A három éve újraindított franchise hatalmasat szólt a pénztáraknál, s mivel a csudaokos raptorok és a génmanipulált sorstársaik alig győzték felharapni a zöldhasúakat, nem is volt kérdés, hogy folytatása következik. Mivel a Jurassic World az álomgyárban manapság megszokott ügymenet szerint a nosztalgiával, pontosabban az eredeti filmélmény technikailag kétségtelenül tehetséges kizsákmányolásával érte el azt a több mint másfél milliárd dolláros bevételt, a trilógiának szánt új dinoszauruszos kalandinfernó következő darabja se viselkedhetett másként. De azért megpróbálta. A film második felében.

 

Ám azt se tudja eltitkolni, hogy a varázslat már rég kiveszett belőle. A sorozat felügyeletével megbízott Colin Trevorrow átengedte ugyan – a Star Wars kilencedik részének rendezői székéből kirúgott egykori függetlenfilmes reménységnek azért korántsem ilyen egyszerű a helyzete Hollywoodban, de maradjunk annyiban, hogy átengedte – a direktori teendőket J.A. Bayonának (Árvaház, A lehetetlen, Szólít a szörny), aki ért a horrorhoz, ért a feszültséghez, ért az érzelmekhez. Ám ez bizony a Jurassic World, itt elsősorban arra van szükség, hogy minél több dínó rohanjon és támadjon hatalmas sebességgel – egyenesen a harmadik rész felé.

Bayona tisztességesen levezényli a raptorbarát Owen (Chris Patt) és az egykori őslénypark-kisfőnök Claire (Bryce Dallas Howard), no meg néhány totálisan érdektelen új mellékszereplő visszatérését arra a bizonyos szigetre, aztán azt is, hogy mi történik a vulkán tombolása után velük és az állatokkal. Bár vizuálisan néhányszor felvillantja, mire is lenne képes, ha nem a Universal nagy becsben tartott márkáját kellene ápolgatnia odaadóan, ő sem tehetett mást, mint amivel megbízták: fele arányban újraforgatta a Jurassic World – Elveszett világot (pedig az is milyen rossz volt annak idején!), a másik felében pedig kipróbálta, hogyan néz ki a sikongatás és a jajveszékelés zárt térben. Jól egyébként, csak egyfelől nem elég izgalmas a móka, másrészt meg fájóan sok benne a logikátlan butaság.

A Jurassic World: Bukott birodalomnak van szakmai bátorsága, van is ehhez a bátorsághoz szükséges költségvetése, csak hitele nincs megteremteni az illúzióját annak, hogy nem csak a zsebünkben akar turkálni. Természetesen a történetével igyekszik olyan helyzetet teremteni, amely (szó szerint) kimozdítja a franchise-t a „szigeten üvöltözünk, aztán valakik megússzák, mások meg nem” megaskatulyából, de ez is sokkal inkább arról szól, hogy előkészítse a terepet a következő résznek.

Előkészíteni a játékhelyet a következő CGI-dínóhadseregnek, ez a legnagyobb csapda, amiből nem is tud kivánszorogni a film. Hiába Pratt karizmája, Howard odaadása, hiába dolgoztak serényen a trükkipari szakember a lényeken, hiába tér vissza a keretes szerkezet vészjósló mellék-főszereplőjeként Jeff Goldblum is, ha a film nem kezd semmit a karakterekkel, és a klónozás problematikáját csakis arra használja, hogy olykor megmosolyogtató, máskor valamennyire élvezetes trashfilmes hangulatot teremtsen.

És mint általában, persze most sem tudták abbahagyni időben.

 

A kínlódás, az agyalás, na, az látszik, de nagyon a Jurassic World: Bukott birodalmon. Hogy csinálni kell valamit, ki kell találni valamit, amivel tovább lehet vinni ezt az egészet, mert az apokaliptikus show-nak folytatódnia kell – ami nem is volt kérdés soha egy amerikai gigaprodukcióval kapcsolatban, viszont csak akkor tud minőségileg jól elsülni a szokásos hozzáállás, ha nem, vagy nem mindig, minden percben lepleződnek le az alkotók. Itt, sajnos, erről szó sincs.

E film fényében egyébként különösen beszédes a széria címe, hisz amíg egykor valóban szájtátós élmény volt rácsodálkozni az őslényekre a parkban, addig mára már félő, az sem hatja meg különösebben a nézők bizonyos részét, ha egész világnyi dinoszaurusz tombol a szélesvásznon. Megszoktuk őket. Mindent megszoktunk. Mindent megszokunk. Szinte legyintünk rájuk. És azért ez elég nagy probléma. De leginkább szomorú.