Annak, hogy miért ellentmondásos munka és hogy miért ellentmondásos a megítélése, több oka is van. A korábbi évek már jól látható tendenciái után itt vált végképp nyilvánvalóvá a zenekar szétszálazódása, individuumokra bomlása, itt indult el a Beatles szétesése (olyannyira, hogy a Back In The USSR című dal felvételei alatt Ringo Starr sértetten távozott a stúdióból, hogy aztán körülbelül két héttel később visszatérjen – a számot amúgy Paul McCartney dobolta fel).

Ebben az évben jelentek meg az első Beatles-tag-szólóalbumok, George Harrison Wonderwall Music című filmzene-lemeze és John Lennon Unfinished Music No. 1: Two Virgins című erősen kísérleti jellegű munkája (McCartney és Ringo 1970-ben adta ki első saját lemezét).

A korabeli lemezkészítési technikákat és időtartamokat figyelembe egyébként elképesztően hosszan felvett, fél évig (1968 májusától októberéig) készített White Album amúgy egyszerre izgalmasan és túlcsordulóan ezerszínű, miközben hallhatunk rajta olyan nonszenszeket is – például a Revolution 9-t vagy a Honey Pie-t -, amik valamiféle fura túltermelési őrület és a közös/kollektív művészi "minőségkontroll" elvesztésének a következményei. A pohár persze, már abban a tekintetben, hogy milyen ez a lemez, félig teli, sőt sokkal inkább háromnegyedig: olyan nagyszerű dalokat hallhatunk rajta, mint a Blackbird, a Julia, a Helter Skelter, a While My Guitar Gently Weeps, a Happiness Is a Warm Gun, a Glass Onion, vagy a Yer Blues.

Már a korabeli kritikák is árnyaltan ítélték meg az albumot. A New York Times kritikusa azt állította, hogy a White Album „sokkal fantáziadúsabb”, mint a Sgt Pepper’s, a Sunday Times a lemez sokszínűségét emelte ki: „szépség, rettegés, meglepés, káosz”. A Rolling Stone újságírója a White Albumot „a nyugati zene szintézisének” nevezte.

A Time magazin nem volt oda a cím nélküli Beatles-albumért, „a legjobb képességek és a legrosszabb tendenciák” - írta a kritikus, és hozzátette, hogy a lemez hiányában van „ízlés- és céltudatosságnak”, azaz azt állította, hogy az album szétfolyós. A New York Times egyenesen „végtelenül unalmasnak” nevezte, míg a legendás New York-i a Village Voice verdiktje szerint ez volt a Beatles „legkoherensebb, de talán legrosszabb lemeze”.

A White Album azonban, akármennyire is vegyes a megítélése, összességében kulturális toposz lett, a színes és szerteágazó dupla nagylemez archetípusa, emblematikus kulturális produktum és -fétistárgy.

Az pedig újabb réteget ad a történetének, hogy néhány nappal ezelőtt megjelent az album soklemezes újrakiadása, melyek mindenféle különlegességek, többek közt a dalok próbafelvételeit tartalmazó Escher Demos mellett, pontosabban előtt, az album egészen fenséges, újrakevert változatát hallhatjuk, melyet az „ötödik Beatle”, George Martin fia, Giles Martin készített el.