Ahogy az egyslágeres fiúzenekarok sem oszlanak fel azután, hogy elkészítik azt a bizonyos Nagy Slágert, amit egy évig nem lehet kiirtani a rádiókból, úgy nyilván egy filmművész sem hagyja abba a tevékenységét, ha egyszer minden összejött neki, de nyilvánvalóan semmi esély nincs arra, hogy valaha is újra annak a Nagy Dobásnak a közelébe kerüljön.
Ez az oka annak, hogy Paolo Genovese továbbra is készíti a filmjeit a 2016-os Teljesen idegenek után. Az nem olyan siker volt, ami egy rendezőnek egyszer jön össze az életben: az olyan siker volt, amilyen ezerből egy rendezőnek se jön össze az életben. Amit Genovese abban a filmben kitalált, az akkora telitalálat volt, hogy 30 (!) ország forgatta le a saját színészeivel a film remake-jét, aztán még a színházak is elkezdték játszani a színpadra írt verziót. (A magyar változatot Goda Krisztina készítette el BÚÉK címen.)
A felhajtás teljesen jogos volt: Genovese alapötlete az volt, hogy a szereplők megállapodnak, egy estére a baráti társaság minden tagja kihangosítva veszi fel a telefonját, és felolvassa minden üzenetét. És a sztori messze túlment azon, hogy „jaj, kiderül, hogy megcsal a párom”: a szeretet és a szerelem kihűléséről beszélt, a bizalomról, látszatról és még sok mindenről, kifejezetten okosan.
Cirko Film
Genovese azóta is igyekszik egy-egy erős alapötletre felhúzni komplett filmeket, és hogy nem sikerül, azért az vesse rá az első követ, akinek volt már harminc országban újraforgatott filmje. Egy ilyen ötlet bőven elég ahhoz, hogy bebetonozza valaki nevét a filmtörténet (vagy jó, mondjuk az európai művészfilmtörténet) nagykönyvébe, tényleg képmutatás duplázást várni az alkotótól.
Csak hát itt jön a néző dilemmája: minek nézzük a filmjeit, ha úgyse lesznek már soha úgy igazán jók?
Más kérdés persze, ha eltekintünk attól, ki is az író-rendező, és milyen múltja van. Ha így vesszük, Genovese legújabb filmje, az itthon nemrég bemutatott Túlagyalt randevú kifejezetten korrekt. Jó, ez még mindig nem hangzik olyan hízelgően, próbáljuk meg még egy kicsit feledni Genovese múltját: a Túlagyalt randevú teljesen rendben van. Tök okés. Abszolút nézhető.
Ne haragudjanak, úgy tűnik, nem sikerül összeszednem a lelkesedésemet. De ez az én hibám. Nem a filmé. Az kifejezetten tisztességes.
Az is csak elméleti probléma, hogy míg a Teljesen idegenek alapötlete eredeti volt, addig a Túlagyalt randevúé alapvetően már jól ismert, mégha más műfajból is: Genovese az Agymanók című „bevezetés a pszichológiába” műfajú animációs film nagy találmányát ültette át egy felnőtteknek szóló műbe, ami végül is jó gondolat eredetiség nélkül is. A rajzfilmben egy gyerek fejében élnek a címszereplő manók, Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré, akik egymással versengve próbálják meghatározni, mit is csináljon a kislány, akit ők irányítanak, a néző gyerekek pedig jó esetben megértik, mi minden is határozza meg, hogy hogyan viselkedünk, és mit érzünk, meg egyáltalán azt, hogy mennyi minden viaskodik is bennünk minden egyes pillanatban.
Pilar Fogliati színésznő
Cirko Film
A Túlagyalt randevú alaphelyzete ugyanez: egy férfi és egy nő egy első randevúra készülődnek – illetve később persze részt is vesznek rajta –, a néző pedig nemcsak azt látja, hogy mit csinálnak, de azt is, hogyan vitatkozik a fejükben, lelkükben vagy tudatalattijukban négy-négy személyiségrész. A férfiban él egy pragmatikus, egy romantikus, egy nőcsábász és egy szorongó fickó, a nőben pedig egy karót nyelt, egy radikális feminista, egy álmodozó és egy szexi agymanó.
Akármilyen furcsán is hangzik, pszichológiai összetettségben, mélységben és bonyolultságban a gyerekeknek szánt rajzfilm, az Agymanók lekörözi a felnőtt verziót.
Míg a Teljesen idegenekben épp az volt a jó, hogy tartózkodott a szélsőségektől, így nem valami kacagtató vígjáték akart lenni, hanem nagyon is átélhető helyzeteket teremtett, és például az azt követő A Helyből is épp a több hétköznapiság hiányzott, addig a Túlagyalt randevú most túlzottan hétköznapinak tűnik. Vélhetően ezúttal is az volt Genovese célja, hogy az átlagember átlagos küzdelmeiről beszéljen, így pedig minél több nézőnek ismerősek legyenek a helyzetei – de Genovese ezúttal átesett a ló túloldalára.
Edoardo Leo színész
Cirko Film
Persze ha valaki úgy ül be a filmre, hogy egyáltalán nincs semmilyen fogalma a pszichológia alapvetéseiről, a tudatalattiról, szorongásról és hasonlókról, vélhetően bőven elég annyi is, amennyi a vásznon történik, de ha valakit nem köt le bő másfél óráig pusztán az a tény, hogy fontos helyzetben sokan bizony egy tök egyszerű félmondaton is legszívesebben fél órát gondolkodnának, akkor ez a „hétköznapiság” leginkább azt jelenti, hogy nem történik semmi, de semmi kirívó. Egyetlenegy olyan dolog esik meg a randevú során, ami ne történhetne meg a világ összes randevúján bármikor, de a szereplők még azt is teljesen hétköznapiasan kezelik. Nincs egy igazán meglepő kérdés, nincs egy igazán meglepő válasz, nincs egy igazán meglepő érv, felvetés, megoldás, tulajdonság.
Persze: mi mind ilyenek vagyunk. De mi unalmasak vagyunk. A vásznon legyenek nálunk izgalmasabbak az emberek!
Genovese igyekszik mindent kimérni patikamérlegen, hogy végső soron semelyik jelenetre ne lehessen rásütni, hogy nőkre és férfiakra vonatkozó, elavult sztereotípiák szerint fogalmaz; ha egyszer-egyszer így is tesz, azt biztosan helyreteszi valaki legalább egy ironikus megjegyzéssel. A patikamérleg így jó is meg rossz is: egyrészt az átlagnál így okosabb a film, az se veri a fejét a falba, aki amúgy sikítófrászt kap a Kovács Ákos és társai által hirdetett Nemi Princípiumok emlegetésekor. Másrészt viszont így a „felvilágosult” irányba se leng át annyira az inga, kezdve például azzal, hogy a férfi fejében kizárólag férfiak, a nő fejében kizárólag nők laknak, amin máris sokat lehetne vitatkozni. Ahogy az is kellemetlenül ismerős a múlt századból, hogy a férfi ötvenéves, addig a tökéletes testű, gyönyörű nő, aki érte eped, még véletlenül sem korabeli, hanem 35.
Cirko Film
Genovese egyértelműen azt tartotta a legfontosabb művészi feladatának, hogy a lehető legszélesebb körre lőjön, és semmi olyan ne bukkanjon fel a filmben, amivel nézőket veszíthet, amivel az az egyetlen probléma, hogy nem, ez nem művészi feladat, hanem marketinges. Ugyanakkor haragudni nehéz, szinte lehetetlen erre a filmre – ami, mint említettem, korrekt, rendben van, nézhető, okés és abszolút tisztességes –, mert
ha keveset is ad, az a kevés mind szép is jó.
A Túlagyalt randevú végső soron arról szól, hogy merjük kimondani az érzéseinket, merjünk egymással tényleg – azaz őszintén, asszertívan, hátsó szándékok nélkül – kommunikálni, béküljünk ki saját magunkkal, mert annak csak jó hatása lehet az életünkre, ha játszmák nélkül vagyunk együtt a másikkal, annak meg csak rossz, ha játszmázunk. És így végül is még a fentieket is lehet jóhiszeműen értelmezni, hiszen azzal, hogy Genovese maximalizálni akarja a közönségét (egyébként az eddigi mozis toplistaadatok alapján sikeresen), azt akarja elérni, hogy ez a fontos, egyszerűnek tűnő, de sokak által nem követett alapelv minél több emberhez jusson el.
Hogy ez a film sem lett egy új Teljesen idegenek, abban nincs semmi meglepő. De ha a mondanivalóját – vagy fogalmazzunk inkább úgy, segítő és világjobbító szándékát – nézzük, még azt is elmondhatjuk róla, hogy valamivel többet ad, mintha simán csak egy teljesen rendben lévő, tök okés, abszolút nézhető, kifejezetten tisztességes film lenne.
