Olyan rakétával támadta Irán az amerikai bázist, amivel Berlint is elérhetnék
Az izraeli Dimóna városát és a Diego Garcia brit–amerikai tengeri támaszpontot is ballisztikus rakétákkal támadta az iráni hadsereg.
Az Egyesült Államok és Izrael közös katonai akciója Irán ellen sokkolta a világgazdaságot, amely az egekbe lökte a kőolaj árát. Bár a két légierő igyekezett olyan csapást mérni az iráni katonai célpontokra, hogy lehetetlen legyen a válaszcsapás, az iráni vezetés már számos rakétával támadta többek között a környékbeli államokban lévő katonai bázisokat is.
Irán közelében több tucat helyszínen több tízezer amerikai katona állomásozik, így felmerül a kérdés, hogy vajon hogyan tudják meg időben a katonák, ha egy rakéta feléjük indult el Iránból? Aaron Brynildson, az Egyesült Államok légierejének volt tisztje, a Mississippi Egyetem oktatója ezt a védelmi rendszert vázolta fel a The Converastionön megjelent cikkében.
Brynildson szerint az Egyesült Államok és szövetségesei egy réteges rendszert építettek ki, hogy a nap 24 órájában meg tudják figyelni az égboltot. A rendszerhez tartoznak az űrben lévő műholdak, a földi radarok, a tengeren járőröző hajók és az épp a levegőben lévő repülőgépek is. A beérkező adatok alapján az amerikai Űrparancsnokság képzett katonái hoznak gyors döntéseket.
Ezek az eszközök együttesen egy olyan rakétavédelmi hálózatot alkotnak, amely képes időben észlelni a fenyegetést, és riadóztatni az érintett katonai bázist.
A rendszer egyik legfontosabb részét a műholdak jelentik. Az amerikai űrhaderő olyan infravörös rendszert telepített az űrbe, amely magasan a Föld felett kering, és szinte azonnal képes észlelni a rakétaindításból származó erős hősugárzást. Ennek köszönhetően másodpercek alatt megkapják a jelet a földi rendszerek, amely lehetőséget teremt a védelmi rendszerek felkészítésére.
Brynildson szerint a műholdas megfigyelés hatékony ugyan, ám nem tud teljes egészében segíteni a rakéták elhárításában, így szükség van a földi rendszerek kiegészítő szolgálatára is. Miután kilőtték a rakétát, a műholdakból kapott jelzések alapján aktiválódnak a földi radarok, és azok kezdik el követni a rakéta útját.
Az amerikai hadsereg rövid- és nagytávolságú radarokat is használ erre a célra. Az egyik ilyen az AN/FPS-132 kódjelű radar, amely 4828 km-es távolságból is képes észlelni egy kilőtt rakétát. Egy másik kulcsfontosságú eszköz az AN/TPY-2, amely egy mobilis, hordozható radart takar. Ennek hatótávolsága 3219 km, és arra szolgál, hogy pontosabb információt szerezzen az adott lövedékről.
A védelmi rendszerek ezután kapcsolnak be, hogy megsemmisítsék a közeledő fenyegetést.
Kiszivárgott Donald Trump béketerve
A feltételek hasonlítanak a háborús casus bellihez.
Ennek ellenére az iráni rezsim nemrég kilőtt egy TYP-2-t Jordániában, valamint egy katari FPS-132-t. Mivel ezek a rendszerek nehezen beszerezhetők és javíthatók, az amerikai hadseregnek Dél-Koreából kellett TYP-2-t áttelepítenie a Közel-Keletre.
A szakember szerint a veszteség miatt romlott ugyan az USA rakétakövető képessége, ám egy, az Egyesült Királyságban lévő FPS-132-es képes kisegíteni a közel-keleti bázisokat.
Fontos továbbá, hogy az amerikai hadihajókon van egy másik radar is, amelynek hatótávolsága 322 km. Ezzel közelebb tudnak jutni a fenyegetést jelentő területekhez, így betöltik azokat a réseket, amelyek valamiért vakfoltot jelentenek a földi megfigyelés számára. Emellett az olyan repülőgépek, mint az E-3 Sentry, vagy az olyan drónok, mint a MQ-9 Reaper képesek a levegőből figyelemmel kísérni a rakétaindításokat, valamint azt, hogy az adott rakéta épp merre tart.
A szakember szerint az ellenséges drónokat azért nehezebb észlelni, mert jóval kisebb a hőjelük, így később veszik csak észre azt, hogy útnak indították őket. Brynildson hangsúlyozza, hogy a dróntámadások esetében is igaz, hogy nem egyetlen rendszer képes észlelni a fenyegetést, ehhez a teljes rendszer összehangolt munkájára van szükség.
Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.
