10. Le Muffe: Down, Down, Down

Gitárzene gitár nélkül. Táncolás, ugrálás, végkimerülésig tombolás, szédítő időutazás. Ezt garantálja az olasz Le Muffe (magyarul: Penészek) zenekar röviden, és ezt adja az öt év után megjelent harmadik nagylemezük is: fék nélküli szabadesést oda, ahol a punk, a garázsrock és a 60-as évek beat zenéjének csodálatos és egzotikus egyvelege csapja szét a füleket. Éppen emiatt a sajátos stíluskeveredés, és a dinamikus tempóváltások eredményezte eufória miatt lett az egyik legkülönlegesebb album idén a Down, down, down, amelyen a 2011 óta létező, háromtagú banda tíz, kitörő energiájú számmal örvendeztet meg minket.

Többségük olaszul van, de ha nem értjük a szöveget, az semmit sem vesz el az élvezhetőségből, mert a varázslat így is működik: amint megszólal a legelső szám, a Giungla D’asfalto (a Marilyn Monroe-val készült Aszfaltdzsungel című filmre utalva) elején az elektromos Farfisa orgona, azonnal 1968-ban találjuk magunkat, valahol egy bolognai egyetemi klub füstös, fülledt pincéjében. A minden számban és végig jelenlévő orgona, az énekes-frontember Ol Pipa hangszere szól a gitár helyett, amit agresszív dobolás és dallamos basszus kísér. Alapvetően mindegyik dal ugyanazon a magas hőfokon ég, az éneklősebb slágerek (Ragazzo Beat, Suv) és a dühösebb szerzemények (Andy Smith) egyaránt, amit ősszel a budapesti, a miskolci és a szolnoki közönség élőben is megtapasztalhatott. (Cs. H.)

9. Arctic Monkeys: The Car

Boldogtalanok maradtak azok az Arctic Monkeys-rajongók, akik szerették volna visszakapni a korai fésületlen, vagy a későbbi gitárpopos, rockos, riffelős, karcos zenekarukat. Alex Turner először a Last Shadow Puppets nevű projektjében élte ki a nagyívű, epikus, hömpölygő, filmzeneszerű dalok iránt táplált szenvedélyét, ám aztán már az Arctic Monkeys Tranqulity Base Hotel & Casino című lemezét is erre a konceptre húzta fel. Mindeközben az is kérdésessé vált, hogy mi is az Arctic Monkeys valójában: négytagú zenekar, amit vendégek is erősítenek, vagy inkább már Turner szólóprojektje. Az utóbbi forgatókönyvet erősíti az a tény, hogy a zenekar a stúdióban már egy sokfős alkotócsapattá bővült, koncerteken pedig – bár a zenekar beltagjai állnak elől – ugyancsak nem válnak el élesen a szerepek az alaptagok és a kísérőzenészek között, miközben a fókusz teljesen világosan csak és kizárólag Alex Turneren van. A megelőző lemez nem meglepő módon megosztotta a rajongókat: voltak, akik húzták a szájukat, hogy mi ez a liftzene, mások elégedetten csettintettek, és Alex Turner dalszerzői, hangszerelői zsenialitását emlegették. Azzal, hogy erre a listára felvettük a The Cart, mi természetesen letesszük a garast az Arctic Monkeys utolsó két albuma mellett, és kifejezzük nagyrabecsülésünket Turner dalszerzői teljesítménye iránt.

A zenekar (a zenekar?) új lemeze – és hát nem is ígértek mást az alkotók – az előző stúdióalbum folytatása, annak talán eggyel kevésbé epikus, de hasonszőrű, hasonló szellemben készített testvérlemeze. Egyszerre idéz meg artisztikus dalnokokat Scott Walkertől Serge Gainsbourgön át David Bowie-ig, de kikacsint a hatvanas-hetvenes évek fordulójának motownos, Stax-os funk-soul univerzuma előtt is. Olyan, mint egy le nem forgatott, ötven évvel ezelőtti technicolor film szplínes kísérőzenéje, egy olyan elképzelt filmé, amelynek a világa és a hangulata láthatóan meg- és elragadta Alex Turnert, aki teljes mértékig azonosul a maga alkotta figurával, és azzal a világgal, ahová beleteremtette azt. Hogy képes-e úgy szerepet játszani, pontosabban szerepet megélni, mint a már említett David Bowie, aki minden korszakában tudott egyszerre nagyon személyes és nagyon távolságtartó lenni, azzal kapcsolatban vannak kételyeink, de ettől még a The Car lenyűgöző szerzői munka, 2022 egyik legmarkánsabb lemeze. (N. R.)

8. Charlotte Adigéry+Bolis Pupul: Topical Dancer

Nagyon friss és eleven az, amit a belga elektropop-duó az első nagylemezén művel. A Topical Dancer majdhogynem egy semmihez sem fogható, kísérletező, olykor szürreális lemez lett (persze felsejlenek a horizonton a távoli előképek Grace Jones vagy Prince személyében). Erre a legékesebb bizonyíték az a szám, amit nem végig énekel vagy végig rappel, hanem konkrétan végig nevet a francia, guadeloupei és martinique-i felmenőkkel rendelkező Charlotte Adigéry. A HAHA című szerzemény ezzel a ritmikus nevetés műfajteremtő zenei példájává lép elő.

A több nyelven szóló albumon találunk táncolhatóbb darabokat is, technósabb, R&B-sebb, house-osabb dolgokat, és miközben lazán lötyögünk az élénk beatekre és Bolis Pupul szintijátékára, a páros nagyon aktuális társadalmi kérdéseket fogalmaz meg kellő humorral és kellően provokatívan. Ők Nyugat-Európa zenei lelkiismerete jelenleg. Szövegeik moralizálnak, de az irónia miatt mégsem túlzóan didaktikusan teszik ezt. A nőgyűlölet vagy a bevándorlókkal szembeni ambivalens magatartás kritikája épp úgy helyet kap a lemezen, mint a női test felszabadítása.

Az Esperanto című szám szinte már edukatív tartalom, arról szól, hogyan bújik meg a rasszizmus vagy a kirekesztés a politikai korrektség álcája mögött; a Blendára úgy bulizunk, hogy közben kicsit kellemetlenül is érezzük magunkat, hiszen ez a jókedvű szám mégiscsak az idegengyűlöletről szól; az It hit me pedig a szexualitására rádöbbenő kamaszról, és az őt már szexuális vágytárgyként kezelő közegről anekdotázik, a háttérben füttyögő férfiakkal. (Cs.H.)

7. Yard Act: Overload

A könnyűzenében már mindent megírtak, sőt már azt is megírták ezerszer, hogy a könnyűzenében mindent megírtak – így harap a popkulturális kígyó ennen farkába. No, de mégis: itt van egy lemez, amin nincs semmi, amit ne hallottunk volna már 1981-ben, 1994-ben, vagy a 2000-es évek elején, a posztpunk érában, az újhullámot is megidéző britpop-időszakban, vagy a posztpunk sokadik újrafelfedezése idején. És láss csodát, mégis találunk izgalmasat egy ilyen lemezben, itt van, fontosnak tartjuk elmondani, hogy a brit Yard Act bemutatkozó albuma a 2022-es év egyik legjobb lemeze (ráadásul nem csak mi vagyunk így ezzel, a leeds-i zenekar albumát a Brit-szigetek legjobb nagylemezeinek éves díjára, a Mercury Prize-ra jelölték idén).

Apropó posztpunk és Leeds – a Yard Act nem született rossz helyre, ez a közép-angliai város komoly new wave fészek volt a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, innen indult többek közt Soft Cell, a Mekons, a Scritti Politti, a Mission, a Sisters Of Mercy, a Gang Of Four (később meg a Kaiser Chiefs, az alt-J, és még sokan mások). A négytagú Yard Act azt a barbatrükköt hajtja végre, amit sok más izgalmas zenekar is az elmúlt évtizedekben: úgy idéz meg korábbi formákat, hogy amit csinálnak mégis aktuális és friss. Az együttes zenéje egyszerre karcos és táncos, punkos és funkos. Pajkos és genya, a kisrealista szövegek nagyon angolok, a hangütés eszünkbe juttatja a korai Arctic Monkeys-lemezeket, de beugorhat a Blur Modern Life Is Rubbish-/Parklife-/The Great Escape-korszaka is, vagy Jarvis Cocker Pulp-szövegei.

A frontember, James Smith legalább annyit dumál, mint amennyit énekel, de ez is, az is jól áll neki, hasonlóan az ugyanezen a listán szereplő ír Fontaines D.C. vezéregyéniségéhez, Grian Chattenhez. A lemez egyik csúcspontja a hat és fél perces Tall Poppies, ami olyan, mint egy kis költségvetésű film popdalba sűrített forgatókönyve. Egy egyszerű kisvárosi karriert mesél el, a történet pedig egyáltalán nem csak angol, hanem nagyon is univerzális: a jóképű, jó sportoló, később sikeres ingatlanos karriert befutó fickó, aki nem akart soha elköltözni, aki megházasodott, meggazdagodott, spanyolországi házat vett, de aztán mire körbenéz, hogy hoppá, csak ennyi volt az élet, már meg is halt. Ez tulajdonképpen játszódhatna Érden vagy Vecsésen is. A Yard Actben nagyon sok van még: a debütáló lemezük annyira sokszínű, hogy abból több irányba is elágazhat a karrierjük. Egy dolgot biztosan tudnak: megkapó dalokat írni, mégpedig olyanokat, amelyek – azon túl, hogy nagyon angolok – lokálisan és globálisan is érvényesek, vagyis amelyek nagyon szólnak arról az élethelyzetről, ahonnan jöttek, ám sok ezer kilométerre onnan is átélhetők. Ja, igen, és Elton John a rajongójuk – a zongorista-dalszerző legendával újra felvették a 100% Endurance című dalt, ők pedig Elton Tiny Dancer című klasszikusát. Várjuk a folytatást. (N. R.)

6. The Smile: A Light for Attracting Attention

A Radiohead történetének egyik legjobb lemezét nem a Radiohead írta. Pontosabban: nem egészen. Az angol kvintett tagjai már korábban is bizonyították, hogy képesek a zenekar adta kereteken kívül is kiemelkedőt alkotni. Thom Yorke munkái közül Suspiria-filmzenéje, Anima című szólólemeze, vagy az Atoms For Peace mint produkció emelkedik ki, Jonny Greenwood kortárszenei művei és filmzenéi nagyszerű alkotások, de ha már itt tartunk, a dobos, Phil Selway szólólemezei és Ed O’Brien Earth című albuma is igencsak megállják a helyüket. Az tehát már magában figyelmet érdemelt, amikor a járványidőszak derekán, 2021 májusában Yorke és Greenwood előállt The Smile nevű zenekarával, ahol ők ketten a gitáros és billentyűs pozíciókat váltogatják, a harmadik tag pedig a kísérletező dzsesszben utazó Sons Of Kemet nevű zenekarból ismert Tom Skinner lett.

A zenekar első és eddig egyetlen albuma egy évvel a meglepetésszerű bemutatkozást követően jelent meg. Addigra pár dalt már ismerhetett a közönség, hiszen néhányat már élőben előadtak Yorke-ék, és volt, ami lemezelőzetes kislemezként már meg is jelent. Meglepetést részint nem okozott az album, mert azt a fajta kísérletező szellemet képviseli, amit a Radioheadtől már mindannyian megszokhattunk az elmúlt évtizedekben, annyiban azonban mégis különleges, hogy kismillió éve a legmarkánsabb, legzajosabb, leggitározósabb lemez, amihez a Radiohead tagjainak köze van, s miközben ez sem lett klasszikus dalformákba öntött szerzemények gyűjteménye, bizonyos értelemben mégis a legtradicionalistább alkotás – mondjuk így: gitárzenei lemez –, amit ezek az emberek akár a Radioheaden kívül, akár anyazenekarukkal készítettek az elmúlt nagyjából húsz évben. A zenekar a nevét egy Ted Hughes verstől kölcsönözte, és Thom Yorke fontosnak tartotta lábjegyzetelni, hogy ez nem egy ártatlan mosoly, hanem annak az embernek a mosolya (vagy tán inkább vigyora), aki minden nap a pofánkba hazudik. Ennek megfelelően (persze ez, Thom Yorke-ot ismerve, a lábjegyzete nélkül is világos lett volna) a Smile és annak lemeze elég dühös cucc, kritikus és helyenként apokaliptikus. És hogy bezárjam a kört: a Radiohead-tagok zenekaron kívüli munkái közül biztosan az eddigi legjobb. De a 2022-es év lemezei közül is kiemelkedik. (N. R.)

5. Ezra Furman: All of Us Flames

A nagysikerű Sex Education Netflix-sorozat betétdalai után a chicagói születésű dalszerző-énekes-gitáros Ezra Furmantől és zenekarától most egy igazán felemelő albumot kaptunk. Egy olyat, ami kihúz a gödörből, ha nagyon mélyen vagyunk. Egy olyat, ami betakar, ha fázunk, vagy hálót tart alánk, ha zuhanunk. Teli van szeretettel és magabiztos, büszke lázadással, bár már egyáltalán nem olyan dühös-punkos, kemény ez a lemez, mint a három évvel ezelőtti. Az androgün megjelenéssel játszó, szívét-lelkét és törékenységét is, mint egy intim fiók tartalmát, a színpadra borító Ezra Furman egyszerre drámai hősnő, díva és gitárzúzós rocksztár, ha elé kerül a mikrofon.

Az All of Us Flames-be ennek a kétféle személyiségnek a szent keveréke jutott, de kicsit kevesebb garázsrockkal és több glam poppal, kevesebb vaskos gitárhanggal és valamivel több szintivel. A dalok mögül pedig egy olyan zenész hallatszódik ki, aki már rendben van magával, ami nyilván nem véletlen: Furman tavaly áprilisban coming outolt transznemű nőként, és ekkor vállalta fel a nyilvánosság előtt is először, hogy már két éve boldog édesanyaként éli az életét. Ettől függetlenül, vagy épp ezért, a nagyrészt a járvány ideje alatt született dalok olyan költői szövegű indie-himnuszok lettek, amelyek továbbra is fontosnak tartják, hogy a szolidaritásról, az elfogadásról, és egyúttal a transznemű emberek, illetve bármilyen kisebbségbe került csoport problémáiról szóljanak. A Lilac and Black az ellenséges, az identitást folyton megkérdőjelező közeg ellen kirohanó, képzeletbeli „queer csaj banda” felbujtó dala, az Ally Sheedy in the Breakfast Club viszont egy gyengéd vallomás a példakép nélkül felnövő transznemű fiatal kétségbeesettségéről. (Cs. H.)

4. Fontaines DC: Skinty Fia

Sötét, gót zene, de punkos beindulással, okos, mély, költői szövegekkel, mindez egyenesen Dublinból. Szerencsénkre a Szigeten is bemutatta új lemezét a Grian Chatten vezette zenekar (amelyik a nevét a Keresztapa egyik szereplőjétől, az énekes Johnny Fontane-től kölcsönözte), koncertjüket a fesztivál egyik legjobbjának tartottuk, az új lemezt pedig már megjelenésekor is az év végi best of listánkon láttuk. (És, íme!) „A Fontaines D.C. élőben még sokkal olyanabb, mint lemezeken: érzékien durva, durván érzéki. Punkosan lendületes, posztpunkosan sötét, hangos, zajos, költői és profán. Sodor, behúz, magával ragad. Chatten susogós mackónadrágban és atlétatrikóban, hol énekelve, hol beszélve darálja szuggesztív szövegeit, közben zakatol a dob és a gitárok függönye adja ki a zene szövetét” – írtuk a Sziget-beszámolónkban.

A Skinty Fia dalait jórészt a Covid-járványkori lezárások alatt hozták össze, nem véletlenül szólnak sokszor az elszakadásról, a magányról. Ennek másik oka, hogy azt próbálják a Londonba költözött tagok kifejezni, milyen nehéz is „fura írként” élni egy másik országban. A lemez címe is egy titkos ír szitkozódásra utal: „átkozott szarvasok”, a dalok egyébként tele vannak rejtélyes idézettel és intelligens idézetek inspirálta szövegekkel, alkalmasint Shakespeare-rel is, a IV. Henrikből, ami így hangzik: „Nyugtalan a fej, ami a koronát hordozza.” Ha egy dalt kellene bemutatni, akkor az a Jackie Down the Line lenne, aminek a címe a lemez fő témájára utal, ezt a kifejezést ugyanis a Dublinból származókra használják (némi lesajnáló hangsúllyal). Mondhatni, ez a „Fontain DC Englishman in New Yorkja”, csak New York helyett London van, Englishman helyett pedig Dubliner. (B. I.)

3. Wunderhorse: Cub

Amikor nyár elején kijött Danny Boyle Sex Pistols-sorozata, még nem sejtettük, hogy az abban a zenekar dobosát, Paul Cookot játszó Jacob Slater októberben még jobban megörvendeztet bennünket. Ekkor jelent meg ugyanis a korábban még a Dead Pretties nevű poszt-punk zenekarban dühösen tomboló Slater első szólólemeze, amit immár Wunderhorse néven jegyez, és sokkal visszafogottabb, kiforrottabb zeneileg is mint a korábbi zenekara dalai (noha, a Dead Pretties-t is nagyon szerettük). Immár a témák is megkomolyodtak, megpróbál a szerző némi reményt látni bizonyos dolgokban.

„Akkor érzem jól magam, amikor elfoglalt vagyok” – jelentette ki a most 24 éves, néhány éve még elég zűrös életet élő punk, aki ma már úgy látja, hogy korábban leginkább felemésztette a semmittevés, a drogok, a dühös tombolás, és sokkal jobb, ha van mit tennie. Nem tudom, lehet-e olyat mondani egy 24 éves emberről és dalairól, hogy bölcs, de itt valami ilyesmiről van szó. A zenéje kicsit grunge-os, kicsit pszichedelikus, időnként a kései Beatlest idézi, időnként a Pixiest, és persze a nagy kedvenceket, Neil Youngot és Elliott Smith-t, de maradt azért elég dög és energia is a punk korszakból. "Amikor valaki más életéről írsz, fontos, hogy találj valami jót azokban a dolgokban is, amikben azok az emberek szenvedtek" – mondja egy interjúban a témaválasztásáról. A reményt keresi a zűrzavarban, a fényt a küzdelemben, szerinte ugyanis „semmi sem teljesen jó vagy rossz”.

A legjobb dalokat egyébként még előző, vad időszakában írta, mint a lüktető, energikus Leader of the Pack, vagy a merengőbb 17 (amit 17 évesen írt) címűt, amik mára értek be Dani Bennett producer gondozásában. Mondjuk, hallgassuk meg az előbbit, garantáltan vissza-vissza fogunk térni ehhez a megbölcsült punkhoz. (B. I.)

2. Wet Leg: Wet Leg

Áprilisban jelent meg, és rögtön óriásit robbantott ez az újhullámos, vidám, állandó meglepetést okozó, hol bulizásra csábító, hol elgondolkodtató dalcsokor. A Wet Leg két Wight-szigeteki csajt, Rhian Teasdale-t és Hester Chamberst takarja, akik már régen nagy barátok, de 2019-ben egyszer csak zenekart alapítottak. A duónak a 2021-es debütáló kislemeze (Chaise Longue) több millió streamet gyűjtött össze. Nem csoda, a szellemes és erősen erotikus áthallású dal a koncertek igazi kedvence, ahol a tömeg hangosan üvöltheti az „excuse me” után, hogy „what”, utána pedig indulhat a pogó. Ilyen indulás után nem csoda, hogy az önmagukról elnevezett debütáló albumuk is rögtön az első helyre került a brit, az ausztrál és az ír albumlistán is, továbbá jelölték Mercury Prize-ra, és több kategóriában Grammyre.

Hogy mit is takar a név, arról összevissza beszélnek az alapítók, hol azt mondják, hogy különböző emoji-kombinációkkal szórakoztak, és valahogy ez jött ki, hol azt, hogy Wight szigeteken így hívják az ott élő, nem helybélieket, „akik átkeltek a Solent-szoroson, hogy elérjék a szigetet, és a hajóról való leszállástól nedves a lábuk”. A fene tudja, mi az igazság, és ez a hozzáállás, játékosság a zenéjükben is benne van, semmit nem kell komolyan venni, miközben minden nagyon is a helyén van. Hol megidézik Bowie The Man Who Sold the World-jét, hol a szemét pasikról merengenek, esetleg a muszáj-házibulikról vagy a közösségi média elbutító hatásáról énekelnek. A legjobb dolog, ami történhetett velünk 2022-ben, az az, hogy kijött ez a lemez. A lányok egyébként Harry Styles-szal turnéznak jövőre, júniusban Bécsben is lesz egy állomásuk. Igazán eljöhetnének Budapestre is, nem is kell, hogy hozzák magukkal Stylest. Igazán ráférne erre a városra a jókedvű buli, vagy egy nagy közös káromkodás az Ur Mum-ra. (B. I.)

1. Spoon: Lucifer on the Sofa

„Klasszikus rockhangzás olyan fickóktól, akik sosem értették Eric Claptont” – nyilatkozta az austini zenekar frontembere, Britt Daniel a Spoon tizedik albumáról. Hogy ezt pontosan hogyan is kellene értenünk, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy az indie rock együttes Lucifer on the Sofa című albuma az egyik legjobb lemez volt 2022-ben, és az egyik legjobb lemez a Spoon lassan húszéves történetében is. Pedig ez nem kis teljesítmény, mert Danielék folyamatosan, jobbnál jobb albumokkal jelentkeztek eddig is, a legutóbbi két lemezüket korábban mi sem győztük dicsérni (itt és itt).

Kevés együttes tud egyszerre okos, dögös, érzékeny, szórakoztató és kísérletező lenni – ez általában a legjobb intellektuális popzenekarok sajátja; a Spoonnak ez mind egyszerre megy. Időnként kicsit több elektronikával fűszerezik az alapvetően egyszerű rockos, bluesos hangzást, máskor (például most) kevesebbel. Hogy most visszakanyarodtak a rock and roll gyökerekhez, annak az lehetett az oka, hogy a frontember az utóbbi időben, saját bevallása szerint, főleg a ZZ Topra volt rácsavarodva. Így aztán a lemez amolyan igazi hangos, karcos, gitárzenés, dögös dalcsokor, amit a Queen Of Stone Age-dzsel is dolgozó Mark Rankin gondozásával készítettek. Amikor februárban megjelent, hetekig szinte állandóan ezt hallgattam, de azóta is rendre előkerül, nem lehet megunni, nem csoda, hogy a Spotify éves listámat magasan vezeti. (B. I.)

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: