Régóta gyűjtik már az adatokat a csillagászok a Szaturnusz jeges holdjáról, az Enceladusról. Az égitest rendkívül izgalmas, a vastag jégpáncélja alatt ugyanis a feltételezések szerint egy óceán lapul, a jeges felszínt pedig gejzírek szakítják át. A James Webb űrteleszkóp korábban egy egészen különleges kitörést is látott.
Mindez azért is fontos, mert a folyékony víz, a hő és a megfelelő kémiai elemek – például foszfor és komplex szénhidrogének – jelenléte a tudósok szerint az egyik legjobb hellyé tetszi a holdat arra, hogy a Naprendszerben a Földön kívül máshol is kialakuljon az élet.
Az Oxfordi Egyetem kutatóinak új tanulmánya most egy újabb fontos részletet tárt fel a Szaturnusz holdjáról. A Science Advances című lapban megjelent tudományos publikációban arról írnak, bizonyítékot találtak arra, hogy hogy az égitest északi pólusán is jelentős a hőáramlás, ami megdönti azt a korábbi feltételezést, hogy ez csak az aktívabb déli pólusra jellemző.
Az Enceladus hőveszteségét eddig csak a déli póluson mérték, ahol a vízjég- és párafelhők törnek fel a felszín mély repedéseiből. Az északi pólust geológiailag inaktívnak tartották.
A NASA Cassini űrszondájának adatait felhasználva a kutatók összehasonlították az északi sarki régióban végzett megfigyeléseket a tél (2005) és a nyár (2015) időszakában. Ezeket arra használták, hogy megmérjék, mennyi energiát veszít az Enceladus a „meleg” – 0 Celsius-fokos – felszín alatti óceánjából, miközben a hő a jeges páncélon keresztül a Hold fagyos felszínére –223 Celsius-fok jut, majd az űrbe távozik.
Megállapították, hogy az égitest sokkal több hőt bocsát ki, mint amennyit egy passzív égitesttől várni lehetne, ami szintén azt feltételezi, hogy élet van a felszín alatt. A szakemberek ugyanakkor kiemelték: a felszín alatti óceán csak akkor képes fenntartani az életet, ha stabil környezettel rendelkezik, ahol az energiaveszteség és -nyereség egyensúlyban van.
Ezt az egyensúlyt az árapály jelensége tartja fenn: a Szaturnusz gravitációja a keringés közben nyújtja és összenyomja a Holdat, ami hőt termel. Ha az Enceladus nem nyer elég energiát, akkor a felszíni aktivitása lelassul vagy leáll, az óceán pedig végül befagyhat. A túl sok energia viszont az óceáni aktivitás növekedését okozhatja, ami szintén megváltoztatja a környezetet.
Georgina Miles, a tanulmány vezető szerzője szerint az Enceladus energiájának megléte kulcsfontosságú ahhoz, hogy az élet fenn tudjon maradni az égitesten.
A vizsgálat azt is kimutatta, hogy a hőmérsékleti adatok felhasználhatók a páncél vastagságának független becslésére, ami fontos mérőszám a jövőbeli, az Enceladus óceánját vizsgáló küldetések számára. Az eredmények arra utalnak, hogy a jég az északi sarkon 20 és 23 km vastag, globálisan pedig átlagosan 25-28 km – ami valamivel vastagabb réteget jelent, mint amit a korábbi, más távérzékelési és modellezési technikákkal kaptak a kutatók.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
