Martin József Péter: A korrupció metamorfózisa

„Vérlázító, hogy Lőrincnek van egy 3 milliárd forint értékű jacht­ja. Az gyakorlatilag mi jachtunk, nem az övé. Nulla a hozzáadott értéke volt ahhoz, hogy ő az Adrián süttetheti magát” – fakad ki Jancsics Dávid több mint száz interjúalanya közül az egyik, egy vendéglátóipari kisvállalkozó, látván Mészáros Lőrincnek, az egykori gázszerelőnek, Orbán Viktor kormányfő gyerekkori ba­rátjának mesés gazdagodását. „Lölő”, miként a népnyelv mondja, nemcsak a magyar, hanem az egyetemes gazdaságtörténetben is példátlan módon, mindössze öt év alatt, 2013 és 2018 között lényegében a nulláról vált a leggazdagabb magyarrá, és azóta is őrzi ezt pozícióját (igaz, volt egy-egy év, amikor a gazdaglisták szerint „csak” a második helyre futott be).

A magyar korrupciós érem másik oldala, miként a már idé­zett vendéglátós kifejti: „elképesztően hatékony lett a rendszer az adóbeszedés terén. Tíz évvel ezelőtt, amikor adótartozása volt valakinek, jó néhány hónapba telt, mire [az adóhatóságok] behajtották a tartozást […] Most minden hónap tizedikéig el kell utalnom a járulékokat. […] Ha nem fizeted be, pár nap múlva már jön az inkasszó.”A magyarországi kis- és a nagykorrupció fordított dinamiká­ja az egyik vezérmotívuma Jancsics Dávid könyvének; annak a történeti áttekintése, miként alakult át a korrupció természete a rendszerváltás óta eltelt harmincöt évben Magyarországon. A szerző szisztematikusan követi végig, hogy az adócsalás és a kisstílű megvesztegetés (rendőrök lefizetése, hálapénz) miként szorult háttérbe (bár nem szűnt meg), illetve tagozódott be az Orbán-rendszerben dominánssá vált, központosított korrupciós mintázatba.

A magyar eset az Európai Unióban – sőt tágabban, a fejlett, nyugati világban – egyedinek, kirívónak tekinthető, és éppen ezért, miként azt rengeteg, az elmúlt másfél évtizedben írt tanulmány bizonyítja, nemzetközi érdeklődésre is számot tart. A szerző, a San Diegó-i egyetem szociológiaprofesszora elő­ször angolul publikálta ezt a kötetet, és kapott elismerő kritikát a korrupciókutatási „ipar” krémjétől. A kedvező (nemzetközi) recepció azonban nemcsak a Magyarországról szóló esettanul­mánynak jár. Jancsics könyve ennél jóval többet kínál: innovatív módon nem kevesebbre vállalkozott, minthogy, támaszkodva a szociológia klasszikusaira (Weberre, Polányira, Simmelre, és a ma is aktív Granovetterre) új korrupciós elméletet, tipológiát alkosson, s erre vetíti rá a magyar példát.

HVG Könyvek

A szerző – Georg Simmel az emberek közötti érintkezésről szóló elméletét újraértelmezve – a korrupciót erőforrástranszferként írja le. Négyfajta visszaélést különböztet meg – pia­ci korrupció, társadalmi vesztegetés, korrupt szervezet és az állam foglyul ejtése –, és két dimenzió – az erőforrástranszfer formája (piaci csere, reciprocitás, újraelosztás) és a visszaélések kedvezményezettje – szerint jellemzi azokat. Olvasható tehát a könyv (elméleti) kézikönyvként is, amely túlmutat a magyar eseten, jóllehet a példák főleg (bár nem kizárólag) a magyar­országi korrupció megnyilvánulási formáit és színeváltozásait mutatja.

Szintén egyedi Jancsics munkájában, hogy meghaladja azt a megközelítést, amely a korrupciót haszonelvű, „quid pro quo” cselekedetként láttatja, uniformizálva, történelmi korokon és földrajzi régiókon átívelően. Jancsics elméletében csak a „pia­ci korrupció” rendelkezik ilyen általános mintázattal, minden más korrupciós forma esetében a társadalmi kontextusnak és a hálózatoknak, vagy akár a percepcióknak is nagy jelentőségük van. Ami az egyik országban vagy történelmi korban korrupció, az a másikban szokványos cselekedet, „business as usual”. Sőt: a korrupció egyes kultúrákban akár erkölcsi kötelesség is lehet (ajándékozás), vagy segítheti a túlélést, ha gyatrán működik az intézményrendszer. Jancsics másfél évtizedes antropológiai ku­tatása konstruktivista módszerrel zajlott, a szerző főleg interjú­kat készített és médiatartalmakat elemzett. Miközben túlmutat a formáljogi, célracionális korrupciós megközelítésen, óva int a „hiperrelativista” nézettől, amely végső soron a felelősség elmosáshoz vezet(het).

Magyarországon minden mértékadó nemzetközi kutatás és felmérés szerint a korrupció rendkívül kiterjedt. Csak egy példa: az Eurobarométer legfrissebb, 2024-ben készült felmérése sze­rint a magyarok 88 százaléka gondolja, hogy a korrupció súlyos probléma. A korrupció toleranciaindexe ugyanakkor nálunk volt az egyik legmagasabb az EU-ban: 100 magyar közül mind­össze 44 vélte úgy, hogy a korrupció elfogadhatatlan. Egészen a legutóbbi időkig sokszor lehetett hallani olyan leegyszerűsítő, maszatoló és a korrupciós bűnöket bagatellizáló véleményeket, hogy „mindenhol van korrupció”, „mindenütt ugyanez van”, nem beszélve az emberöltőkkel ezelőtt még humorosnak számító, mára azonban elcsépelt, közhellyé vált mondásról: „korrupció az, amiből engem kihagynak” (értsd: akkor már jobb benne lenni).

Ezekben a vélekedésekben visszaköszönnek a társadalom évszázados reflexei. A történelem arra tanította a magyar polgárokat, hogy rövid időszakoktól eltekintve, nálunk az érdem- és piacalapú erőforráselosztás helyett a lojalitás, és – Jancsics kifejezésével – a „kapcsolatérzékenység” dominált. A haverság jobban kifizetődik, mint a teljesítmény. Cipeljük tovább az államszocialista és posztkommunista múlt „okosba megoldjuk” és „kéz kezet mos” örökségét is. Mindehhez adódik a NER által csúcsra járatott központosított korrupció, a formális intézmé­nyeket felülíró – miként Jancsics írja – „informális klánkontroll”, amely a haszonélvezőkből (cinikus) önigazolást, a társadalom többi részéből pedig mély apátiát váltott ki. Tavaly óta azonban oszlik az apátia ködje. Úgy tűnik, hogy az új politikai szereplő (és párt) megjelenése, továbbá a gazdasági helyzet folyamatos romlása kellett ahhoz, hogy a magyarok jelentős része immár ne gondolja azt, hogy a korrupció az élet velejárója és úgyis kö­vetkezmények nélkül marad, s problématérképén a prioritások közé helyezze.

Magyarország hagyományosan a kisstílű korrupció, a mu­tyik országa, mégis, a mikroszintű, a rendszer diszfunkciójaként működő korrupció mára háttérbe szorult a szervezett közpénz­lenyúlások, avagy – tudományosan – az újraelosztáson alapuló erőforrástranszfer mögött. Manapság egyre kevésbé jellemző a rendőrök megvesztegetése, és 2021 óta a hálapénzfizetés gyakorisága is jelentősen csökkent, miközben a hatóságok az is­mertté váló „utcai” korrupciós esetek elkövetői ellen eljárást indítanak – ezek a példák azt mutatják, hogy a rossz kulturális mintákat ki lehet iktatni, ha van hozzá kormányzati akarat. Ez utóbbi viszont biztosan hiányzik a rendszerszintű nagykorrup­ció, a state capture felszámolásához, hiszen, ha a NER ezt felszámolná, azzal a saját hatalmát ásná alá.

Jancsics alaposan, az eddigi szakirodalmat felhasználva ír az állam elfoglalásáról (a state capture fogalmat elsőként, még 2012-ben a Transparency International Magyarország hasz­nálta a NER jellemzésére), kiemelve, hogy az Orbán-rendszer esetében a foglyul ejtés politikai (és nem oligarchikus), illetve rendszerszintű (és nem partikuláris) jelenségével állunk szem­ben. Újdonság a kötetben, hogy e szociológiafogalom előjön a NER előtti, 2000-es évek magyarországi korrupciós sémáinak elemzésekor is. A korszakot Jancsics „versengő partikularizmusnak” nevezi. Amit akkor még csak részlegesen (egy-egy önkormányzatban vagy ágazatban, gondoljunk a belpesti ke­rületek bérpalota-panamáira) és befolyásos üzletemberek (jó politikai kapcsolatokkal rendelkező oligarchák) vittek véghez, azt az elmúlt másfél évtizedben az Orbán-kormány tökélyre fejlesztette: a politikai rendszeren belülről, az általa kiválasztott oligarchákkal informális hálózatot alkotva foglalta el – a tel­jességre törekedve – az államot, maga alá hajtva a jogalkotást és a hatalom ellenőrzésének feladatát a megelőző húsz évben jól-rosszul ellátó intézményeket. Az Orbán-rezsim semmit nem bíz a véletlenre: a hatalommal már a politikai rendszer bemeneti oldalán (jogalkotás, jogalkalmazás) visszaélnek. Mindez szoros kölcsönhatásban áll a populista kormány autokrata törekvései­vel és gyakorlatával, a demokrácia kiüresítésével, a jogállamiság sárba tiprásával.

A NER rendszerszintű korrupciójának a lényege, hogy közpénz-ezermilliárdokat csoportosít át, térít el és, részben, lop el. Ebben a patrónus államban – központi és helyi szinteken egyaránt – az erőforrástranszfer felülről lefelé zajlik, helyzetbe hozva a lojális csoportokat. Ennek számos csatornája létezik. A közbeszerzési eljárások – és az azzal részleges átfedést mutatott uniós forráselosztás – talán a legfontosabbak ezek közül. A TI Magyarország Tenderbajnok adatbázisa évről évre a közbeszerzési piac számottevő koncentrációját mutatja ki: az el­múlt három évben négy oligarcha érdekeltségei nyerték a köz­beszerzések értékének a negyedét. Emellett korábban a magyar adófizetőknek mintegy 190 millió euró veszteséget okozó le­telepedési államkötvények, az utóbbi években pedig a magán­tőkealapok, az ezermilliárd forintnyi alapítványi kiszervezések és a hosszú távú koncessziók mind azt a célt szolgálják, hogy a közpénz előbb-utóbb elveszítse közpénz jellegét, és rendszerhű személyek vagy csoportok hitbizományába kerüljön.

A több mint tíz év után ismét reflektorfénybe került Magyar Nemzeti Bank (MNB) alapítványaiba kiszervezett, majd más forrásokból feldúsított 500 milliárd forintnyi eszközállomány ügye – mint csepp a tengerben – mutatja a rendszerszintű kor­rupció működését. Egyfelől az intézményrendszer részrehajlását (hiszen egy évtizedig egyáltalán nem ellenőrizték a közpénz ilyetén felhasználását és a bűnüldöző hatóságok is tétlenek maradtak), másfelől azt, hogy egyes állami, illetve államközeli szereplők a közpénzt úgy használják, mintha sajátjuk lenne. Zsonglőrködnek vele, nehezen átlátható beruházásokba fektetik, összekeverik magánvagyonokkal, hogy a végén aztán alig lehes­sen kibogozni, hogy hová tűnt a (köz)pénz. Mindehhez a szabá­lyozás és a jogalkalmazás asszisztált, és jelenleg is csak remélni lehet, hogy az ügy eljut a felelősségre vonásig, ám a közvagyon visszaszerzése még ebben az esetben is kétséges.

A NER-es korrupcióban kiemelt szerep jut az árnyékstruk­túrának vagyis a közvetítőknek, strómanoknak, fedőcégeknek, brókereknek – Jancsics az ő szerepüket is mélyrehatóan elemzi. Miként egy vállalatvezető interjúalanya pár éve plasztikusan megfogalmazta: „Ebben az új rendszerben gigantikus, látszólag magánkézben lévő vagyonok halmozódtak fel. De az [a személy], akinek a gazdagságáról az újságok írnak, soha nem mondhatja, hogy »az én magánvagyonom«, mert az éjszaka közepén kap egy telefonhívást, és ide vagy oda kell tolnia az egészet. Mert az nem az övé. […] Bár jogilag az [övé], de egyébként pedig nem az. Ezek az emberek csak strómanok. A NER pénzéről van szó – a rendszer pénzéről.” Mértékadó becslések szerint mára a NER-es gazdaság a teljes vállalati hozzáadott érték több mint negyedét teszi ki. E vállalatok megrendeléseiket, „piacukat” és a rájuk szabott törvényeket is többnyire az államnak, a rezsim­nek köszönhetik.

A NER által kiépített korrupciós rendszert az elmúlt egy-másfél évben több oldalról is minden eddiginél nagyobb kihívás érte.

Az EU 2022 végén életbe léptette a feltételességi mechaniz­musokat, ami a számok nyelvére lefordítva a 2025. májusi állapot szerint azt jelenti, hogy Magyarország nem jut hozzá 20 milliárd eurónyi uniós forráshoz, miközben 1 milliárd eurót már örökre elveszített (és további végleges pénzvesztés várható, mert nem teljesülnek a korrupció elleni intézkedések). Mindez rontja a magyar gazdaság amúgy sem rózsás kilátásait. A gazdasági mutatók a Covid-járvány óta egyre csak romlanak, ami azt (is) jelzi, hogy a rendszerszintű korrupció hatása késleltetve, mos­tanra ért be – az egyre súlyosbodó korrupció és a gazdasági ha­nyatlás ördögi körébe került az ország. Ez az előző évtized nagy részében nem így volt: akkor a korrupció és a jogállami erózió ellenére a makrogazdasági mutatók viszonylag kedvezőek vol­tak, a reálbérek jelentősen nőttek (igaz, a közép- és kelet-európai országok többségében még inkább, de azt nem feltétlenül érzékelte a lakosság), a beruházási aktivitás magas volt. Mára vi­szont nagyítóval kell keresni azt a gazdasági mutatót, amelyben Magyarország nem sereghajtó, vagy az egyik utolsó az uniós országok közül. Orbán Viktornak ráadásul új, potens kihívója akadt az általa korábban monopolizált politikai térben. A fentiek következtében megváltozott a közhangulat, az állampolgárok többsége ma már elutasítja a NER-t, amiben a korrupciónak döntő szerep jut.

Jancsics Dávid

Lakos Gábor

Egy elfoglalt államban a felülről jövő korrupció elleni refor­mok legjobb esetben is csak – a (korrupt) rendszer egészét nem fenyegető – részeredményeket hozhatnak, de ez is jobbára csak akkor következik be, ha az intézkedéseket külső aktor, jelen eset­ben az EU kényszeríti ki. Jancsics a kötet végén azt írja, hogy a rendszerrel így vagy úgy szemben állók – a megmaradt szabadmédia, a civil társadalom kritikus szereplői, azok az ellenzéki pártok, amelyeket a hatalom nem kooptált és egyes nemzetközi szervezetek – koalíciójára lenne szükség. És bár ez így vegytiszta formában aligha áll(hat) össze, a NER-t elutasítók kritikus töme­ge mintha már látszana. A rendszer tehát leszállóágban van, és majdani bukása után a nagy kérdés az lesz: miként lehet olyan új államot építeni, amelyben, mint általában a demokratikus országokban, az intézmények nem szervezik a korrupciót, és még csak szemet sem hunynak felette, hanem aktívan és részrehajlás nélkül üldözik azt.

Jancsics Dávid kiváló, a tudományos kritériumoknak maxi­málisan megfelelő, letisztult és olvasmányos kötetét a szűk szak­mai közösségen túlmenően jó szívvel ajánlom minden olyan, a közélet iránt érdeklődő polgárnak, akik a magyar példán keresz­tül meg akarják érteni, hogy miként képes újabb és újabb formát ölteni a korrupció, ez a komplex és minden bizonnyal örök tár­sadalmi jelenség, egyfajta lenyomataként a politikai, társadalmi és gazdasági változásoknak.

A korrupció szociológiája című könyv ide kattintva rendelhető meg