A helyi elemi iskolák, a kis postahivatalok és az alacsony forgalmú vasútvonalak felszámolása nagy vihart kavart az elmúlt években. Az önkormányzati vezetők és az ellenzéki politikusok egyaránt hangsúlyozták, hogy a gazdasági szempontból racionális intézkedéseknek súlyos következményei lesznek, beteljesítik, visszafordíthatatlanná teszik a kisebb, kedvezőtlen adottságú települések elsorvadását. Mind kevesebb gyermek születik, elöregszik a lakosság, bezárkózik a házába, nem vesz részt a faluközösség életében, már templomba se jár. Az aktív fiatalok elvándorolnak a vidékekről, ahol alig van munkaalkalom, nagyobb városokba költöznek, esetleg külföldre mennek dolgozni. Az idősebbek felhagynak a mezőgazdasági termeléssel, illetve már csak saját szükségletre tartanak állatot, nyugdíjukból próbálnak eltengődni.

A hagyományosan, évszázadok óta kialakult viszonyok felbomlanak, azok a gazdacsaládok, melyeknek egykor még tekintélye volt a faluban, eltűnnek, többé nem szolgáltatnak mintát a többieknek. Az újonnan beköltözők között devianciára hajlamos munkakerülők tűnnek fel, akik a segélyeket kisebb lopásokkal egészítik ki, és domináns pozícióra törekednek a falu megmaradt közösségi terein, a kocsmákban. Egyes bűnöző, erőszakra hajlamos elemek idővel a falu többi lakóit is terrorizálják, ellenük a hatóság is tehetetlen, a rendőrség nem nyújt védelmet, persze nehéz is lenne úgy, hogy egyáltalán nincs is jelen.

Kialakul az a helyzet, amit Durkheim francia szociológus anómiának nevez. A görög szó hozzávetőleges jelentése: „meg nem felelés” Azt a modern társadalmakban tapasztalható jelenséget nevezik így, amelyben a hagyományos normák és szabályok fellazulnak, és újak nem képződnek helyettük. Ezáltal egy adott területen a társadalmi együttélés szabályai összezavarodnak, a normák elvesztik befolyásukat az egyének viselkedésére. Durkheim a deviáns viselkedési formák közül az öngyilkosságra való hajlam hátterében mutatta ki az anómiát, majd amerikai kollégája, R. K. Merton egész devianciaelméletet alapozott rá. Ő az elfogadott normák és a társadalmi valóság közötti konfliktussal magyarázta az anómia jelenségét, amikor társadalmilag elfogadott értékek és a megvalósulásukra rendelkezésre álló korlátozott eszközök között konfliktus alakul ki, amit az egyének különbözőképpen oldjanak meg, egyesek úgy, hogy visszaeső bűnelkövetőkké válnak.

Ismert tény, hogy a hátrányos helyzetű magyar falvakban elszaporodtak a mezei lopások, egyes helyeken lassanként már nem érdemes kukoricát vetni, sőt gyümölcsöt termelni vagy veteményest gondozni, mert a jelentős részben a tolvajok mindent leszednek, elvisznek. A „megélhetési bűnözőkkel” szemben a rendőrök lényegében tehetetlenek, holott tudják, melyik családból kerülnek ki a dézsmálók. A mindenkire érvényes jogi normák betartása, az egyéni felelősség elvének szigorú érvényesítése, a vádemeléshez elégséges bizonyítékok kötelező beszerzése megköti a hatóság kezét. Úgy látszik, a falvak védtelen népének (öregeknek és betegeknek) bele kell törődni az elfogadhatatlanba, el kell tűrniük a sorozatos lopásokat.

Van a „megélhetési bűnözésnek” egy olyan formája, a fémlopás, amely az utóbbi időkben a falvakból átterjedt a városokra, a teljes magyar infrastruktúrára, sőt a főváros legelegánsabb kerületeinek köztereire is. Az itt lakók nem tehetnek tovább úgy, hogy őket nem érinti a jelenség, reagálniuk kell. Nem a fáról lelopott barackról vagy körtéről, a földből kihúzkodott répáról vagy salátáról van szó, hanem szétdarabolt köztéri szobrokról, harangokról, a vasút kábeleiről, közúti táblákról, transzformátorállomásokról. A barbár tettek nem csak a kultúrát, a vagyonbiztonságot, hanem már az életet is veszélyeztetik. A közösség értékeinek pótlása, a szobrok újraöntése súlyos terheket ró az önkormányzatokra, a vasút biztonsági berendezéseinek használhatatlanná tétele, a közúti táblák ellopása pedig mindenkit érint, vagyis időközben a fémlopás az egész magyar társadalom problémájává vált.

Gémesi György, Gödöllő polgármestere egy köztéri bronzszobor eltűnése miatti felháborodásában a közelmúltban azt indítványozta, hogy a nemesfém felvásárlását tegyék állami monopóliummá, vagyis a kereskedőknél „fogják meg” a tolvajokat. A felvásárlási jogszabályok szigorítására, az eladók személyének dokumentálására vitathatatlanul szükség van, de a jelenlegi „nemesfém-konjunktúra” közepette nem elégséges. Csak prevencióval lehet eredményt elérni, amelyre a helyben élő rendőröknek, akik nap mint nap érintkeznek a kisebb települések lakóival, megvan a lehetősége. Más kérdés, hogy a hatóság határozott fellépéséhez a politika képes-e megteremteni a törvénytelenségek elkövetése ellen garanciát nyújtó jogi alapot.

Elég, ha csak egy konkrét példát említek, amelyről a Népszabadság számolt be szeptember hetediki számában. Lepsényben, ezen a Balatonhoz közel elő településen nemcsak családja, de az egész falu tudta, hogy Lázár Gábor fémtolvajlásból él. A kisebb bűncselekményekért többször elítélt férfi hetenként két-három alkalommal „zsákmányolt”, elsősorban rezet és alumíniumot, és négy-öt fémkereskedővel állt kapcsolatban. Mindenki ismerte a magát „kleptomániásnak” nevező férfit, aki a jövedelmét jórészt kocsmára és játékgépekre költötte. A helyi rendőrök előtt sem volt titok, mi a „foglalkozása”. Mégsem tettek ellene semmit, egészen addig, amíg egy titokzatos baleset áldozatául nem esett (?), és el nem tűnt: egyelőre csak a kerékpárját találták meg, a holttestét nem.

Hány ilyen notórius fémtolvaj garázdálkodik Magyarországon? „Rasszista diszkrimációnak” számít-e, ha rendszeresen házkutatást tartanak a lakóhelyükön, vagy az éjjeli órákban korlátozzák a szabad mozgásukat? Elfogadható-e az eljárás, hogy a fémkereskedőket az engedélyük bevonásával fenyegetik meg, amennyiben tolvajoktól fémhulladékot vesznek át?