„Az újságírókkal csak akkor tudjuk megnyugtatóan rendezni a viszonyunkat, ha hitelt érdemlően felülvizsgáljuk velük kapcsolatos régebbi magatartásainkat, szakítunk a parancsosztogatással, azzal a szemlélettel, amely az újságírót csupán célfeladatokat megbízható, gyors és pontos végrehajtóknak tekintette.” (Berecz János, 1989)

A Magyar Nemzet neves publicistája úgy érzi, őt még a Kádár-rendszerben sem alázták meg ennyire, mint mostanában. Körmendy Zsuzsanna pontosan tudja, miről beszél, ő nem egy a sok gyors és pontos végrehajtó közül: irodalomtörténész és kritikus, Esterházy szerkesztője, Orwell és Koestler talán legnagyobb hazai ismerője, intellektuálisan fényévekre azoktól, akikkel egy lapban publikál. És mégis, még ő is napok óta azon kesereg, hogy a láb, amelyhez eddig lapja dörgölőzött, jól odébb rúgta őket.

„A kormány kommunikációjában agresszivitás jelent meg”, írja miközben mindenki „konszolidációt várt az újabb ciklustól. (…) És ez nem jó üzenet, hiszen csak az agresszív, aki nem ural egy helyzetet.” Hát persze, de hát mindezt eddig is tudtuk. A legnagyobb tisztelet mellett: az elmúlt öt évben hol volt, Zsuzsanna? Most jelent meg az agresszivitás, amikor a Simicska tulajdonolta médiával szemben a kormány bejárási tilalmat rendelt el? Vagy soroljak pár apró példát agresszivitásra az elmúlt évekből, amelyeket a független média folyamatosan megírt és tényfeltárt?

A Simicska-médiával szembeni Fidesz-bojkott nyilván nehéz helyzetbe hozza a Hír Tv beszélgetős műsorait és a Nemzet belpolitikai újságíróit, hiszen ha a Párt azt mondja, hogy ugyan nem tilos nyilatkozni nekik, de azért mindenki jól gondolja meg, minden politikusnak „morális felelőssége” eldönteni, hogy nyilatkozik-e, avagy „teljesen kiírja magát a pártból és arról az oldalról”, akkor ez kilövési engedély, márpedig ezek az emberek erre nincsenek felkészülve. És akkor meg kell tölteni a stúdiót jobb- és baloldali, valamint zöld szocialistákkal.

Arra azonban sajnos képtelenek lesznek a kollégák, hogy ünnepelni is tudják mindazt, ami az új kényszer-függetlenséggel egyszerre az ölükbe hullott, ugyanis ehhez már túl késő. Egyrészt ők maguk sem hisznek abban, hogy létezhet pártatlan, független média, hiszen többnyire osztják Széles Gábor kommunikációs szakember azon tézisét, mely szerint „olyan média meg nincs, hogy középen állunk hírben. Aki ilyet mond, az hazudik.” Másrészt: nem ők engedték el a Párt kezét, hanem ők lettek kikúrva, éspedig elég csúnyán.

Arról a pártról beszélünk, amely illiberálisabb az 1989-as MSZMP-nél, hiszen nem „szakítanak a parancsosztogatással”, az újságírókat engedelmes végrehajtóknak tekintő szemlélettel, hanem pont fordítva, most fordulnak rá élesben. Csak éppen nem a Simicska-médiában, hanem az adópénzen fenntartott és pártkontroll alá vett „közmédiában”. A Fidesz időben visszafelé megy a rendszerváltás időszakától, nem akar középen állni hírben, és kb. most tart a nyolcvanas évek eleji MSZMP-nél:

„...a pártosságot és az elkötelezettséget nem intézményektől, hanem az újságíróktól várjuk el: a pártosság tudatos döntést jelent annak részéről, aki Magyarországon újságírásra adja a fejét; tehát, hogy elfogadja a párt politikáját, és azt tollával, eszével, felkészültségével szolgálja – ellenkező esetben ne menjen erre a pályára, mert van olyan pálya, ahol ez nem követelmény.”

A Kádár-korszak olyan mélyre ivódott, annyira kiirthatatlan a magát polgárinak nevező szubkultúrákból is, hogy az elmúlt hetek-hónapok Fideszt kritizáló, neobátor írásainak szerzői öntudatlanul is egy 1958-as párthatározathoz tartják magukat:

„A bírálat a sajtó joga és kötelessége. A kritika azonban mindig átgondolt, megalapozott legyen, és azt tükrözze, hogy a bíráló a hibák ellen harcol a párt politikájának védelmében, a szocializmus építése, a proletárdiktatúra erősítése érdekében.”

Szőnyi Szilárd (valasz.hu) például „konzervatív nézőként” számos ponton nekimegy az új állami tévének, de a vége felé már inkább a kormány hatékonysági szempontját teszi magáévá („a propagandagépezetté alakított médiumtól egyre többen elfordulnak”), a végén pedig oda konkludál: „Egyébként pedig, kedves megújult köztévé, ha hiszed, ha nem, egyáltalán nem ellened, hanem érted haragszom. Érted? Ha-rag-szom!” És Körmendy Zsuzsanna is azzal zárja határozott hangú, a kormányt és Kövér Lászlót igen pontosan helyrerakó írását, hogy „Politikusainknak pedig el kellene gondolkodniuk e József Attila-i sor jelentésén: 'Érted haragszom, nem ellened'.”

Mire jó ez? Miért kell megalázott helyzetből hűséget esküdni, és felhívni a Párt figyelmét arra, hogy ők nem ellenzékiek?

Azért, amiért a Hír Tv-s/magyar nemzetes kollégák nézhetőbb/olvashatóbb médiát tudnak majd csinálni, de függetlenebbet nem: ugyanazon logikák, ugyanazon gondolati csapdák foglyai ők, mint azok, akikhez eddig dörgölőztek. Van a jó szándékú, de sajnos bénán kommunikáló kormány, és van az ellenzék, ami eleve szitokszó, hiszen a haza nem lehet ellenzékben. Számukra az évi 80 millárdért megvalósított Kaisers TV-vel az a fő baj, hogy dilettáns és sokat hibázik az elején, nem pedig az, hogy ebben a formában puszta léte is hazugságra, manipulációra és az adófizetők pénzének lenyúlására alapul.

Sem a Hír TV-ből „lelkiismereti okokból”, orbános selfie-vel távozó gerinces médiaszakemberektől, sem a jobb híján maradóktól nem hallottuk soha mindazt az alapvetést, amivel mostanában szinte naponta megtisztelnek: a lojalitás határairól (D. Horváth Gábor MN-főszerkesztő most jön rá: „Egy párt és egy lap útja soha nem lehet azonos”), a kritikai hang létjogosultságáról, „polgári” és „konzervatív” értékekről.

Hol volt ez a sok keményen dolgozó, konzervatív polgár, amikor kedvenc pártjuk az elmúlt években szétkúrta az alkotmányosságot, a jog uralmát, az intézményekbe vetett bizalmat, a piacot és a versenyt, a közoktatást, a magánnyugdíj-pénztárakat, majd Putyinhoz kötötte az ország szekerét? Hol voltak, amikor kedvenc pártjuk csupán megbízható, gyors és pontos végrehajtóknak tekintette őket?

A szervilizmusban egyébként az a rossz, hogy nemcsak annak megalázó, aki elszenvedi, hanem annak is, aki végignézi.