Hiába az Amerikai szépségért okkal-joggal kapott rendezői Oscar és a nagy igénnyel megkomponált többi alkotás (A kárhozat útja, A szabadság útjai) a bizonyítás a 007-es akciózásokkal a blockbuster-placcon (Skyfall és Spectre: A Fantom visszatér), Sam Mendes az a rendező, akiről valamiért mindig a következő jut eszembe:

Hű, ez az ember aztán nagyon sok filmet látott!

Mintha nem is arról szólna az alakuló életmű, hogy ő mit gondol a mozgóképről, történetről és dramaturgiáról, hanem sokkal inkább a lecke felmondása lenne a kitűzés: én vagyok az, aki ismeri – mit ismeri, fejből tudja! – a nagy rendezők újításait, formanyelvét, és mivel megtanultam a szakmát, alkalmazom is azokat.

Universal Pictures

Ahány Mendes-vállalás, annyi vizsgafilm: megy neki a gengszterfilm, a lélektani dráma, a háborús szatíra és a látványos kémkaland is. Pedig bizonyítani már régen nem kellene semmit, hisz teljesen egyértelmű, hogy a művész kiemelkedően tehetséges – mondani valami bátrat, gurítani valami összetettebben merészet… Mintha ez hiányozna a filmográfiából.

Ennek megfelelően az 1917 is beillik a sorba: kétórányi, monumentális „majdénmegmutatom”, 100 millió dollárból megvalósított „idenekemazoroszlántis”. Pontosabban az embert, aki az első világháborúban szalad cikkcakkban, és ha teheti, egyenesen, mindig meghatározott cél felé feszülten, elkeseredetten a golyózáporban, robbanásokkal (vagyis magával a halál bűzös leheletével) kísérve. Hogy átadja társainak a közvetlen parancsot, amely nekik az életüket jelentheti.

A kamera ezt a rohanást közvetíti a hosszú beállítások minden előnyével és nézőre gyakorolt hatásával: Mendes és Deakins attrakciójának lényege ugyanis annyi, hogy ügyesen – és persze nem titkolózva – úgy csinálnak, mintha filmjükben nem lenne vágás. Ezért aztán a befogadó egyszerre érezheti azt, hogy nincs pihenés mozizás közben, és percről percre, sőt, pillanatról pillanatra fogalmazhatja magában a szuperlatívuszokat a készítők felkészültségéről, profizmusáról, találékonyságáról, és így tovább.

Universal Pictures

Ezen felül minden más elvárhatóan, de nem különösebben egyedi erővel működik a filmben: a védhetően egyszerű cselekmény, Thomas Newman hol fegyelmezett, máskor érzelmes, vagy épp tisztességesen lüktető zenéje éppúgy, mint a színészek fegyelmezett játéka.

Utóbbiaknak is inkább sportteljesítményre ad lehetőséget Mendes – már ha nem Colin Firth, Andrew Scott, Benedict Cumberbatch röpke jelenését vesszük. Ne vegyük őket, mert az 1917 hangsúlyosan nem a hadnagyok, kapitányok, ezredesek filmje, hanem a hős brit kiskatonáké: két ilyen fiatalember indul el a játékidő elején a háború szívébe, a sötétség mélye felé. George MacKay és Dean-Charles Chapman persze nem csak kapkodja a lábát: kiszolgáltatottságuk hiteles, pont annyira, amennyire ez szükséges ahhoz, hogy tudjunk, akaratlanul is akarjunk velük menni.

Azonban az 1917 nem köt megbonthatatlan szövetséget főszereplő karaktereivel. Ez vele a legfőbb probléma. Az alkotás és az alkotók mintha párhuzamosan haladnának – egyik oldalon az ego, a másikon a film, mely az egót szolgálja. Nem irritáló ez, csak megakadályozza a teljes azonosulást. Hosszan sorolhatnám, miért volt lebilincselőbb mondjuk A dicsőség ösvényei, a Ryan közlegény megmentése, a Dunkirk, és még számos hasonló indíttatású produkció a múltból és közelmúltból.

Universal Pictures

Félreértés ne essék, Sam Mendes nem azért marad alul Stanley Kubrickhoz, Steven Spielberghez és Christopher Nolanhez képest (a sor persze tetszés szerint folytatható), nem azért tűnik inkább lelkes követőnek még mindig, mint szuverén mozgóképes lángelmének, mert nincs meg benne az a plusz, ami ehhez szükségeltetik. Hanem mert

a miértnél sokkal inkább leköti a hogyan, és ez megakadályozza a felzárkózásban.

A háború borzalmas, rettenetes, megváltoztat mindent, amihez képest az ember meghatározza önmagát – és közben nemcsak életben, de embernek is nehéz maradni. Mendes hősei hátát a pusztítás tornádója fújja előre a cél felé, és mivel a stáb legmagasabb szakmai színvonalon kamerázza ezt az egészet, a lenyűgöző látványfilm összeáll.

Érzelmileg viszont nem feltétlenül talál el mindenkit. Leginkább azért, mert sokkal inkább bravúrnak fogja föl önmagát, mint összetett művészi feladatnak, amelynek elvégzéséhez alkotói bravúr szükségeltetik. A feladat lényege a feladat teljesítése, és ez a hozzáállás az 1917 főhőseinél érthető, pontosabban nem választható, a filmesektől – akkor is, ha kiváló alkotókról van szó – nem elég mindenre. A filmtörténet vonatkozó fejezeteinek továbbírásához mindenesetre kevés.