenek az albumnyitó Magnificent (She Says) elragadó vonószenekara, a Gentle Storm zongora-akkordjai alá pakolt afro-grúvok, vagy a Brexit-kritikus K2 finom elektronikája. Az albumzáró Kindling aztán pont úgy földeli a lemezt, amilyen az Elbow maga, vonós nagyív, aztán a legvégén egy pár másodperc ottfelejtett zenekari beszélgetésfoszlány; grandiózus elragadtatás és elragadó személyesség kicsit több, mint négy perc alatt.

(NR)

Spoon: Hot Thoughts

Vannak olyan zenekarok, amelyek ugyan nem jutnak rögtön eszünkbe a „mi a kedvenced?” vagy a „melyik előadó albuma a legfontosabb mostanában” kérdésekre, ám folyamatosan jelen vannak és jobbnál jobb lemezekkel jelentkeznek. Akkor vennénk igazán észre ezeket, ha megszűnnének. Ilyesmi (volt eddig) az austini Spoon is. Megbízható minőségben jöttek sorra az albumai (immár számszerűen kilenc), miközben a Pixies-es alternatív gitárzenekarként indult négyes egyre több színnel gazdagodott, artpoppal, gitárpoppal, poszt-new wave-vel, funkkal, soullal, némi elektronikával. Mint korábban is írtuk a végeredmény egy nagyon jellegzetes, szikár, de mégis rafinált hangzású, nehezen összetéveszthető kortárs popzenekar. Az utóbbi három albuma már az amerikai Top10-be is berobbant, a zenekar egyre többet tűnt fel az USA nézett éjszakai show-iban, dalai filmekben, de még a Simpson családban is helyet kaptak.

A Britt Daniel vezette négyes idei lemeze a nagyszerű 2014-es They Want My Soul-t is felülmúlja talán. A többek közt a Mercury Rev, a Flaming Lips és az MGMT albumait is gondozó Dave Fridmann producer egy sokszínű, bátor és az eddigieknél sokkal kísérletezőbb Spoon-albumot segített a világra.

A tíz dal közt a zenekarra jellemző pattogó lüktetésű, mondhatni táncos dalok mellett (Do I Have To Talk You Into it, First Carres, Tear It Down) feltűnik a futurisztikus hangulatú Us, vagy az e kettőt vegyítő címadó szerzemény. Ha innen nézzük funkys diszkó, ha onnan garázsrock, felsejlik időnként a 70-es évek végi Rolling Stones éppúgy, mint az INXS vagy David Bowie (de hát ő hol nem?).


Az album csúcspontja az egy szál billentyűs kísérettel kezdődő elszállós, laza, pszichedelikus I Ain't the One című dal. És itt eszünkbe jut, hogy tulajdonképpen simán megérdemelné egy ilyen dal és egy ilyen album után a Spoon, hogy az indie szintér legnagyobbjai közé kerüljön. El tudom képzelni Brittéket egy stadionban, egy fesztivál nagyszínpadán ugyanúgy, mint ahogy egy klubkoncerten is. Szóval, lehet, hogy néhány év múlva már nem csak akkor jut eszünkbe (és a fesztiválszervezők eszébe) a Spoon, amikor épp kijönnek egy újabb lemezzel.

(BI)

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Karácsony: A java csak most kezdődik

Karácsony: A java csak most kezdődik

Márki-Zay Péter és Grezsa István is a piacon kezdte a napot Hódmezővásárhelyen

Márki-Zay Péter és Grezsa István is a piacon kezdte a napot Hódmezővásárhelyen

Mi tudható a részvételi adatokból kora délután?

Mi tudható a részvételi adatokból kora délután?

Mibe szólhat bele Karácsony? Megnéztük, mi tartozik hozzá, és mi a kormányhoz Budapesten

Mibe szólhat bele Karácsony? Megnéztük, mi tartozik hozzá, és mi a kormányhoz Budapesten

Hamarosan megjelenhet Budapest utcáin egy új napilap

Hamarosan megjelenhet Budapest utcáin egy új napilap

Egy új gomb kerül a számítógépes billentyűzetekre

Egy új gomb kerül a számítógépes billentyűzetekre