Kern András: "Egyáltalán nem szeretem a rendet, inkább a rendetlenség híve vagyok"

Kern András: (Beleszippant az elektromos cigarettájába, közben egy kicsit aggódik, hogy engedik-e ezt ezen a helyen. Engedik.) Ez nem füst, ez gőz. Azt mondják, ez is árt. Minden árt.

hvg.hu: Ha már arról beszélünk, hogy minden árt, felidéznénk egy korábbi nyilatkozatát, ahol azt mondja, hogy jó ideje már se sör, se kávé, se semmi.

K. A.: Azért egy kicsi igen. Inni nem iszom, de kávézni naponta egyszer szoktam. Máskor ilyen cikóriakávét, gyerekkávét iszom. Meg van ez az elektromos cigaretta. Kitalálok mindenféle pótlásokat.

hvg.hu: Szóval akkor "semmi jó" az életben?

K. A.: Igen, semmi jó.

hvg.hu: Azért valami jó mégis csak van, hiszen a 70 éves születésnapján (És az jó? – vág közbe ironikusan Kern), jövőre koncertet ad.

K. A.: A koncert az jó, de az, hogy 70 éves leszek, az nem jó. 16 évesnek jobb lenni.

Fazekas István

hvg.hu: Csinál valamiféle leltárt, vagy azt mondja, hogy nem érdekes hogyan és hol állok, megyek tovább?

K. A.: Soha nem csináltam leltárt, nincs készségem hozzá. Nehéz azokra a kérdésekre is válaszolni, hogy Melyik a kedvenc filmszerepe?, Melyik az a korszak, amikor a legjobban érezte magát az életében?, Melyik regényt olvasta a legszívesebben?, ezekkel a legekkel nem tudok mit kezdeni. Azzal sem, hogy mit hova kell rakni. Sodor engem az élet magával, közben mindenféle dolgok történnek velem, de ezeket nagy rendbe rakni nem szeretem. Egyáltalán nem szeretem a rendet olyan nagyon, inkább a rendetlenség híve vagyok. Például, ha jön a takarítónő és rendet csinál az íróasztalon, végem van. Az én számomra a rendcsinálás maga a halál. Az is igaz, hogy amikor otthon, a házban nagyon nagy a rendetlenség, akkor az meg nem annyira jó.

hvg.hu: Ha ennyire ambivalens a viszonya a renddel, milyen érzés az, amikor rendezőként egy helyzetet kezelnie kell?

K. A.: Az rendkívül szórakoztató. De annak nincs köze ahhoz a rendhez és rendcsináláshoz, amit nem szeretek. A nagyon rendes rendet nem szeretem. A fachokat, a skatulyákat, a dobozokat nem szeretem, amibe bele vannak téve dolgok, vagy amibe bele kell rakni dolgokat. A rendezés szóban, bár benne van a rend, az azért nem arról szól – az valaminek az összefogása, valaminek a kifejezése, valaminek az elmesélése. Filmet csinálni szeretek, és annak a rendezése nem jár olyan nagyon renddel, inkább döntéshozatalokkal, szereposztással, színészekkel való munkával. Forgatókönyvírásról szól, kitalálásról, az emberekhez való beszélésről, kép megcsinálásáról. Sok mindenről szól, de rendet nagyon nem kell csinálni.

hvg.hu: A kreatív emberek nem szeretik a rendet ilyen értelemben. Nemrég került épp egy ilyen könyv a kezünkbe.

K. A.: Igen? Lám, én akkor kreatív ember vagyok. Jaj, de jó!

hvg.hu: A skatulyákról jut az eszünkbe, hogy valamikor azt mondta, azért nem szereti a politikát, mert ott előbb-utóbb eljutunk az egyik oldal-másik oldalig, tehát klasszikus skatulyákig. Azt mondta, önt személyes sorsok, történetek, élethelyzetek érdeklik.

K. A.: Érdekel azért. Kicsit, nézem a tévében.

hvg.hu: A közélet fonákságait azért ki szokta emelni. A Heti hetesben sokszor foglalkozott bármely oldal hülyeségeivel.

K. A.: Igen, de abban is kevés volt a politika. Már részemről. Mindig kitaláltam valami alakot, vagy találtam valami problémát, de ezek sokszor inkább emberi dolgok voltak. Néha volt köztük politikai téma is, ez igaz. Az is igaz, hogy én ilyen baloldali családból jöttem. Hallom mostanában, hogy nincs is már olyan, hogy baloldal meg jobboldal – hát, ehhez se nagyon értek. Én szakbarbár vagyok, engem a színház, meg a televíziózás, meg a filmezés, meg a rádiókabaré, meg a paródiaírás, meg dalszövegírás, meg a zenélés, meg a koncertre való készülés, meg krimik olvasása, ezek sokkal jobban foglalkoztatnak. Az például rendkívül szórakoztatott engem, hogy a Kádár-rendszerben, az úgynevezett létező szocializmusban, valamilyen oknál fogva kicsit előrébb volt tolva a művészet. Az embereket akkor sokkal jobban érdekelte a kultúra, most meg inkább érdekli őket a politika, a gazdaság, az, hogy hogyan élnek. Lehet, hogy éppen most kerül a helyére a művészet, és akkor volt mesterségesen előbbre tolva, de az nekem nagyon tetszett.

hvg.hu: És az miért volt ön szerint?

K. A.: Azért, hogy ne figyeljenek az oroszokra, a szabadság hiányára, a Kádár-féle politikára és az egész rendszerre. Ha egy akkori embert megkérdeztek volna, hogy kik a legismertebb színészek, könnyebben tudták volna sorolni, hogy a Ruttkai Éva, a Latinovits, a Darvas Iván, a Bessenyei, a Páger Antal és a Sinkovits. Ha itt most megkérdeznénk valakit, nem biztos, hogy ugyanígy rávágná a maiakat. Pedig vannak!

Fazekas István

hvg.hu: Persze, akkor egy tévé volt, egy rádió, mindenki azt nézte-hallgatta, nem volt internet, Facebook, kevesebb volt a szórakozási lehetőség.

K. A.: Nekem például óriási szerencsém volt, hogy televíziószereplőként mutatkoztam be a Ki mit tud?-on. Kijöttünk onnan, és eszünkbe nem jutott, hogy mekkora népszerűséget fog az okozni. Megismertek az emberek az utcán, és onnantól kezdve én lettem az ország Andriskája. És ez tulajdonképpen a mai napig tart. Rengeteg mai színészt ismerek, akik egy kis színházban vagy egy alternatív helyen dolgoznak, remek művészek, és van köztük, aki azt mondja, hogy egyáltalán nem érdekli az ismertség, hogy az egy olyan régi dolog, hogy egy színésznek ismertnek kell lennie. Én meg nem ezt gondolom. Én úgy szocializálódtam, hogy ez fontos, és hogy hozzátartozik a színészséghez.

hvg.hu: Az is egyfajta skatulya, hogy önre azt mondják, hogy vicces ember; humoros dolgokat várnak öntől a színházban is, a filmekben is, holott mást is tud, és mást is játszik.

K. A.: Ez a skatulya az egyik legrosszabb.

hvg.hu: Tud ez ellen küzdeni?

K. A.: Olyan nagyon nem kell küzdeni, hiszen időnként játszom olyat, ami nem kifejezetten humoros. Néha meg nem zavar, hogy humorosat kell játszani, ha az magas színvonalú és jó dolog. Ha meg valami nem jó, vagy nem nekem való, akkor nem vállalom el – szóval egy kicsit lehet küzdeni. Ócska humoros műsorokba nem megyek el, ócska humoros, nem nekem való filmet nem csinálok. Volt például valami, amit együtt írtunk egy darabig, és úgy volt, hogy én rendezem, de menet közben, kérésekre, annyira megváltozott az egésznek az arca és a formája, hogy azt mondtam, én ezt nem rendezem – de játszottam benne.

hvg.hu: Ez melyik volt?

K. A.: Nem szívesen mondom, mert... Szóval nem…

hvg.hu: Legutóbbi filmjéről, a bemutatója után nem sokkal több helyen is azt mondta, hogy nézhetnék többen, hogy nem igazán elégedett a nézőszámokkal. Milyen pályát futott be azóta a Gondolj rám?

K. A.: Nem vagyok nagyon elégedett vele. Lehet, hogy igazuk van a tőlem humort elváró embereknek, lehet, hogy akkor egy humorosabb, nevetősebb filmet kellett volna készítenem. Mert ez nem volt egészen olyan. Tulajdonképpen olyan volt, amilyet én szeretek csinálni.

hvg.hu: Keserédes.

K. A.: Igen. És az embereknek, úgy látszik, nem ez kell. Megnézték negyvenezren, ami a kilencezerhez képest jó, de ahhoz képest, hogy gyerekkoromban egymillióan néztek meg egy filmet, ahhoz képest nem jó – de A miniszter félreléphez képest sem, amelynek a nézettsége nyolcszázezer fölé ment, sőt a Sztracsatellához hasonlítva sem, amit meg száznyolcvanezren néztek meg. A Gondolj rám még éppen belelógott abba az időszakba, amikor nem nagyon néztek magyar filmeket, akkor indult a Vajna-féle időszak. Most úgy látom, elkezdett javulni a helyzet.

Fazekas István

hvg.hu: Ezzel az új, Vajna-féle filmtámogatási rendszerrel egyébként elégedett? Valahol korábban azt mondta, hogy a menedzselési része ön szerint jól működik, de a forgalmazási része nem. A filmkészítés folyamata most, a Vajna-féle időszakban jobb, vagy előtte volt egyszerűbb? Több segítséget kap? Jobban beleszólnak?

K. A.: Mostanra a forgalmazás is változott. Adnak rá némi pénzt. Akkor egyáltalán nem adtak. Ami a filmkészítést illeti, most egy kicsit beleszóltak, de nem rosszul szóltak bele. Előtte nem szóltak bele semmibe. Az egész úgy indult, hogy Rózsa Jancsi (filmproducer – a szerk.) megkérdezte, miért nem csinálok filmet, kellene valami közönségsiker – azt akarták már akkor is, hogy legyenek közönségfilmek, mert akkoriban nagyjából csak művészfilmek voltak. Én elég nehezen írok, de akkor éppen egy barátom mesélt egy történetet, amit megírtam, odaadtam a Rózsának, aki azt mondta, hogy remek, csináljuk meg. A pénzszerzés már akkor is nehéz volt, de most sem könnyű, a Filmalap is nehezen ad annyi pénzt, amennyi kellene. Annak idején a postabankos Princz Gábor segített, most hivatalosan az állam ad, de most is harcolni kell. Ugyanakkor azt mondják, hogy bármiből bármit lehet csinálni. Ha valakinek háromezer forintja van, abból is lehet jó filmet csinálni. És ebben is van valami.

hvg.hu: Hajdú Szabolcséknak ez sikerült is.

K. A.: Az egészről egyébként az a véleményem, az egész életemről az a véleményem, hogy az a szakma, amit én csinálok, az tökéletesen szabálytalan. Jó sok előírásnak nem kell megfelelni. Néha nem is lehet. Nehezen lehet tudni, miből lesz a jó, miből lesz a nem jó. Mindenki jót akar csinálni, de hogy ki a tehetség, és hogy ki a nem-tehetség – és éppen mikor –, az is rém nehezen derül ki. Az egész dolog szinte megmagyarázhatatlan. De ez benne az érdekes!

hvg.hu: Mondja, nehezen ír, nehezen talál ki történeteket. Legutóbbi filmje történetét is Vámos Miklóstól kapta. Ha most kellene történet kérni, melyik hazai íróhoz fordulna?

K. A.: Messze nem ismerem jól a kortárs szépirodalmat. Régen ismertem. Eluntam egy kicsit a szépirodalom olvasását. Tényirodalmat olvasok, sok szakmait olvasok, krimiket olvasok. Szórakoztatom magam. Sajnos a kedvenc íróm tavaly elhunyt. Esterházyt olvastam mindig – ha csak egy sort is írt, én azt elolvastam. Meg voltam veszve azért a fiúért. Annyira nekem szólt, nekem üzent. Sokszor mondják az üzenet szóra, hogy az olyan sznob kifejezés, nem jó szó – na, én Esterházyra szeretem használni azt, hogy üzenet. Nem voltunk közeli viszonyban, néha találkoztunk ilyen-olyan alkalmakkor, de amikor ő írt, az olyan volt, mintha azt üzenné, hogy Ugye, Andris, te ezt érted, bármilyen bonyolultat írok, te érted ennek az iróniáját, humorát, jelentését, világképét, kacsintását, odaszólását, odavágását? – és én mindig azt válaszoltam, hogy igen, értem. Most nem tudok számomra ennyire kiemelkedőt mondani: olvasok Parti-Nagy Lajost, Grecsó Krisztiánt, Vámost, Spirót, Závadát, Nádast néha. Hogy kivel dolgoznék? Most elkértem Köbli Norbert forgatókönyvíró telefonszámát – ő írta a Szász Attila-féle Félvilágot, ami nekem nagyon tetszik, ahogy meg van írva, és csinált még pár jó dolgot, A berni követet például. Gondoltam, felhívom, hogy írjunk egy krimit. Krimit szívesen csinálnék, szívesen játszanék ügyvédet. Vannak más filmterveim is, de azokról még nem szívesen beszélnék.

hvg.hu: A nyolcvanas években két lemeze jelent meg, aztán a kilencvenes évek végétől sorban öt, majd 2010-ben egy. Szakaszosan foglalkozott mindig a zenével, és voltak kisebb-nagyobb szünetek. Néhány éve már színpadon is látjuk. Legközelebb éppen januárban ad koncertet.

K. A.: Egy ideig egyáltalán nem koncerteztem, csak lemezeket készítettünk. Aztán amikor elkezdett leáldozni a hanglemezkiadásnak, akkor azt abbahagytuk. Néhány éve rábeszéltek arra, hogy csináljak éneklős estet. Attól egy kicsit féltem, mert abban nincs semmiféle gyakorlatom, nem vagyok zenész, nem tudok hangszeren játszani, hallásom van, de... Más ez, mint amikor színészként állok a színpadon, hiszen ott szöveget mond az ember. Zenés darabokban játszottam ugyan, bár azoktól is féltem, de nem ennyire. A Vígszínházban léptem fel először a magyar dal napján 2012-ben. Heilig Gábor hozta a zenekarát, megcsináltuk azt a koncertet, volt benne 8-10 hiba, azóta járjuk ezzel a műsorral az országot, én pedig megszoktam, megszerettem, és megtanultam ezt.

hvg.hu: Honnan jött annak idején egyáltalán az ötlet, hogy énekeljen dalokat, és hogy lemezek készüljenek?

K. A.: Én ebbe a műfajba, a rockba mindig bele voltam szeretve. Azt hiszem, ebben úttörő voltam, hiszen az én első lemezem előtt nem volt olyan, hogy egy színész ne sanzont énekeljen. Addig az volt, hogy valaki zongorázott, és egy színésznő azt énekelte, hogy (utánoz) Ó mily szép az élet, ááá, ó jaj jöjjetek, mire a mély hangú színész azt mondta (megint utánoz): Igen, igen, szeretlek drágám. Én meg azt mondtam, hogy énekeljünk olyat, mint a rockzenészek, csak, hát olyat, amihez nem kell olyan nagy hang. És miközben ezen gondolkoztam, felhívott a hanglemezgyár, hogy van itt egy anyag, amit szívesen odaadnának nekem, amit valaki írt valakinek, de az nem tetszett nekem. Viszont azt mondtam, hogy mi lenne, ha írnék szövegeket magamnak – hiszen ez azért mégis csak elég személyes műfaj – és ezeket elküldenénk zenészeknek, akik megzenésítenék ezeket, aztán hátha összeáll ebből egy lemezt. Erre azt mondták, hogy jó. Nem voltak ezek kész dalszövegek, ilyenek voltak benne, hogy (énekel): Lövölde tér, ott mindig hideg van, tarararam tarara a fagyban, meg, hogy Érzem a hátamon a régi krombikabátom, meg…, ó b**meg, hát kell ide még néhány szó!, és akkor ezeket elküldtük zenészeknek. A szövegeket meg kijavítgattuk – a Lövölde teret például Horváth Attilával.

Fazekas István

hvg.hu: És kiket szeretett akkoriban? Leonard Cohen? Lou Reed?

K. A.: Persze, ezeket, meg Bob Dylant. Cseh Tamást szerettem, Zoránt szerettem, a Bródyt – mindenkit szerettem, aki nem operai hanggal is hozzá tud szólni a világ dolgaihoz. Máté Péter is írt két dalt az első lemezemre, nem sokkal a halála előtt, de a felvételeiben már nem tudott részt venni. Volt aztán, aki azt mondta, hogy nem tud, vagy nem akar írni nekem. De aztán a másodikra már Presser is szívesen írt, sőt azt mondta, hogy inkább nem is dalt, hanem egy teljes lemezt írna. És akkor azt ő, meg az LGT-sek csinálták. És persze Dusán.

hvg.hu: Most lenne kedve lemezt csinálni? És talán fog is?

K. A.: Lenne, de nem kell az embereknek lemez.

hvg.hu: De dalok kellenek.

K. A.: Azok kellenek. Most Heiliggel írtunk egy új dalt, amit a Hernádi Jutkával éneklek el. Már nincs olyan sok nyár, ez a címe. A Nők Lapja mellékleteként fog megjelenni egy csomó régi dallal együtt a születésnapom körül.

hvg.hu: Hogy egy gondolat erejéig visszatérjünk a rendhez, meg a rendetlenséghez: az ön rendetlenségkedvelő életében biztos pont a Vígszínház, melynek pályája eleje, 1970 óta hűséges tagja.

K. A.: A hűséget azt szeretem. A rendet nem szeretem. Nem rendességből vagyok én ott. Odakeveredtem, és azt megszerettem, és azóta is szeretem. Az a hely olyan sokszínű, és olyan átjáróházszerű is, attól, hogy nincs állandó rendezőgárdája egy jó ideje, annyian megfordulnak ott, mintha az ember más színházakban is lenne. Nem hiányzik nekem az, hogy egy másik színháznak legyek a tagja. Ha meg néha hiányzik, akkor mindig közbejön valami meghívás, vendégszereplés. Azok mind összeadódnak azzá, hogy ne akarjak én onnan elmenni. Jól vagyok én ott.

hvg.hu: Nem csak kerek születésnapja lesz, hanem színházi jubileumokat is ünnepelt mostanság. A Kellékes és a Játszd újra, Sam! is jeles évfordulókhoz érkezett.

K. A.: Utóbbiban nem is az előadásszám a különleges, hanem az, hogy mióta megy. 1983-ban mutattuk be. 35 éve megy. Tulajdonképpen Guinness-rekordra is fel lehetne terjeszteni. Szoktak menni előadások 35 éven keresztül, de változó szereposztással, de hogy egy színész önmaga játsszon egy prózai darabot ennyi ideig, az ritkaság.

hvg.hu: A Játszd újra, Sam!-ről persze eszünkbe jut egy újabb skatulya: Kern András, Woody Allen magyar hangja. Miközben már jó régen nem ön szinkronizálja. Ez az ön döntése volt?

K. A.: Nem, a szinkronrendezőké. Valahogy egyszer csak leszoktak rólam, de nem is bánom túlzottan, kicsit sok volt a Woody Allen-ségből, meg abból, hogy mindig megkaptam, hogy "itt megy a magyar Woody Allen". Nem jó az, ha egy színészre ezt mondják, ha azt várják, hogy legyen olyan, mint Woody Allen, csináljon magyar Woody Allen-filmeket, játsszon magyar Woody Allen-színdarabokat, legyek én a magyar értelmiségi nevettető. Vagyok egyébként, de ezt a skatulyát untam.

hvg.hu: Egyébként érdekli önt a kritika?

K. A.: Másokról szívesen olvasom, de rólam ne nagyon írjanak! Halálosan boldog vagyok, ha egy darabról – amiben vagyok – nem jelenik meg kritika. Nem sok köze van ahhoz, hogy a színházi élet milyen – lehet, hogy a progresszivitást néha segíti, de általában a közönség és a kritika köszönőviszonyban sincs egymással, és hát a közönség, ugye… Ők ott ülnek minden este.

hvg.hu: Milyen a hangulat most a Vígszínházban a Marton-ügy után? Az ügy természetesen az egész országot megviselte, de a színházi világot meg különösképpen.

K. A.: Ahogy mondani szokás, az alkotmány ötödik kiegészítésére hivatkozva szeretnék megtagadni minden választ ezzel kapcsolatban. Az ember ugyanis magára és a családtagjaira nem köteles terhelő vallomást tenni, és a Marton Laci olyan közel áll hozzám, mintha a családom tagja volna. Úgyhogy én nem vagyok jó arra, hogy erről az ügyről beszéljek, mert amit én mondanék, az társadalmilag minden bizonnyal nem lenne megfelelő. Én a Marton pártján vagyok egy kicsit. Egymáshoz közel töltöttük az életünket, 51 éve ismerem, ezt kiszámoltam most, még a főiskolai osztályunkba hozta be a Várkonyi, azzal, hogy ő itt egy rendezőtanuló, majd a Vígszínházban fog dolgozni, ő legyen a maguk rendezőtanár-asszisztense. Azóta volt igazgatóm, rengetegszer rendezett. Magánemberként azt gondolom, hogy – bár nem vonom kétségbe, hogy történt ott valami, amivel őt vádolják – a büntetés nem áll arányban a bűnnel.