Autópornó Brad Pittel, magyar kanyarral - kritika az F1 című filmről

Vannak filmek, amelyekben a sztár és a járműve ugyanolyan fontos szerepet játszanak.

Nincsen ebben semmi kivetnivaló, már a filmtörténet hajnalán, amikor a némafilmek hőse belovagolt a stúdió hátsó udvarában felállított vadnyugatra, a ló legalább olyan népszerűségnek örvendett, mint a cowboy, aki a nyeregben ült. A technika rohamos fejlődésével a sztár alatt, felett, mellett újabb és újabb járművek jelentek meg, a ló sem kopott ki teljesen a képből, de látványosan bővült és gépesített lett a kínálat. Szemléletes példáért forduljunk bátran a minimalista mimika mesteréhez, Steven Seagalhoz, aki fénykorában, a kilencvenes évek elején gyors egymásutánban hajón (Úszó erőd) és vonaton (Száguldó erőd) is lesújtott. Ahogy csak ő tudott lesújtani.

Az említett filmeket joggal tekinthetjük harcművész és közlekedési eszköz szerencsés találkozásának: a műfaj épp annyi arcjátékot követelt meg, amire Seagal képes volt, a show-t pedig felerészt elvitték a kérdéses járművek: a hajó és a vonat. Mindenki megkapta, amiért fizetett, reklamációra nem nagyon emlékszünk.

A sztár & jármű árukapcsolás másik népszerű formája, amikor az ismert mosolyt bukósisak alól és kormány mögül láthatjuk felvillani, és mint mindenre, erre is hozhatunk szép példákat a kilencvenes évekből. Ott van rögtön Tom Cruise, aki élete első nagyobb bukásába futott bele, amikor NASCAR-versenyzőként izzadt a Mint a villámban.

Tom valószínűleg úgy okoskodott, hogy ha kasszát tudott robbantani vadászgéppel (Top Gun), akkor miért ne tudná megtenni ugyanezt, ha egy NASCAR-kocsi volánjához láncolja oda magát.

Brit tudosók máig kutatják az okát, hogy a mutatvány miért nem volt jövedelmező, amikor minden adott volt hozzá, ráadásul Cruise még csak nem is a lesajnált seagali mezőnyben gyorsult; ő már 35 éve is csak a legjobbakkal dolgozott.

Valóban prémiumkategóriás szaki volt mindenki. Don Simpson még nem halt bele a rendszeres kokainhasználatba, így Jerry Bruckheimer a klasszikus felállásban, régi producertársával karöltva gyártotta le a Mint a villámot. A forgatókönyvet azzal a fickóval íratták (az Oscar-díjas Robert Towne), aki nélkül nem lett volna Kínai negyed, a szintetizátoroknál Hans Zimmer foglalt helyet, Robert Duvall pedig szokott formájában tett-vett a partvonalon, elégedettségénél csak a gázsija volt nagyobb. Ne feledkezzünk meg Tony Scottról (1944 – 2012) sem, aki már a Top Gunnal bizonyította, hogy sztár & jármű kategóriéban mindenkire köröket ver (ahogy ezt élete végéig sokszor meg is tette, Denzel Washingtont egyszer még a New York-i metróra is felültette).

A kilencvenesek évek nem múltak el nyomtalanul, ékes bizonyíték erre, hogy Cruise nemrég túlesett még egy Top Gunon (a régóta egykeként dolgozó Bruckheimerrel), legutóbb pedig egy elsüllyesztett atomtengeralattjáróban igyekezett valamit kinyitni egy furcsa kulccsal. Miközben Tom a zárral babrált a mélyben, hogy idén is elodázza az emberiség végóráját (lásd Mission Impossible – legutolsó rész), egy másik hatvan feletti szupersztár elérkezettnek látta az időt, hogy közelebbi kapcsolatra lépjen egy Forma 1-es versenyautóval.

Brad Pitt az F1 című filmben

AFP / Warner Bros / Monolith Pictures / Collection ChristopheL

És ha a fiatal Cruise-nak kijártak a legjobbak, miért ne járna ki ugyenez a már mindent elért, sőt mindent többször is elért Brad Pittnek? És már jött is a jó öreg Bruckheimer, akinél senki sem ért jobban ahhoz, hogy lőerőkkel tuningoljon fel egy színészi életművet. Tony Scott sajnos már csak szellemalakban lehetett jelen a forgatáson, de még így is elégedetten nyugtázhatta, hogy méltó utódra lelt a Top Gun 2-vel bizonyított Joseph Kosinski személyében.

Egyelőre nem tudjuk a pontos okát, de Pitt eddigi pályafutása során valahogy megvolt nagyobb teljesítményű járművek nélkül, elég volt az a híresen huncut mosoly és a védjegynek számító világbajnok lezserség, ezek vitték filmről-filmre. Úgy látszik azonban, a hatvanon túl megtört ő is. Talán már a Gyilkos járatból kiolvashatók voltak a jelek, de a japán szuperexpressz még nem tolakodott annyira a képbe, mint az a versenyautó, amivel Brad most társult. Nem mintha a filmesek ne szóltak volna előre: ha egy filmnek azt a címet adják, hogy F1, ott nem lehet meglepetés, hogy szállítani kell az autós kontentet kilószámra. Utóbbi hiteléért, vagy legalábbis a hitelesség illúziójáért Bruckheimer producertársa, a filmes körökben még kezdő Lewis Hamilton neve szavatol.

A technikai tökély soha nem is volt kérdés, és ahogy az várható volt, Kosinski nemcsak vadászgépeket tud jó szögből filmezni, de Forma-1-es versenyt is, és könnyen lehet, Claudio Miranda operatőri bravúrjaira az év végi díjszezonban is emlékezni fognak szakmai berkekben.

Ha volt kérdés, az csupán az volt, hogy a vajon emberforma figurák tűnnek-e fel a versenyautók és istállók árnyékában, hogy rendeltetésüknél fogva megküzdjenek, amivel meg kell. Egymással, a tapadással és a motorsportot behálózó üzleti érdekekkel.

Korántsem könnyű mutatvány ez, ha ekkora a motorzúgás, de James Mangoldnak például egész jól sikerült, pedig a címek versenyében a 2019-es Ford v Ferrari (magyarul: az Aszfalt királyai) még az F1-nél is hátrébb indult. De Mangoldnak volt egy alantas trükkje, amit csak ritkán alkalmaznak ilyen előkelő körökben. Nem bízott mindent a motorberregésre és Christian Bale szúrós tekintetére, hanem valami egészen meghökkentőt húzott: rendelt egy teljesen épkézláb forgatókönyvet. Egy olyat, amiben emberforma figurák… De erről már szóltunk.

Ilyen stréberségre Pitt csapata nem vetemedett, van is abban valami megmosolyogtató, amikor úgy tesznek, mintha bármi is érdekelné őket a pazarul megkoreografált versenyeknél. A sztárhierarchiából az következik, hogy a legtöbb forgatókönyvírói energia Pitt karakterének árnyalására ment el, a nagy árnyalásból végül a magányos cowboy lovasszobra jött ki, a hajdani nagy ígéreté, aki már rég nem hallgat másra, csak a megzabolázhatatlan szabadságvágyára. Ne kerteljünk: egy szerény szuperhős ő, aki a szennyesét maga mossa és a törvényeit maga hozza. Ám némi unszolásra egy pite mellett mégis úgy dönt, még egyszer megmutatja a világnak, mit tud az egykor balesetet szenvedett legenda.

Ha ez a végeredmény, nehéz elképzelni, milyen lehetett Pitt figurája kezdetleges, még árnyalatlan formájában: talán még ennyit sem beszélt, és talán jobb is volt úgy, a néma westernekben sem a szövegen volt a hangsúly. Ahogy régen Cruise is igazi színészekkel vette körbe magát, úgy Pitt körül is csupa olyan arc legyeskedik, akik nemcsak örömöt és bánatot, de egy csomó árnyalatot is képesek a két véglet között kifejezni. Ilyesmire most azonban nincsen szükség, ám ha lenne, a színészi különítmény tagjaira, Javier Bardemre, Kerry Condonra vagy Tobias Menzies-re bármelyik napszakban lehetne számítani. Néha pedig ennyi bizonyosság is elég, hogy akkor is kedveljünk valakit, ha az illető csak a kötelezőt hozza. Van úgy, hogy nem minden út a Royal Shakespeare Company-ba vezet, ezzel nem árt megbékélni.

Brad Pitt és Javier Bardem

Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP

És ez az út most tényleg nem oda vezet. Elvétve előfordulnak ugyan a filmben párbeszédek, de ezt az akadályt – ember beszélget emberrel – nem sikerült megugrania a kreatív teamnek, ámbár lehet, hogy nem is nagyon ambícionálták. Még az is hamis, ahogy Brad Pitt pitét eszik egy éjszakai dinerben, az amerikai vadnyugat mai megfelelőjében. Pedig az ilyen meggyespite evős, az élet értelmét a pincérnővel kibeszélős jelenetekre híres párbeszédírókat szoktak szerződtetni, akiket aztán nem tüntetnek fel a stáblistán. 

Mindazok viszont, akiket most feltüntettek, azzal a megnyugató gondolattal hajthatják álomra fejüket, hogy az F1 és az ehhez hasonló filmek is részei a szakmának. Előfordul, a legjobb színészek között is, hogy a feladat nem más, mint az öregedő, de még fotogén sztár és néhány fotogén versenyautó mellett tüsténkedni. Emlékezzünk csak Robert Duvallra és a Mint a villámra. És ami most nem jött össze, amikor ember emberhez szól, az legalább a pályán összejött: autó és autó közt megvan kémia. Ebben a helyzetben Brad sem tehet mást, hagyja, hogy lejátsszák a kocsik. A kritikus is kénytelen meghajolni a gépek teljesítménye előtt és legfeljebb annyit tehet, hogy óvakodik a “száguldó cirkusz” kifejezés leírásától. Persze lesznek olyan kötekedő alakok, akik szerint ez az egész nem más, mint míves autópornó. Ha az is, legalább a Hungaroring feltűnik benne. Nekünk ez a money shot.

Nyitókép: Brad Pitt az F1-ben Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP