Tetszett a cikk?

Orwelli érzések töltöttek el, amikor elolvastam a magyar értelmiség élcsapatának „Reformokkal ki a zsákutcából!” címmel írt nyílt levelét a koalíciós kormány és Gyurcsány Ferenc támogatására. Ha még emlékeznek rá, az 1984 című zseniális regényben dúl a háború a birodalom gonosz ellenségei ellen a malabár fronton, a hátország pedig az utolsó emberig szolidáris a távoli, de annál hősiesebb harccal.

Ki tudja, hányszor ragadtak tollat a magyar értelmiség legjobbjai az elmúlt évszázadban, hogy egy támogató, vagy tiltakozó nyilatkozat alá kanyarítsák a nevüket? Megszámlálhatatlanul sokszor, a legsúlyosabb ügyektől kezdve a legcsekélyebbekig. Jellemző tény, hogy a szomszédos közép-európai országokban hasonló tömegű tiltakozásra nem találunk példát. Csehszlovákiában például csak a valóban sorsdöntő ügyekben kötelezték el magukat a civil társadalom képviselői, ezért is volt súlya egykor a szavuknak. Az egykori chartásoknak az első szabad választás óta eszük ágában sincs aláírási kampányokkal venni részt  a napi küzdelmekben. Akként, ahogy egy a hetven évvel ezelőtt, kommunista kezdeményezésre született, tiszavirág életű antifasiszta társaság, a Márciusi Front alapítói remélték a kortársaktól, s ahogy a malabár front mai harcosai is elvárnák.

A március 27-én kelt nyilatkozat (lásd a csatolt dokumentumot) sajátos vonása, hogy bár az aláírók egy hivatalban lévő miniszterelnököt támogatnak, és a mögötte álló, valószínűleg csak átmeneti ideig működő, válsággal küszködő  kormányt, tehát a hatalom birtokosait,  máris a tiltakozás patetikus hangján, „virtuális kisebbségben” szólalnak meg, mint egykor a demokratikus ellenzék képviselői.

Az aláírók, akik között egyaránt akadnak általam nagyra becsült alkotók és önjelölt zsenik, a miniszterelnöki hivatal szolgálatában álló alapítványok munkatársai és független gondolkodók, s köztük van az MSZMP KB egykori munkatársa, a reformokat féltő Knopp András is, két, figyelemre méltó premisszából indulnak ki.Kétségtelen, hogy Magyarország történetében a szociáldemokrata és a szabadelvű elvrendszer nem ellenfélként, hanem szövetségesként és egymást kiegészítve jelent meg és ennek a jövőben is így kell lennie. Úgy véljük, a 2006-ban elkezdett reformfolyamat elfogadása nem pártpreferencia kérdése, hanem az egyetlen út, amely a világ fejlettebb régiójához, Európához és ezen át az euro-atlanti világhoz vezethet.” Ez egyrészt nem más, mint Pangloss mester logikája a Candide-ból, miszerint ez a világ minden létező világok legjobbika. Azaz az MSZP-SZDSZ koalíciónak az idők végezetéig fenn kell maradnia Magyarországon, függetlenül attól, hogy az 1994-es politikai vérszerződés létrejöttének okai és körülményei máig sem tisztázottak, és attól, hogy a  liberálisok a koalíció rendületlen fenntartása miatt váltak országos középpártból budapesti kispárttá, hogy népszerűségük a jelenlegi közvélemény-kutatások szerint a parlamenti küszöb alá süllyedjen.

Szerintem a liberálisoknak ma már kevés a vesztenivalójuk. Akkor ártanak maguknak a legtöbbet, ha visszamennek a koalícióba, ahogy ezt az aláírók sürgetik; de miért izgatja ez egyaránt a fővárosi esztétákat és egykori pártközponti perzekutorukat, aki most orosz olajban utazik? A másik premissza szerint nincs üdvösség a koalíción kívül, és egy, csakis egy út vezet Európába, melyet Gyurcsány Ferenc mutat. Ez annál érdekesebb megállapítás, mert lehet, hogy egy hónapon belül már nem ő lesz a miniszterelnök, ahogy ezt sokan szorgalmazzák, tekintettel arra a kiábrándító teljesítményre, amit – a választások 2006-os megnyerésétől eltekintve – 2004 szeptemberétől kezdve nyújtott. A „nyílt levél” valójában hűségnyilatkozat. Meglehetősen disszonánsan hangzott volna már akkor is, amikor a balatonőszödi beszéd nyilvánosságra került, és amikor annak cinikus, a legtöbb politikus számára vállalhatatlan hangvétele miatt sokan Gyurcsány azonnali lemondását szorgalmazták. Ha valamikor indokolt, hogy a mainstream értelmiség távolságot tartson a új baloldal apostolává lett egykori KISZ-vezetőtől és milliárdostól, éppen a baloldal jövője érdekében, az éppen most van. De mint tudjuk, a humán élcsapat taktikai érzéke sohasem volt tökéletes, ahogy erre Magyarországon 1948 és 1989 között számos példát találunk.

Nincsenek kétségeink, valójában nem a társadalom szerkezetének radikális átalakulásáról, a költségvetés, az államháztartás, a közigazgatás, az egészségügy, a művelődés és oktatás megakadt reformjairól van szó. Hanem arról, hogy a „malabár frontnak” ki kell tartania, ha törik, ha szakad. Nem törhetnek át „az „ösztönöket manipuláló politikusok”, azaz a „barna veszedelemmel” azonosított ellenzék. „A legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, hogy egy klasszikust idézzek. Még akkor is, ha a társadalom a március 9-i népszavazással egyértelműen kifejezésre jutatta, hogy elege van az eddigi kurzusból, a „reformblabláiból” és „reformszédelgéséből”, a magyar társadalom és gazdaság kilátástalan pangásából.

Az aláírók legnagyobb félelme, hogy a közvélemény-kutatások jelenlegi állása szerint az ellenzék kétharmados többséget is szerezhet az előrehozott választásokon, és ezt semmiképp sem szabad megengedni. Magam sem pártolnám, hogy Orbán Viktor pártja olyan elsöprő győzelmet arasson, hogy hosszú időre megszabja Magyarország alkotmányos rendjét. De lássuk be, ha a baloldal a soron következő választásokon vereséget szenved, azt csakis magának, illetve a kormányzat csapnivaló teljesítményének köszönheti, nem pedig a „manipulált ösztönöknek”, vagy az „ötödik hadoszlopnak”. Csak semmi hisztéria, kedves tiltakozók, tűzszünetet a malabár fronton! És főképp, ne járassátok le magatokat az effajta átgondolatlan deklarációkkal, különösen nem egy ilyen eredménnyel végződő referendum után, mert végképp nevetségessé váltok.

Pelle János

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!