Két ujjával morzsolja Pelikán gátőr hajtókáját A tanú című filmszatírában Virág elvtárs, és a kissé viseltes zakóról rögvest megállapítja, hogy azt 85 százalékos angol gyapjúszövetből varrták 1938-ban, s bár vállban kissé túl tömöttre sikeredett, a reverje azért még jó. E villanásnyi jelenettel is „azonosította” Bacsó Péter rendező az egyik főszereplőjét, az Államvédelmi Hatóság egykor rettegett vezérét. Az 1969-ben forgatott, rögvest be is tiltott – majd 10 év múltán mégis bemutatott – film nézői közül ugyan nem feltétlenül tudta mindenki, hogy az Őze Lajos alakította ördögi figura valós mása, Péter Gábor egykoron szabó volt, az ironikus jelenet mégis „ült”. Ugyanúgy, ahogy a szájába adott s mára szállóigévé lett olyan megállapítások, mint hogy „az élet nem habostorta” vagy „az a gyanús, ami nem gyanús”.

A kinézetében is pétergáborosra vett – alacsony, bajszos, fejét kissé vállára hajtó, szürke öltönyös, gyomorbajosan sótlan – Virág elvtárs alakja vajon mennyiben feleltethető meg a modelljének? Erre a kérdésre is keresett választ a nemrégiben megjelent Péter Gábor-biográfia szerzője, Müller Rolf.

Noha egy művészeti alkotás értékét korántsem a történelmi hitelesség (avagy hiteltelenség) szabja meg, a történész történelmietlen felvetése nem indokolatlan. A tanú nyomán ugyanis több nemzedék tudatába Őzeként égett be az ÁVH-vezér atyáskodva fenyegető alakja, aki a film végén – már hatalmát vesztve – a zsúfolt villamoson közemberként jósolja meg hűtlen pártfogoltjának, Pelikánnak, no meg az utókornak: „visszasírnak még maguk engem”. Mire a „címzettek” nevében a gátőr így válaszol: „Hát erre azért nem mernék megesküdni”.

A filmbeli szürke eminenciási pózban tetszelgő, céljait sokkal inkább fenyegető rábeszéléssel, mintsem nyers erőszakkal elérő, örökkön sótlan, az élvezetektől magát elvből megtartóztató („Hagyjuk a szexualitást a hanyatló Nyugat ópiumának”) Virágról nehezen lehetne feltételezni, ami Péter Gáborról ma már tudható.

Például azt, hogy hatalma elején a politikai főrendőr – ahogy azt Müller bizonyítja – valóságos „médiasztár” volt. Hogy sajátos perverzióként gyakorta élt a vádlottak első kihallgatásának íratlan jogával. Hogy a tettlegességet, a kínzást munkája szerves részének tekintette, noha személyesen „csak ritkán ragadtatta el magát”. Hogy feleségével és szeretőjévé tett titkárnőjével egyetemben egyáltalán nem vetette meg a luxust, míg 1953-ban az addig rajongva magasztalt vezére, Rákosi le nem fogatta, s „a torzulásokért” rá nem osztotta a bűnbak szerepét.

A Tanú című film kalandos készítéséről, betiltásáról, titkos vetítéseiről, illetve a szereplőinek valós mintát adó kommunista vezérekről, elsősorban Péter Gáborról az e heti HVG-ben olvashatunk.

hvg