Napok óta tartó tüntetések, gyújtogatások, fosztogatások, karhatalmisták által megölt és letartóztatott demonstrálók, megingó államhatalom: a helyszíni tudósítások hol az iraki bevonulás utáni, hol polgárháború előtti állapotokat vizionálnak Egyiptomban. Kényelmes lenne a sok tudósító által használt „forradalom” szót alkalmazni a kialakult helyzetre, sajátos ká-európai nézőpontunk azonban óvatosságra int: láttunk már precedenst arra, hogy nettó puccsot, hatalmi elitváltást, sőt, szavazófülkében történt választást „forradalomnak” neveznek. Egyiptomban azonban, sőt, ha némely elemző jól látja, Észak-Afrikában és az arab világban valóban forradalmi lehet a változások jelentősége – a kérdés csak az, hogy mindez használ-e a demokráciára szomjazó embereknek és a szabad, szekuláris Nyugatnak.

MTI/EPA

A tudósítások egybehangzó megfigyelése, hogy a kairói Tahrir (Felszabadulás) téren és más városokban demonstrálók nem vallási fanatikusok, hanem fiatal, képzett, középosztálybeli férfiak és nők, akiknek elegük van a represszív, korrupt, változásra képtelen rezsim uralmából. Megható volt látni, hogy amikor szilveszterkor muszlim fanatikusok ismét koptok ellen követtek el halálos merényletet, sok egyiptomi demokrata is együtt tüntetett velük, közösséget vállalva az üldözött keresztényekkel. A szükségszerűen heterogén „utca”, az akár hetekig is elhúzódó demonstrációsorozat természetesen elfedheti az ellenzéken belüli törésvonalakat, függetlenül attól, hogy a nagy tekintélyű, jelenleg egyetlen integrációs figurának számító Mohammed el-Baradei vagy valaki más alakít-e majd hatalmi ellencentrumot. Előbb-utóbb azonban ki kell derülnie: mennyire erős a világi (nacionalista, centrista, baloldali) ellenzék, és mikor mutatja meg egyelőre lappangó erejét a nemcsak Mubarakék kormánypártjára, de potenciálisan a Nyugatra is veszélyes Muzulmán Testvériség?

A Mubarak-rezsim által félelemmel figyelt, féllegálisan működő iszlamista szervezet, amely jó ideje lemondott a kemény harcról, egyelőre inkább csak rácsatlakozik a demokratikus ellenzék tüntetéseire (élelmiszert és kötszert szállítva a fiataloknak), nem lép fel kezdeményezőként. A leginkább szociális hálózatépítésben jeleskedő szervezetről nem gondolná az ember, hogy belőle nőtt ki a Gázai-övezetben operáló Hamász terrorszervezet, amely máig legfontosabb szövetségese. Egyiptomban a mecsetek a tiltakozások gócpontjai, márpedig az imámok állami alkalmazottak, egyáltalán nem mindegy tehát, ki kezdi el ellenőrizni az élet kulcsfontosságú területeit a következő hetekben.

Amerikai elemzők nem véletlenül emlékeztetnek arra, hogy az átmeneti forradalmi káoszban általában a legszervezettebb, ideológiailag legzártabb alakulat szokta átvenni előbb az események irányítását, majd a politikai hatalmat. Nem véletlen, hogy a tunéziai, majd az egyiptomi megmozdulásokat a leggyorsabban és a legnyomatékosabban az iráni síita rezsim és a magát „palesztinai Muzulmán Testvériségnek” nevező Hamász üdvözölte, ez utóbbi aktívan is kutatva az egyiptomi befolyásnövelés lehetőségeit. A szervezet fegyveresei szabadon áramlanak be az immár ellenőrizetlen határon, vezetői nyíltan tárgyalnak egyiptomi testvérszervezetükkel arról, hogy akár egy el-Baradei vezette „nemzeti egységkormány” mögött is felsorakoznának.

Fontos szempont azonban az, amire Robert Kaplan figyelt fel: nem a ’78-as iráni forradalom ismétlődik meg, az utcán pedig csak ritkán Izrael állítólagos bűnei, a palesztinok „elnyomása” a téma, Amerika- vagy nyugatellenes hangok sem igen hallatszanak. Pedig Mubarak kifejezetten „amerikai báb” sokak szemében. A gazdasági helyzet, a perspektívátlanság, az autokrata rezsim jogtiprása viszi az utcára az embereket, és ugyanezen jellemzők miatt alighanem ugyanez a sors várhat előbb-utóbb a marokkói, a líbiai, az algériai, a szaúdi (!), de még a „legnyugatosabbnak” számító jordániai uralkodókra is.

Amerika tehát, ha komolyan veszi a demokrácia és az univerzális szabadságjogok eszményét, rövid távon szövetséges nélkül maradhat a térségben. Hosszú távon azonban inkább nyerhet, hiszen nem kérdés, mennyire építhető „regionális stabilitás” elaggott, korrupt, népkínzó, internetet betiltó rezsimekre. Ezért teszi rosszul Amerika, ha csak „reformokat” vár Kairótól, és Izrael is, ha olyan jelzéseket küld, hogy mindenképpen Mubaraktól várja a békét és a térség (és persze saját) biztonságát. A szabad választás bizony néha azzal jár, hogy számunkra kellemetlen emberek kerülnek hatalomra (mint történt a libanoni Hezbollah-val vagy a palesztin Hamásszal Gázában).

Amikor Barack Obama néhány napja egyszerre állt ki a Mubarak-rezsim és a sürgős reformok, a tüntetők univerzális emberi jogai mellett, nem tett mást, mint mindenki által gyűlölt elődje, a „neokonnak” tartott George W. Bush, aki néhány éve Kairóban arról beszélt: nem igaz, hogy a szabadság és a demokrácia kizárólagosan nyugati érték, amit Amerika megpróbál „ráerőltetni” a világra. „Ez a morális relativizmus leereszkedő formája” – közölte az akkori elnök, hozzátéve: „Az igazság az, hogy a szabadság univerzális jog, a Mindenható ajándéka minden Földön élő férfinak, nőnek és gyermeknek.” Erről van szó. Amerikának semmi mást nem kell tennie, mint komolyan venni saját – valóban univerzális – értékeit.