Ebben a helyzetben talán meglepő, hogy egyelőre viszonylag kevés szó esik egy olyan gazdaságpolitikai eszközről, amely csekély állami költségek mellett képes jelentősebb gazdaságélénkítő hatást kifejteni. Ez a versenypolitika.
Az Európai Bizottság becslései szerint a kartellek, az erőfölénnyel való visszaélések és a versenykorlátozó vállalati összefonódások elleni brüsszeli intézkedések csak 2008-ban 11 milliárd eurónyi megtakarítást eredményeztek az európai fogyasztóknak. Ez minden egyes uniós állampolgárra lebontva több mint fejenként 20 megtakarított és ezáltal másra elkölthető euró. Így ezek a lépések keresletélénkítő ösztönzőnek is tekinthetők, amelyek a fogyasztáson keresztül közvetve a növekedést is pozitívan befolyásolják.
A hatékony verseny és a növekedés közötti kapcsolat különösen fontos gazdasági válságok idején. Például azokon a piacokon, ahol hatékony a verseny, a vállalkozások jobban rá vannak kényszerítve az innovációra, és ezért ezek a piacok a termelékenység javításán keresztül jobban elősegítik a növekedést. Azokban az ágazatokban, amelyekben a verseny intenzitása nagyobb, akár több százalékkal is magasabb lehet a termelékenység növekedése. A külföldi versenynek kitett piacok szintén jobban nőnek. Ha az EU-n belül megszűnne a tagállamok közötti kereskedelem (például piacfelosztó megállapodásokkal vagy állami versenykorlátozó intézkedésekkel), az átlagos termelékenység 13 százalékkal csökkenne.
Mindezek ellenére várható, hogy egyes politikai vagy gazdasági érdekcsoportok éppen a válságra hivatkozva fogják kezdeményezni a versenyszabályok enyhítését, rugalmasabb alkalmazását, netán a felfüggesztését. Ezek elfogadása hiba lenne. A verseny korlátozása nagy valószínűséggel súlyosbítaná a válság hatásait. A Kaliforniai Egyetem kutatásai szerint például az, hogy az Egyesült Államokban az 1930-as években fellazították a versenyszabályokat, hozzájárult ahhoz, hogy a válság hét évvel tovább tartott. Az enyhítés – amelynek részeként bizonyos iparágakat mentesítettek a versenyszabályok alól, ha vállalták, hogy kollektív szerződések útján jelentősen megemelik az iparági fizetéseket – részben felelős volt a gazdaság lelassulásáért és a 20 százalék körüli munkanélküliségért.
Indokolt tehát, hogy a nemzeti és az európai uniós versenyhatóságok teljes eszköztárukat felhasználva változatlan intenzitással lépjenek fel a kartellekkel, az egyéb versenykorlátozó vállalati megállapodásokkal és az erőfölényükkel visszaélő cégekkel szemben. Különösen célszerű lenne feltérképezni és módosítani azokat az állami vagy önkormányzati jogszabályokat, amelyek indokolatlan piacra lépési korlátokat állítanak, vagy a vállalkozások üzleti szabadságát aránytalanul korlátozzák, és ezáltal torzítják a versenyt. Idetartoznak például azok a szabályok, amelyek maximálják a szolgáltatást nyújtó szereplők számát, meghatározzák, hogy egy adott területen legfeljebb hány taxi, vegyesbolt vagy közjegyző működhet. Az ilyen típusú szabályok szélsőséges formája előírja, hogy bizonyos szolgáltatást, például hiteles fordítást csak egyetlen vállalkozás nyújthat. Idetartoznak azok is, amelyek indokolatlanul szigorú feltételek közé szorítanak valamely üzleti tevékenységet, például azáltal, hogy meghatározzák, az energiakereskedők az év mely időszakában értékesíthetik az energiát. Versenykorlátozó előírás az is, amely nem segíti elő, hogy a fogyasztók könnyen szolgáltatót, például bankot válthassanak.
Ahhoz, hogy a versenypolitika hozzájárulhasson a válságkezeléshez, az is szükséges, hogy a pénzügypolitika és a gazdaságpolitika felismerje a versenypolitikával közös érdekeit, és hogy a versenyhatóságok megfelelő hatáskörökkel és erőforrásokkal rendelkezzenek várhatóan gyarapodó feladataik ellátásához. Krízis idején a verseny nem luxus, hanem a válságkezelés egyik eszköze.
INOTAI G. ANDRÁS
(A szerző versenyjogász az Európai Bizottságban. A fentiek személyes nézetei, amelyek nem feltétlenül tükrözik az intézmény hivatalos álláspontját.)
