A magyar közgondolkodás sok betegsége között az egyik legrégibb a külvilág iránti érdektelenség. Ebből fakadt a nemzetközi erőviszonyok félreismerése, az idegen nyelvek elégtelen ismerete, saját lehetőségeink túl- vagy éppen alábecslése. Ez persze nem vonatkozott az arisztokráciára és a polgárság elitjére, de nagyon is fönnállott a Pató Pál féle maradi nemesek esetében és érvényes volt a dualizmus-kori közjogi ellenzék jelentős részére. A reformkor és a kiegyezést tető alá hozó nemzedék ugyan kitörést ígért a szűklátókörűségből, de a közjogi vitákba süppedt „harmadik nemzedék” illúzióit épp a külpolitikai krach rombolta szét – a történelmi országgal együtt. A trianoni trauma azután végzetes külpolitikai pályára terelte a nemzetet. A múlt század első fele középosztályának mintegy a fele (különösen az alsóbb része) nem igen látott túl Németországon és ebben volt erős az antiszemitizmus is. Az 1945-ös újrakezdés ugyan magában hordta a gyógyulás lehetőségét, de a ránk erőltetett kommunizmus vasfüggönnyel zárt el bennünket a fejlett világnak mind a technológiától, mind a gondolataitól. A hivatalos szovjet orientáció ellenreakciójaként ugyan a társadalomban rendkívül erős Nyugat-imádat alakult ki, de ez nem mélyebb ismereteken és értékeken alapult, hanem a tömegkultúra és a fogyasztói társadalom vonzerején. Amikor a rendszerváltozás jóvoltából végre politikailag és katonailag is révbe értünk, nem fenyegettek már bennünket sem ellenséges nagyhatalmak, sem a területi viták miatt ellenséges szomszédok, a vágyott jólét elmaradása miatt váratlanul felütötték fejüket a balítéletek, a régi babonák, az összeesküvés-elméletek, kacérkodás semmi jót nem ígérő új külpolitikai orientációkkal.

A világra váratlanul rázúduló veszélyek (pénzügyi válság, terrorizmus, migráció, éghajlati szélsőségek, új járványok) idején nagyon kívánatos volna a külpolitikai tisztánlátás, nemzeti érdekeink világos felismerése és a belpolitikai vitákon felülemelkedő közös álláspont. Nyílt párbeszéd, vita, jószándék nélkül ez nem képzelhető el, de ehhez politikai akaratra és közfigyelmet keltő fórumokra volna szükség. A HVG ilyen irányú szándéka dicséretes, de a kívánatos célhoz nyilvánvalóan nem elegendő.

Balázs Péter velem párhuzamos osztályba járt a Toldy Gimnáziumban, neki is tanára volt Antall József, akitől nemcsak történelmet tanultunk, de világpolitikai tájékozottságot is kaptunk. Péter az Antall-kormány idején rangos köztisztviselő, majd dániai nagykövet volt. Nem csoda, hogy hasonlóan látjuk mai külpolitikai problémáinkat.

Nemzedékünk még tudja, milyen szörnyű a háború, és értékeli, hogy Európa nyugati felében ennek a veszélyét a NATO és az európai integráció szüntette meg. Bármit is gondolunk a jelenlegi tömeges migrációról, az vitán felül áll, hogy fő és közvetlen kiváltó oka a háború, ami ugyan évtizedek óta folyik a Közel-Keleten, de Szíriában és Irakban csak az elmúlt években tette igen sokak számára elviselhetetlenné az életet. Ukrajna este azonban figyelmeztet, hogy a háború szelleme nem halt ki Európában. Amikor még csak viták voltak arról, hogy jó-e, ha a NATO kiterjed kelet felé, állandó érvem volt, hogy a senki földje sosem biztonságos, de egy NATO -agot rendkívül kockázatos lenne megtámadni, mert az súlyos válaszreakciót váltana ki, ami könnyen nukleáris háborúba torkollik. Ezért van szükség erős NATO-ra, hiteles elrettentő erőre, ezért minden józan magyar csak üdvözölheti, hogy az atlanti szövetség erősíti jelenlétét az új tagállamokban, hogy nálunk is hadgyakorlatokra kerül sor, sőt egy NATO-parancsnokság fölállítása is napirenden van. Folyik persze egy lélektani hadjárat az Egyesült Államok, a NATO vezető ereje ellen, az internetet és a média egy részét elárasztják a féligazságok és a hazugságok, könnyű hangulatot kelteni a „világcsendőr” szereptől nagyon is húzódozó szuperhatalom ellen. Éppen ezért lenne szükség arra, hogy társadalmunk sokkal jobban eligazodjon a világpolitika útvesztőjében.

A béke mellett a barátság egy olyan politikai kategória, amellyel sok visszaélés történt, de fontossága a külpolitikában is elvitathatatlan. „Nem jó az embernek egyedül lennie,” mondja az Úr Mózes első könyvében, és ez áll az államokra is. Rendkívül félrevezető volt a szélsőjobboldali író, Oláh György tétele, hogy „egyedül vagyunk”. Igen nagy baj lenne, ha ez bekövetkezne. A mai világban lehetetlen elzárkózni a külföldtől, minden ilyen kísérlet célszerűtlen, sőt önveszélyes. Ma egy nyersanyagokkal nem vagy alig rendelkező kis ország is lehet gazdag, ha lakossága iskolázott, ha kereskedői jók, ha tudósai invenciózusak. De barátok, szövetségesek nélkül mindenki ki van téve az erősebb, nagyobb, irigy szomszédok rosszakaratának. Magyarországot a két világháború között a rovására megerősített szomszédok, a „kisantant” acélgyűrűje fogta közre, és ebből nagyon rossz irányban próbált kitörni. A visegrádi együttműködéssel, majd a NATO- és az EU-tagsággal viszont rendkívül erős barátokra és szövetségesekre tettünk szert; ez gazdaságunk számára komoly pénzügyi támogatás mellett ragyogó perspektívákat kínál. A barátok között is vannak azonban viták, ezeket le is kell folytatni, csak arra kell ügyelni, hogy barátot ne veszítsünk el. A határainkon kívül rekesztett magyarok távolról sem kielégítő helyzete miatt mi más államoknál jobban rá vagyunk szorulva arra, hogy magatartásunk egyértelmű és rokonszenves legyen a külvilág előtt. Érhetnek csalódások, kaphatunk meg nem érdemelt bírálatokat, de ha a jog és az igazság (a kettő nem azonos!) mellettünk van, akkor hosszú távon sokat elérhetünk. A harag és a türelmetlenség mindig rossz tanácsadó.

Még ma is sokszor elhangzik, hogy „kompország” vagyunk. Sosem volt okunk ennek örülni, legkevésbé akkor, amikor a keleti parthoz kötöttek ki bennünket. Ha azonban kikötőnk, bázisunk a jobb, a napos oldalon van, akkor hasznos lehet, ha jó forgalmat bonyolítunk le a két oldal között. Ha sikerül a komp helyett hidat építeni, akkor a hídpénz többet hoz, mint a révész díja. Történelmében Magyarország nem is annyira komp volt, mint Európa közepén a hadak útja. Békében csak előny, ha Észak és Dél, Kelet és Nyugat a mi tájunkon találkozik. Ezért legyen a magyar külpolitika mindenek előtt békepárti, ápoljon jó viszonyt minden szomszédjával, ha provokálják, higgadtan beszéljen vissza. Sose feledje el, hogy felelősséggel tartozik a határon túlra került és a távolabbi országokban munkát vállalt nemzettársaiért, magatartásával ne nehezítse helyzetüket. Végül, de nem utolsó sorban: csak másokkal közösen találhat megoldást azokra a nagy problémákra, amelyekkel egész földrészünk, sőt az egész világ szembesül.