A kocsik hasítanak, de a sztárok csak gügyögnek Brad Pitt Forma–1-es filmjében.
Vannak filmek, amelyekben a sztár és a járműve ugyanolyan fontos szerepet játszanak.
Nincs ebben semmi kivetnivaló, már a filmtörténet hajnalán, amikor a némafilmek hőse belovagolt a stúdió hátsó udvarában felállított vadnyugatra, a ló legalább olyan népszerűségnek örvendett, mint a cowboy, aki a nyeregben ült. A technika rohamos fejlődésével a sztár alatt, felett, mellett újabb és újabb járművek jelentek meg, a ló sem kopott ki teljesen a képből, de látványosan bővült és gépesített lett a kínálat. Szemléletes példáért forduljunk bátran a minimalista mimika mesteréhez, Steven Seagalhoz, aki fénykorában, a kilencvenes évek elején gyors egymásutánban hajón (Úszó erőd) és vonaton (Száguldó erőd) is lesújtott. Ahogy csak ő tudott lesújtani.
Az említett filmeket joggal tekinthetjük harcművész és közlekedési eszköz szerencsés találkozásának: a műfaj épp annyi arcjátékot követelt meg, amire Seagal képes volt, a show-t pedig felerészt elvitték a kérdéses járművek: a hajó és a vonat. Mindenki megkapta, amiért fizetett, reklamációra nem nagyon emlékszünk.
A sztár & jármű árukapcsolás másik népszerű formája, amikor az ismert mosolyt bukósisak alól és kormány mögül láthatjuk felvillanni, és mint mindenre, erre is hozhatunk szép példákat a kilencvenes évekből. Ott van rögtön Tom Cruise, aki élete első nagyobb bukásába futott bele, amikor NASCAR-versenyzőként izzadt a Mint a villámban.
Tom valószínűleg úgy okoskodott, hogy ha kasszát tudott robbantani vadászgéppel (Top Gun), akkor miért ne tudná megtenni ugyanezt, ha egy NASCAR-kocsi volánjához láncolja oda magát.
Brit tudósok máig kutatják az okát, hogy a mutatvány miért nem lett jövedelmező, amikor minden adott volt hozzá, ráadásul Cruise még csak nem is a lesajnált seagali mezőnyben gyorsult; ő már 35 éve is csak a legjobbakkal dolgozott.
Valóban prémium kategóriás szaki volt mindenki, Don Simpson még nem halt bele a rendszeres kokainhasználatba, így Jerry Bruckheimer a klasszikus felállásban, régi producertársával karöltve gyártotta le a Mint a villámot. A forgatókönyvet azzal a fickóval íratták (az Oscar-díjas Robert Towne), aki nélkül nem lett volna Kínai negyed, a szintetizátoroknál Hans Zimmer foglalt helyet, Robert Duvall pedig szokott formájában tett-vett a partvonalon, elégedettségénél csak a gázsija volt nagyobb. Ne feledkezzünk meg Tony Scottról (1944–2012) sem, aki már a Top Gunnal bizonyította, hogy sztár & jármű kategóriában mindenkire köröket ver (ahogy ezt élete végéig sokszor meg is tette, Denzel Washingtont egyszer még a New York-i metróra is felültette).
A kilencvenesek évek nem múltak el nyomtalanul, ékes bizonyíték erre, hogy Cruise nemrég túlesett még egy Top Gunon (a régóta egykeként dolgozó Bruckheimerrel), legutóbb pedig egy elsüllyesztett atom-tengeralattjáróban igyekezett valamit kinyitni egy furcsa kulccsal. Miközben Tom a zárral babrált a mélyben, hogy idén is elodázza az emberiség végóráját (lásd Mission Impossible – legutolsó rész), egy másik hatvan feletti szupersztár elérkezettnek látta az időt, hogy közelebbi kapcsolatra lépjen egy Forma–1-es versenyautóval.
És ha a fiatal Cruise-nak kijártak a legjobbak, miért ne járna hasonlóan magas színvonalú kreatív catering a már mindent elért, sőt mindent többször is elért Brad Pittnek? És már jött is a jó öreg Bruckheimer, akinél senki sem ért jobban ahhoz, hogy lóerőkkel tuningoljon fel egy színészi életművet. Tony Scott sajnos már csak szellemalakban lehetett jelen a forgatáson, de még így is elégedetten nyugtázhatta, hogy méltó utódjára találtak a Top Gun 2-vel bizonyított Joseph Kosinski személyében.
Egyelőre nem tudjuk a pontos okát, de Pitt eddigi pályafutása során valahogy megvolt nagyobb teljesítményű járművek nélkül, elég volt az a híresen huncut mosoly és a védjegynek számító világbajnok lezserség, ezek vitték filmről filmre. Úgy látszik azonban, hatvanon túl megtört ő is. Talán már a Gyilkos járatból kiolvashatók voltak a jelek, de a japán szuperexpressz még nem tolakodott annyira a képbe, mint az a versenyautó, amellyel Brad most társult. Nem mintha a filmesek ne szóltak volna előre: ha egy filmnek azt a címet adják, hogy F1, ott nem lehet meglepetés, hogy kilószámra szállítani kell az autós kontentet. Utóbbi hiteléért vagy legalábbis a hitelesség illúziójáért Bruckheimer producertársa, a filmes körökben még kezdő Lewis Hamilton neve szavatol.
A technikai tökély soha nem is volt kérdés, és ahogy az várható volt, Kosinski nemcsak vadászgépeket tud jó szögből filmezni, de Forma–1-es versenyt is, és könnyen lehet, Claudio Miranda operatőri bravúrjaira az év végi díjszezonban is emlékezni fognak szakmai berkekben.
Ha volt kérdés, az csupán az volt: vajon emberforma figurák tűnnek-e fel a versenyautók és istállók árnyékában? Hogy aztán rendeltetésüknél fogva megküzdjenek, amivel meg kell: egymással, a tapadással és a motorsportot behálózó üzleti érdekekkel.
Korántsem könnyű mutatvány ez, ha ekkora a motorzúgás, de James Mangoldnak például egész jól sikerült, pedig a címek versenyében a 2019-es Ford v. Ferrari (Az aszfalt királyai) még az F1-nél is hátrébb indult. De Mangoldnak volt egy alantas trükkje, amit csak ritkán alkalmaznak ilyen exkluzív körökben. Nem bízott mindent a motorberregésre és Christian Bale szúrós tekintetére, hanem valami egészen meghökkentőt húzott: rendelt egy teljesen épkézláb forgatókönyvet. Egy olyat, amelyben emberforma figurák… De erről már szóltunk.
Ilyen stréberségre Pitt csapata nem vetemedett, van is abban valami megmosolyogtató, amikor úgy tesznek, mintha bármi más is érdekelné őket, mint a pazarul megkoreografált versenyek. A sztárhierarchiából következik, hogy a legtöbb forgatókönyvírói energia Pitt karakterének árnyalására ment el, a nagy árnyalásból pedig a magányos cowboy lovas szobra jött ki, a hajdani nagy ígéreté, aki már rég nem hallgat másra, csak a belső hangra, a megzabolázhatatlan szabadságvágyra. Ne kerteljünk: egy szerény szuperhős ő, aki a szennyesét maga mossa, és a törvényeit maga hozza. Ám némi unszolásra egy pite mellett mégis úgy dönt, még egyszer megmutatja a világnak, mit tud az egykor balesetet szenvedett legenda.
Ha ez a végeredmény, nehéz elképzelni, milyen lehetett Pitt figurája kezdetleges, még árnyalatlan formájában: talán még ennyit sem beszélt, és talán jobb is volt úgy, a néma westernekben sem a szövegen volt a hangsúly. Ahogy régen Cruise is igazi színészekkel vette körbe magát, úgy Pitt körül is csupa olyan arc legyeskedik, akik nemcsak örömöt és bánatot, de egy csomó árnyalatot is képesek a két véglet között kifejezni. Ilyesmire most nincs szükség, ám ha lenne, a színészi különítmény tagjaira, Javier Bardemre, Kerry Condonra vagy Tobias Menzies-re bármelyik napszakban lehetne számítani. Néha ennyi bizonyosság is elég, hogy akkor is kedveljünk valakit, ha az illető csak a kötelezőt hozza. Van úgy, hogy nem minden út a Royal Shakespeare Companyba vezet.
Ez az út most tényleg nem oda vezet. Elvétve előfordulnak ugyan a filmben párbeszédek, de ezt az akadályt – ember beszélget emberrel – nem sikerült megugrania a kreatív teamnek, ámbár lehet, hogy nem is nagyon ambicionálták. Még az is hamis, ahogy Brad Pitt pitét eszik egy éjszakai dinerben, az amerikai vadnyugat mai megfelelőjében. Pedig az ilyen meggyespite-evős, az élet értelmét a pincérnővel kibeszélős jelenetekre híres párbeszédírókat szoktak szerződtetni, akiket aztán nem tüntetnek fel a stáblistán.
Mindazok viszont, akiket most feltüntettek, azzal a megnyugtató gondolattal hajthatják álomra fejüket, hogy az F1 és az ehhez hasonló filmek is részei a szakmának. Előfordul, még a legjobb színészek között is, hogy a feladat nem más, mint egy öregedő, de még fotogén sztár és néhány fotogén versenyautó mellett tüsténkedni. Emlékezzünk csak Robert Duvallra és a Mint a villámra.
És ami most nem jött össze, amikor ember emberhez szól, az legalább a pályán összejött: autó és autó között megvan a kémia.
Ebben a helyzetben Brad sem tehet mást, hagyja, hogy lejátsszák a kocsik. A kritikus is kénytelen meghajolni a gépek teljesítménye előtt, és legfeljebb annyit tehet, hogy óvakodik a „száguldó cirkusz” kifejezés leírásától. Persze mindig vannak, és most is lesznek olyan kötekedő alakok, akik szerint ez az egész nem más, mint míves autópornó. Ha az is, legalább a Hungaroring feltűnik benne. És nekünk, magyaroknak ez a money shot.
Nyitókép: Brad Pitt az F1-ben. Fotó: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP
Újra fel szeretné melegíteni a háborús félelemre alapozott 2022-es kampány sikerét Orbán Viktor és propagandája, ám Magyar Péter „összeukránozása” egyelőre nem hozza meg azt a sikert, amit anno a Márki-Zay Péter elleni karaktergyilkosság.
Később biciklivel, motorral, vonattal és gyalog folytatja az ország bejárását.
1995 júliusában a boszniai szerb hadsereg minden korábbinál súlyosabb háborús bűncselekményt követett el.
A színésznő szerint az egykori politikus eltaszította magától a barátait.
