Van valaki, aki nem akarja belátni, hogy szereplése a politika első vonalában potenciális választók százezreit taszítja el a demokratikus oldaltól, és ami talán nagyobb baj, személye önmagában mozgósító erő a jobboldalon.

Miért alakult ez így? A könnyebben érthető, ám egyelőre megváltoztathatatlan tény az ellene folytatott sikeres karaktergyilkosság. Olyan mélyen ivódott be a mumus képzete a jobboldali közönség tudatába, hogy azon mozdítani nem lehet. Megjelenése, megszólalása összerántja ezt a közönséget, azok is együtt sodródnak, akikben már mocorog a kétség, gyűlik a felháborodás a demokráciát megcsúfoló urainkkal szemben. Lehet vajon ezen a közhangulaton érveléssel változtatni? Szerintem cseppet sem, különösen úgy nem, ha valaki időt sem akar adni a felejtésnek, az érzelmek halványodásának, hanem azon nyomban színpadra siet, és ugyanott folytatja, ahol a bukás előtt abba kellett hagynia. Tragikus ez a szerep, bármit tesz, elutasítottsága akkora, hogy ezt felhasználva, egyben tartható a kormányt választani hajlandók kritikus tömege.

A demokratikus oldalon állók közül nagyon sokan pedig racionális érvekkel leírható okok miatt nem fognak össze olyan szövetségben, amelynek ő is résztvevője. Ők azok, akik pontosan értékelik a 2006-os választás kampányaként összeállított és a koalíciós partner megzsarolásával keresztülhajtott adózási burleszket. Az eltitkolt költségvetési számokat. A pártrendezvényen előadott és nyilvánossá tett őszödi harakirit és a következmények tragikus alábecsülését. Ők tudják, hogy nem mert egyértelmű, világos politikai elvárásokat és jogállami követelményeket megfogalmazni a rendőrség számára az utcai zavargások kirobbanásakor.

Élénken emlékeznek arra, amikor az amortizálódott miniszterelnök végtelenül hosszú vergődése során kéthetente mondott nagy ívű beszédet, amelyekben mindig új programot hirdetett, és amelyekből semmi nem valósult meg. Emlékeznek, hogy nem volt képes uralni parlamenti frakcióját, így aztán az szét is barkácsolt minden reformkezdeményezést, mert azok ütköztek a megkövesedett illúziókkal, és a választási reményekkel. Emlékeznek, hogy pártelnökként, érzékelhető módon nem tudta megfékezni a pártján belüli intézményes és magánkorrupciót.

Emlékeznek, hogy a szociális népszavazás után a kormány megbénult, erre az eshetőségre nem készült stratégia. Pedig a nép akkor ítéletet mondott, Horn Gábor elhíresült mondata maga volt az igazság. Emlékeznek, hogy hónapokon át az országgyűlés a kötelező formagyakorlatok (napirend előtti felszólalások interpellációk, stb.) után megtárgyalt néhány EU-harmonizációs jogszabályt, „fontos” tengerjogi megállapodást, majd a képviselők az őket szidalmazó tömeg előtt, rendőrök sorfala között hazamentek.

Ők azok, akik emlékeznek, hogy távozása előtt még felszámolta a koalíciót, majd túl későn és felelőtlenül, minden előkészítés nélkül vált meg végül a karmesteri pálcájától, elindítva egy megalázó, szégyenletes miniszterelnök-jelölési komédiát. Ők azok, akik úgy ítélik meg, hogy mindennek tetemes része van a kétharmad létrejöttében.

Mások máshogy gondolják. Vannak, akik elhitték, hogy vezetésével létrejön egy nagy olvasztótégelynek elképzelt párt, mely egyesíti a szocialistákat, liberálisokat és konzervatívokat, és nem ingatja meg őket, hogy a valóságban ez 70-80 ezer pártot választó szimpatizánst jelent.

Megható a ragaszkodásuk, minden fenntartás és kritika nélküli rajongásuk a vezetőjük iránt. Hangadóik bármely ellenzéki megmozdulás hitelességét, őszinteségét csak azon mérik le, hogy színpadra állhat-e vajon a pártelnök. Többnyire nem, így aztán szerintük hitvány cselvetés történt október 23-án, vagy a parlamenti nácibeszéd elleni tüntetésen is. Ők azok, akik hiszik, azért nem lesz regisztráció, mert ők felléptek ellene.

Büszkék, hogy elnökük az ellenzéknek rendelkezésére álló média majd teljes felületén folyamatosan jelen van, országot jár, nyilatkozik, évet értékel, javasol, és követel. A pártelnök már két hónappal március 15. előtt felszólította az ellenzéket, hogy legyen közös tüntetés. Közös, tehát vele együtt. Nem az a gond, hogy 1%-os támogatottsággal javasolja ezt, hanem az, hogy ő javasolja. Tehát ugyanaz fog történni, mint szokott az elmúlt években. Nem lesz közös, vagy nagyon rossz szájízzel lehet csak az.

A párt fanatikusai joggal mondják, hogy ők összefogást akarnak, inkább, mint bárki más. Csak nem értik, hogy náluk sokkalta többen vannak azok, akik nehezen vesznek részt olyan összefogásban, amiben az ő elnökük jelenlegi súlyánál nagyobb szerepet kíván játszani. Lehet, hogy ez végtelenül igazságtalan, lehet, hogy a választási matematika mást követel, de ezt a játékot emberekkel, és nem robotokkal kell majd lejátszani. Lehet sértődött indulatokkal Fidesz-bérencnek nevezni az LMP-t, a Millát, időnként gyanúsnak Bajnait, néha elátkozni Mesterházyt, a helyzet jottányit sem fog változni. Remélni se lehet, hogy jobboldalról, vagy a csalódott baloldaliak és liberálisok közül bárki megnyerhető lenne így, sőt a határtalan fanatizmus elsőre csak mulatságos, másodjára már taszít, ami visszahull arra, akiért kiállnak.

Az elnök pártjának támogatói tudatos, politikailag aktív választók. Komolyan úgy gondolják, hogy az elnökük főszereplése nélküli ellenzéki összefogás számukra érdektelen? Nem hiszem.

Ha sikerült volna megcsinálni a többszólamú középpártot, indokolt lenne az ellenzék motorjának szerepére törni, de nem sikerült. Most talán csendben jobb időkre várni, lenne helyesebb. Többet tenne a hallgatás az ellenzéki sikerhez. A történelemben mindig is voltak balsorsúak, akiknek – akár méltánytalanul, igaztalanul is – nem bocsátanak meg.

Lenyűgöző személyiség, kiváló szónok. Bátor demokrata, modern és felvilágosult. De nagyon rossz emlékeket hagyott maga után, kormányzása helyrehozhatatlan károkat is okozott. Mentség lenne sok, csak kevés idő telt még el, és nagyon kevés van hátra.

(A szerző volt országgyűlési képviselő.)