A hangmérnöki és zenei projektekben utazó svéd zenész, Mattias Krantz a halpiacon keresett tanítványt magának, akit majd zongorázni taníthat. A helyszínválasztás nem volt véletlen, Krantz ugyanis egy polipban vélte meglelni az ideális „diákot”.
Takoyaki (a szó japánul polipot jelent) vagy ahogy Krantz néha nevezi: Tako egy közönséges, fehérhúsú polip, és esete – mutat rá a ZME Science – nem holmi kattintásvadász mutatvány (bár azért annak sem utolsó), hanem egy lenyűgöző esettanulmány a kognitív biológia, a fajok közötti kommunikáció és két nagyon különböző intelligens faj között kialakuló bizarr kötelék területén.
Krantz hipotézise egyszerű volt, ha a zongorázás ujjfüggetlenséget és multitaskingot (ez több feladat egyszerre történő feldolgozásának képessége) igényel, akkor technikailag egy polipnak kellene lennie a Föld legügyesebb zongoristájának. Míg ugyanis nálunk, embereknél az agy a „főnök”, aki mindent irányít, a polipkarok néha önállóan döntenek, reflexek nélkül.
A zenész készített egy fényekből álló rendszert, és megpróbálta megtanítani Takónak, hogy egy világító billentyű megnyomása ételt jelent. Bár ez a módszer korábban csirkéknél már bevált, a polipnál csődöt mondott, ezeknél a pihatestűeknél ugyanis a tapintás és a kémia az elsődleges, ezért a fényhatások nem igazán érdeklik őket. Krantz is rájött erre, és úgy fogalmazott: „hibáztam, mert a tyúkok logikáját próbáltam meg alkalmazni rájuk”.
A férfi ezért beleásta magát a polipok világába, ahol az állat lesből támadó ragadozó és táplálékkereső, benyúl a repedésekbe és kihúzza a rákokat. Ebből kiindulva egy egyedi, víz alatti zongorát készített, ahol a billentyűket 3D nyomtatott karok helyettesítették. Mivel Tako imádja a rákot, az újfajta zongoránál egy kart kellett meghúznia, hogy leereszkedjen egy falatnyi rákot tartalmazó cső.
Ez azonban így túl egyszerű lett volna, ezért a jutalomfalat csak kissé ereszkedett le. Ahhoz, hogy a polip el is érhesse, egymás után kellett megszólaltatnia a megfelelő hangokat. És ekkor a „nyolc zongorista egy testben” elkezdett koordinálni. Tako tudatos aktiválta a hangokat egy eredmény elérése érdekében.
YouTube/Mattias Krantz
A polipoknak nincsenek füleik, süketek a magas és közepes frekvenciákra, amelyekből az ember által érzékelt zene áll. Vannak viszont egyensúlyozó szerveik, amelyek lehetővé teszik számukra az alacsony, nagyjából 400 Hz–1000 Hz közötti frekvenciájú rezgések és a vízben lévő részecskék mozgásának érzékelését. Tako számára a zongora nem a kifejezőeszköz volt, hanem inkább egy haptikus interfész, egy automata, amely „puffan”, amikor eltalálta a megfelelő kombinációt. Valószínűleg csak egy ritmikus mechanikus visszacsatolási hurkot érzett, bizonyítva, hogy a „művészet” teljes mértékben a befogadó fülében van.
Bár a polipok elképesztően intelligensek, nagyon különböznek tőlünk, emberektől, így nehéz lehet azonosulni velük. Mindenesetre Krantz és Tako története egy emlékeztető arra, hogy az intelligencia nem csak az emberekre korlátozódik, és csupán egy kis erőfeszítés kell ahhoz, hogy észrevegyük. E konkrét esetben Tako megmenekült az ebéddé válástól, és most egy biztonságos környezetben él, ahol érdekes viselkedése felhívja a figyelmet arra, mennyire intelligens, érzékeny lények is lehetnek az állatok.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.
