Totális győzelem!

Nem, nem arra gondolok, hogy aranylábú (mit arany?! Platina-, sőt mithrillábú) fiaink világraszóló bravúrral, továbbá vérrel és verejtékkel legyűrtek egy csapatnyi Feröer-szigeteki turistát. Nem, hanem arra a győzelemre, amelyet a sportrovatok arattak a magyar lélek és intelligencia fölött.

„A meccs, ami a térképre rakhat bennünket” – írja a nagy hírportál mérkőzés előtti beharangozójában, hogy azután a tudósításában dicsérjen, korholjon, bánkódjon és örvendezzen. „A fiatal játékos bátorsága hitet kell, hogy adjon”, „ez most nagyon szép volt”, „hatalmas bomba”, „ki a király?” – áll bele az általános lelkesedésbe a máskülönben a világ és hazánk dolgait, továbbá saját magát is fanyar távolságtartással kezelő újság. Igen ám, de most fociról van szó, és ez esetben az egykori Népsport és a Magyarok Világszövetsége leghaladóbb hagyományait illik vegyíteni. Illetve mivel győztÜNK, történelmi tettet hajtottUNK végre, nem is illik, hanem kötelező.

Csak egyetlen apró megjegyzés mindehhez: Feröer-szigetek, héló!

Az egész országban nem élnek annyian, mint Budapest legkisebb alapterületű kerületében. A válogatottat derék asztalosok, bankárok, villanyszerelők és börtönőrök alkotják, már amikor az utóbbi éppen nem börtönőri vizsgájára készül, mert olyankor kénytelen kihagyni a nemzetközi labdarúgó mérkőzést. Ráadásul az acélos feröeri tizenegy ezúttal három alapemberét is nélkülözte, plusz nem kapott meg egy teljesen egyértelmű tizenegyest, és különben is ott kurva hideg van. No, de ha mindez nincs is, akkor is milyen térképre leszünk mi elhelyezve, ha sikeresen átbukdácsolunk a selejtezőkön? Lettország például ott volt 2004-ben az Eb-n, Bosznia meg a legutóbbi vb-n, oszt’ még sincsenek önálló világtájként föltüntetve a futballatlaszokban.

Szóval a legújabb focilázat az gerjeszti – a tegnapi fényes győzelmet leszámítva, amely minden bizonnyal Groupama-diadalként vonul be az annalesekbe –, hogy a szebb napokat látott Michel Platini úgy döntött (feltehetőleg az arab sejkektől kéz alatt juttatott tudatmódosítók hatása alatt): innentől több csapat kvalifikálhatja magát a kontinensviadalra, mint ahány állam Európában van, és tényleg csak az nem jut ki, aki háttal fut ki a gyepre, és elesik a felezővonalban; mely kritériumok – igaz, ami igaz – első hallásra kissé elbizonytalanították a magyar foci szerelmeseit. De aggodalomra nem volt végül semmi ok, mert mindennek tetejébe a valaha volt leggyengébb selejtezőcsoportba sikerült kerülni, ahol a legerősebbnek tekinthető ellenfél már a rajtnál kapitulált. A görög focisták – hasonlóan a jachttulajdonosokhoz és a mozdonyvezetőkhöz – inkább sztrájkba kezdtek, föltehetőleg, mert a labdarúgó-szövetség a megszorítások jegyében elvonta a cipőfűző-bekötésért és himnuszhallgatásért járó prémiumot, ezért inkább ott szirtakiznak a tizenhatoson belül, amíg meg nem jön a Szirizától a garantált minimálgyros. Egyébként meg az ősi ellenfél Románia sem rendelkezett ilyen halovány képességű társulattal az elmúlt negyven évben.

De.

De ennek ellenére is lehetne önfeledten örülni még egy Feröer fölött aratott győzelemnek is, és megtapsolni a mieinket egy vereséget után is. Ezt teszi teljesen lehetetlenné ez az idegesítő hájp, amelyet a magyar futball körül ismételten fújnak. Elsőként azért, mert megint a realitásérzék kikapcsolását követeli meg.

Ezerkilencszázkilencvenhét didergő őszén ott fagyoskodtam én is Helsinkiben a lelátón, amikor szintén szenzációs eredményt elérve, hosszú ínséges éveket követően, végre odaértÜNK egy rangos világverseny előszobájába. Térképre helyeződtünk mintegy. Ami a valóságban persze úgy történt, hogy az utolsó utáni percet követően a finn kapus rárúgta a saját hátvédjének hátára a labdát, amely így az ő kapujukba vánszorgott, így MI mehettünk pótselejtezni. Ahol aztán több száz tonna súllyal száguldott szembe velünk a valóság a jugoszláv válogatott képében. Tehát, ha én a focit valamiféle nemzeti értékmérőnek tekinteném, és önképünk illetve nemzetközi imázsunk szempontjából fontosnak tartanám, akkor nagyon annak szorítanék, hogy ne kelljen komoly csapatokkal komoly meccsen játszani.

Újságíróként pedig inkább hűteném a kedélyeket, a közönség hosszú távú figyelmének fenntartása, bipoláris állapotingadozásainak elkerülése érdekében a realitásokat igyekezném hangsúlyozni. Hogy a legjobb magyar játékosok is legföljebb közepesen jegyzettnek számítanak Európában, és hogy közpénzzel teletömött klubcsapataink már augusztusban (már amelyik megérte) könnyes búcsút intettek a nemzetközi küzdelmeknek.

Ám, hogy az illúziók mindig legyőzik a valóságot, annak az az oka, hogy mifelénk a foci nem játék, nem üzlet, hanem – szemben a szívsebészettel vagy a kortárs irodalommal – ügy. Ez persze rosszat tesz magának a focinak is, mert ennek következtében folyamatosan kizárják a belső versenyt, a tiszta megmérettetést, így végzetesen legyengítik a sportág immunrendszerét, és konzerválják a lehetetlen és korrupt viszonyokat. Hiszen mindig van olyan Nagy Magasztos Nemzeti Cél, amelynek érdekében a szőnyeg alá kell söpörni a problémákat. Nagyon régóta ez megy, és a magyar futball hatvan éve csúszik lefele, csak éppen igen magasról indult el a lejtőn. Aki jót akar az országnak, és jót akar a sportnak, az elfelejti, hogy utóbbinak önmagán túlmutató jelentősége van.

Természetesen a bennünk szunnyadó versengési vágyat jobb, ha sportpályákon éljük ki, mint csatatereken; dühönghetünk, és ordibálhatunk magunkból kikelve a lelátón, de felnőtt ember ezt kellő iróniával kezeli. Jó, felnőttek is kerülhetnek konstansan lelkesült állapotba, rajonghatnak, ugrándozhatnak az utcán, vagy séta közben dünnyöghetnek szonetteket félhangosan maguk elé, de ez általában elmúlik. Vagy ha nem, akkor annak a szülőszoba a vége, esetleg a pszichiátria. A folyamatos versengés és érzelmi azonosulás kreált szereplőkkel infantilis dolog. Én violettás vagyok, én meg fradista – a nap minden percében. Ez tényleg napközisekre jellemző, valamint sportújságírókra és magyar politikusokra.

Nincs annál biztosabb jele egy társadalom gyermetegségének, hogy ez a gőzfújás hat. Hogy nem szimplán bolondos öröm, hanem az identitás része, ha egy vadidegen ember gyorsabban fut, magasabbra ugrik, pontosabban célozza meg a kaput; és hogy erre az identitásra, illetve identitásválságra politikát lehet építeni. Márpedig úgy néz ki: lehet. Amennyiben pedig megint szembejön a valóság, akkor visszahúzódni régi nagyságunk búsongós emlegetésébe, elvackolódni a meghamisított emlékeink közé. Nem véletlen, hogy a fülkeforradalmi rendszer kariatidái – a kiöregedett rockzenészek mellett – a kiöregedett focisták. Nem is értem, miért nincs még Kossuth-díjuk.