Vannak azok a dolgok az életben, amelyeket nehéz abbahagyni, és mivel semmi törvénybe ütköző nincs bennük, és az egészséget sem (nagyon) károsítják, bármikor megmagyarázhatjuk magunknak, hogy valójában megérdemelnek minket, és viszont. Kinek a csokoládé (az olcsó, cukros fajta, értelmezhetetlen töltelékkel), kinek a zselés szaloncukor (nevében valamilyen random gyümölccsel), kinek egy spontán elemeket még az előbb említett édességek gyümölcstartalmánál is kisebb arányban tartalmazó valóságshow, vagy szimplán egy szabadon választott videós app pörgetése.

Pláne, hogy nagyon keskeny a határ: vajon tényleg jobb egy márkás bonbont felfalni egy vacak szaloncukor helyett? Attól már ínyenc leszek?

A Netflix legújabb sikersorozata is valami ilyesmit ígér. A diplomata bonyolult politikai dráma egy amerikai karrierdiplomata házaspárról, amelynek női tagját (az Amerikaiakból ismert Keri Russellt) váratlanul, ráadásul egy merénylet után épp kibontakozó, „na ez aztán már végképp nem hiányzott” típusú krízis kellős közepén Londonba helyezik nagykövetnek. Férje (Rufus Sewell) nála tapasztaltabb, első blikkre úgy tűnik, épp ez a hátránya főnökei szemében, később azonban kiderül, hogy a feleség egy politikai játék részese: a Fehér Ház alelnököt akar belőle csinálni, a londoni mélyvíz valójában ennek a tesztje. És persze a két tapasztalt külügyes épp eléggé rossz bőrben levő házasságának is, csak hogy még egy újabb réteggel borítsuk le desszertünket, amely már így is kezd hasonlítani Rachel hálaadásnapi húsos trüffeljére a Jóbarátokban.

De hát mi azt megcsináltuk, és az utolsó falatig elfogyott!

Elkészítettük a világ leggusztustalanabb ételét, Rachel lábízű desszertjét a Jóbarátokból - videó

Sőt, megkóstoltuk és mindezt videóra is vettük. Egy réteg babapiskóta, egy réteg lekvár, egy réteg sodó, málna, majd marhahús borsóval és hagymával, megint sodó, rajta banán és tejszínhab. De vajon meg bírtuk enni?

A marhahúsos sodóhoz képest valóban kisebb áldozatnak tűnik A diplomata végignézése, de ennél azért többet tartogat. Aki szép londoni meg párizsi belső tereket nézne, megkapja, aki egy házaspár civakodását, azt is, aki politikai kavarást vár, abból is kap rendesen. Leginkább a diplomáciától nehezen különbogozható protokoll szál az, amelyik bokatöréssel felérő módon bicsaklik meg elég sűrűn, de van egy pont, amivel mindent meg tudnak magyarázni az alkotók: annyira abszurd világban élünk, hogy tulajdonképpen minden elképzelhető.

Nem, dehogy lesz háború Ukrajnában, totális háborúra még Putyin sem vetemedne, akármit is állítanak az amerikaiak.

Ugyan, minek legyen B-tervünk a Brexit-népszavazásra, kizárt, hogy a britek a kilépésre szavazzanak!

Csak hogy két alapmondatot idézzünk ennek alátámasztására az elmúlt évtizedből.

 

Az ukrajnai háború és a Brexit árnyéka is alapeleme a sorozatnak, amelynek írói igen bátran lapozgatták az híroldalakat, és használták fel, amit ott láttak. Sokkal bátrabban, mint akár az egyik elődként emlegetett, a Fehér Ház elnöki stábjának életéről szóló Az elnök emberei alkotója, Aaron Sorkin tette bármikor, de sokkal bátrabb a főleg Washington és a CIA közel-keleti és ázsiai kavarásait megidéző Homelandnél is. Itt igenis a képünkbe kapjuk azt, hogyan veszíti el saját stábja bizalmát is az öregedő amerikai elnök meg a hibbant brit miniszterelnök egyaránt, hogyan próbálják diplomáciai, szankciós, fegyveres eszközökkel útját állni az oroszoknak/irániaknak/stb., hogyan került furcsa vákuumba az EU-ból kiszakadó, magát globális nagyhatalomként láttatni próbáló Egyesült Királyság, és mindenekelőtt: mennyire paranoid lett a világ, ahol tulajdonképpen minden elképzelhető. Furcsa módon a dezinformáción alapuló befolyásszerzés helyett egészen oldschool módon csak a brit bulvársajtó szerepét húzták elő – azért van egy tippünk, hogy a második évadban majd reszelt trappistaként szórják Rachel trüffeljére ezt is.

És így is kelleni fog.

Amitől ugyanis az egészen működni kezd, legalábbis az én – tejcsoki helyett hírfüggő – szememben, az éppen a hírek mögötti kavarás már-már napi szinten aktuális dramatizálása. Az angolszász médiában ennek megvan a hagyománya: az esti showműsorok kommentárjaiba, (ál)riportjaiba épp azt a humort viszik bele, amellyel az abszurditáson keresztül láttatható, milyen világban is élünk. John Oliver stábjától az SNL-ig komoly felkészültséggel bíró írócsapatok elemeznek jóval kreatívabb módon annál, mint amit mi megszoktunk, a szépen bevilágított hírstúdiókban okoskodó fejek világánál.

A diplomata a real-time politikai szappanopera műfaját találta fel a tévézésben: egyszerre felszínes és lényegretörő, pont mint amikor az egyedüli hírforrás a Facebook-fal, vagy jobb esetben egy híroldal honlapja – pont, amit a 2020-as évek hírfogyasztója elvár, és amiből azt hisz el, amihez épp kedve van. Ha nem akar mondjuk tudomást venni olyan bakugrásokról, mint hogy egy a térség ügyeiben tapasztalatlan diplomatát éppen egy válság kellős közepén hirtelen helyeznek Londonba, de olyan hirtelen, mintha a külügyből egyenesen a gépre lökték volna fel, másnap pedig már a helyi Vogue készít róla fotósorozatot, ami harmadnapra meg is jelenik, nyugodtan ignorálhatja.

Ezen túl pedig a sorozat mindent ad, amit elvár a tévénéző: egyszerre játszik a nemi szerepekkel és figurázza ki ezek mostani megítélését („igen, azért én, mert van egy méhem” – mondja egy adott pillanatban a nagykövet, akinek semmi más célja nincs, mint hogy kibújjon férje árnyékából, aki erre minimális szinten sem vevő), egyszerre szeretteti és utáltatja meg saját szereplőit, akikhez egy idő épp úgy viszonyulunk, mint Isaurához meg a narancsos-zselés szaloncukorhoz: nem bírunk meglenni nélkülük.

Az meg külön szépséget ad mindennek, hogy a figurák egy komoly része típusában, de akár személyében beazonosítható: az excentrikus brit miniszterelnöknél például nem nehéz meglátni Boris Johnsont, pláne miután rájövünk, nem annyira idióta, mint amennyire elsőnek mutatják. (Az őt alakító Rory Kinnear pedig külön örülhet, hogy ellentétben a Black Mirror első és talán leghíresebb epizódjában megformált brit kormányfőjével, ebben a szerepben nem kell, khm, egy disznóval intim kapcsolatba lépnie – elég ha hülyének tűnik.)

Johnson persze már nem annyira jelen idő, a brit nagypolitika tragikomikus útkeresése azonban nagyon is, épp amennyire az ukrajnai háború vagy az a nagyhatalmi játék, amelynek néha még a cselekvő szereplőit is nehéz beazonosítani.

Éppen ezért nem mindegy, hogy mi lesz a nyolc epizód után két igencsak erőteljes cliffhangerrel lezárt A diplomata második évadában. Mert ha egy év múlva jön a folytatás, akkor mégiscsak ott kellene felvenni a fonalat, ahol most épp elvesztettük – ebben az esetben elvész a jelenidejűség szappanoperai varázsa. Ha egy év múlva megint jelen időben folytatják, akkor meg nehéz hova tenni az első évad lezárását. Ez mindenesetre legyen az alkotók gondja, én addig is folytatom a hírzabálást.

 

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: