Melissa McCarthy és Octavia Spencer új filmjét, a Thunder Force-t a magyar nézők valami ismeretlen bűnért kiszabott, túlzó büntetésként A lecsap csapat címen kénytelenek élvezni; az mondjuk kétségkívül igaz, hogy a penetráns magyar cím hangulatában és minőségében is pontosabb és őszintébb ígéretet tesz arról, hogy mit fogunk látni. A bemutató idején a film azonnal a legnézettebb film lett Magyarországon a Netflixen, de még hetekkel később is a top 5-ben tudott maradni,

annak ellenére, hogy a nézők pont ugyanannyira gyűlölik, mint a kritikusok.

Legalábbis a Rotten Tomatoes nézői vélemény- és kritikagyűjtő portálon, ahol álomszerű egyetértés alakult ki a kritikusok és a nézők között: előbbiek szerint 22 százalékot, utóbbiak szerint 23-at ér a film, amit nagyjából úgy lehetne lefordítani a szavak nyelvére, hogy a film épp csak egy kicsit rosszabb, mint lékhalászat közben a jeges vízbe esni, és csak egy kicsivel jobb, mintha a vízből való kikászálódáshoz épp a cetcápaölésre méretezett horogra markolnánk rá.

Netflix

Ilyenkor pedig a tájékozott néző, aki megfelelő felkészülési idő után veti rá magát a lékre és a horogra, már egész mást vár, mint aki egyszerűen a friss premierek közül válogat a Netflixen: valami orbitális borzalmat, valami igazán csapnivaló, ZS kategóriás rettenetet, ami épp azzal szórakoztat, hogy ilyen szörnyűt tényleg ritkán látni, talán ritkábban, mint igazán nagyszerű filmeket.

Hát, ehhez képest (is) óriási csalódás A lecsap csapat:

sajnos egyáltalán nem olyan fertelmes, mint amire ilyen előzmények után számítani lehetett.

Félreértés ne essék, természetesen bűnrossz filmről van szó, csak nem eléggé: nincs itt semmi látnivaló, pont ennyire gagyi filmből épp elég készült eddig is. Hát itt már felháborodni se lehet rendesen?!

A lecsap csapat alapötlete egyébként egy épkézláb filmhez is passzolna: egy meteor miatt a Földön sokan szuperképességekre tettek szert, csak sajnos valamiért kizárólag szociopatákra hatott a dolog, a rendes emberekre nem, így aztán szuperhősök helyett szupergonoszok hemzsegnek az utcákon. És mivel az Octavia Spencer által alakított főszereplő szüleit is szupergonoszok ölték meg, ő már kislánykorában eltökélte, hogy felveszi velük a harcot. Mivel szerencsére roppant okos, tudósként sikerül is kifejlesztenie egy szert, amellyel bárkiből szuperhős lehet, csak sajnos a szer felét véletlenül beadja magának a másik főszereplő (Melissa McCarthy), akivel kiskorukban legjobb barátnők voltak, de aztán, részben pont azért, mert McCarthy mindig is olyan pacuha alak volt, összevesztek. Így viszont egymás mellé kényszeríti őket a sors, mert hát a két szuperképesség együtt érvényesül csak igazán, így egy hosszú szuperhőstréning után közösen veszik fel a harcot a szupergonoszok ellen.

Netflix

Még azt sem lehet mondani, hogy ne jöhetett volna ki ebből akár valami jó is: hogy mennyire a szuperhősfilmek uralma alatt él ma a filmipar, azt nemcsak az mutatja meg tökéletesen, hogy minden évben ezek hozzák be az éves mozis profit jelentős részét, de azt is, hogy stúdióvezetők ma már azt is fantasztikusan jó ötletnek gondolják, hogy egy eleve elcseszett szuperhősfilmből készüljön egy négyórás verzió is, hogy kétszer annyi időn keresztül lehessen gyönyörködni az elcseszettségében (mint történt az Az igazság ligájával). Szóval ha erre a piacra bárki bármi újat tudna hozni a témában, az megérdemelné, hogy megsüvegeljék.

Már ha képes lenne hozzá írni egy épkézláb forgatókönyvet is: na ez az, ami sehogy se sikerült Melissa McCarthy férjének és visszatérő alkotótársának, az író-rendező-producer Ben Falconénak. A lecsap csapat végül se hal nem lett, se hús, azaz se bevállalós, gátlástalan paródia, sem pedig komolyan vett akcióvígjáték, hanem a két szék között a pad alá esett, már amennyiben a két széknek a nézhető filmeket nevezzük, padnak meg a pár hete a napon felejtett csirkehúsnyesedék-kupacot.

Már elnézést a különféle húsos szóképekért, de hát ezzel a filmmel kapcsolatban nehéz elvonatkoztatni a hústól, hiszen a legtöbbször visszatérő poénforrás épp az, hogy a genetikai mutáción átesett emberek valamiért nem nagyon kívánnak más ételt, csak nyers csirkehúst, ennélfogva a rendező olyan boldogan dagonyázik a nyers csirkehúson csámcsogós jelenetekben, mint kismalac a friss sárban, elmerészkedve egészen odáig, hogy a szerelmespár úgy csócsálja a másik szájából a húst, mint Susi és Tekergő a spagettit. És ez elég pontosan meg is mutatja, milyen film A lecsap csapat:

nem bátran és merészen formabontó, hanem egyszerűen csak rossz ízlésű, nem szokatlan a humora, hanem egyszerűen nincs neki, még csak nem is felháborító és botrányos, helyette csak érdektelen.

Hogy a film sztorija ügyetlenül, unalmasan és kiszámíthatóan van megírva, azt a néző még el is tudja engedni, mert az hamar egyértelművé válik, hogy sokkal inkább a humoron lesz itt a hangsúly. Csakhogy az meg kimerül abban, hogy miután egy boltban történő rablást semlegesített, Melissa McCarthy elvesz egy zacskó csemegeuborkát a polcról, mert azt annyira szereti, és hát nem tud neki ellenállni. Állati, nem? Vagy hogy a rettenetesen gonosz főellenség találomra gyilkolja meg a stábjából az alkalmazottakat, aztán sopánkodik, hogy miért épp az halt meg, akire az adott pillanatban pont szükség lett volna. Falcone szándéka máskor meg érezhetően az volt, hogy elvigye a humort a szélsőségek felé, de ez sem sikerült: ezek a jelenetek egyszerűen csak kínosak. Jason Bateman egy olyan szupergonoszt alakít, akit fürdőzés közben herén csípett egy mutáns rák, ettől a két karja ráklábakká alakult, Falcone szerint pedig vicces, ha az adott helyzet résztvevői szexuálisan izgatónak tartják, ha kéjesen bevajazzák az ollókat, ahogy a főtt rákkal szokás.

Netflix

Mindez így leírva igazán botrányosan rossznak hangzik, de higgyék el, ez csak az én hibám, valójában sajnos tényleg nincs szó erről, hiszen még a fentiekhez hasonlóan rossz jelenetekből is kevés van. A film legnagyobb részét a teljességgel érdektelen átkötő jelenetek viszik el, amelyek vagy unalmasak, mint a tréningezés, amelyben az a visszatérő poén, hogy McCarthy túl erős, ezért lecsap valakit, vagy értelmetlenek, mint azok az érzelmes jelenetek, amelyben McCarthy a régi barátnőjével megromlott viszonyán vekeng. Aminek persze lenne értelme, ha nem feledkezne meg róla a rendező az első adandó alkalommal: minden lelki kérdés helyett végül egy csapásra helyrehozza a régi barátságot az, hogy McCarthy elbarmolja Spencer évtizedek óta előkészített kísérletét.

Igen, ennyire van kidolgozva a forgatókönyv.

Szóval tényleg nem tudni, miben bízzon manapság az ember, ha már abban sem lehet, hogy a Netflixes negatív szenzációk igazán visszataszítóak. Amikor a 365 nap című, lengyel „erotikus film” volt a toplista lelőhetetlen királya, legalább lehetett azon szörnyülködni, hogy A szürke ötven árnyalatát minden arcpír nélkül lemásoló műalkotás a világ legromantikusabb dolgának ábrázolja az emberrablást és a nők fogva tartását. Ma viszont már ennyi sem adatik meg azoknak, akik katasztrófa-turistáskodásra akarják használni a Netflixet. Hát a régi jó dolgokból már nem maradt semmi?!

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: