Aligha lehetne könnyebben biztosítani az olvasó unalmát, mint azzal, ha két elvi jellegű bevezető megjegyzést teszek: 1. A biztonság fogalma az elmúlt évtizedekben kibővült és egyaránt magában foglal államközi elemeket, transznacionális fenyegetéseket (terrorizmus, szervezett bűnözés), és az ún. humán biztonságot (beleértve a közbiztonságot, az energiabiztonság egy részét, az egészségügyi ellátás és az oktatás valamilyen minimumát). 2. A biztonság átmetszi a nemzetközi kapcsolatok és a belügyek amúgy is nehezen fenntartható elhatárolását.

A műszaki és gazdasági globalizáció hatására általában, Magyarország esetében pedig a regionális integráció miatt különösen, nincs értelme azon merengeni, hogy különállóan létezik-e kül- és belpolitika, és hol húzható meg közöttük a határ. Ennek ellenére ebben az írásban csak azokkal a kérdésekkel foglalkozom, amelyek a közfelfogás szerint Magyarország nemzetközi biztonságának keretei közé tartoznak.

Magyarország biztonsági környezete rendkívül kedvező. Hét szomszédunk közül néggyel azonos szövetségi rendszerhez tartozunk, öttel együtt vagyunk tagjai az Európai Uniónak. Az a két szomszédunk, amelyik nem EU-tag, a szervezet tagságára törekszik, egyikük politikai vezetésének (Ukrajna) céljai között pedig a NATO-tagság is szerepel. A helyzet nem mindig volt ennyire kedvező. A magyar politikai osztály legkésőbb a 16 évvel ezelőtt megkezdett NATO-tagság óta úgy döntött, az ország nemzetközi biztonsága nem kíván további befektetést. Ekkor kezdődött meg a magyar külpolitika „biztonságtalanítása”. A külpolitikában – helyesen - csökkent a biztonsági tényező szerepe. Az első Orbán-kormány, amiről egy bölcs idős barátom kijelentette, hogy „egy álom volt”, nyilván a 2010 óta hivatalban lévő kormányhoz képest, vezényelte le az elődje által letárgyalt csatlakozást. Azóta folyamatosan csökken a biztonsági tényező szerepe.

A biztonságpolitika okkal csökkenő szerepe

Érdekes módon az 1998-ban hivatalba lépett Orbán-kormány még figyelt a biztonsági tényezőre. Az 1999 tavaszi koszovói konfliktusban nem hagyott kétséget újonnan elnyert szövetségesi lojalitását illetően, és egy percig sem okozott fejfájást új szövetségeseinek. Hitte - vagy csak vallotta – hogy a demokratikus államok békések, s így a demokratikus átalakítás elvezet egy békésebb világhoz. Ekkoriban jött létre a megállapodás a Gripenek beszerzéséről (az ügylet korrupt jellegét Magyarországon soha nem fogják feltárni, mivel az eredeti ügyletet az Orbán-kormány kötötte, míg a kiegészítő megállapodást már a Medgyessy-kormány tárgyalta le), a Honvédségben pedig nőttek a jövedelmek. Hogy mindez azért történt, mert a miniszterelnöknek mindig is voltak militáns szimpátiái, nevezetesen, többször is kijelentette, hogy szívesebben dolgozik olyanokkal, akik „katonaviseltek”, vagy azért, mert csak megkésetten vették észre, hogy a biztonsági garancia megszerzése nyomán át lehet helyezni a hangsúlyt a külpolitika más területeire, mindenekelőtt az EU-csatlakozásra, talán mindegy is.

A biztonság garantálásának „kiszervezése” nemzetközi alkalmazkodással (2002-2010)

A 2002 és 2010 között hivatalban volt szocialista-liberális kormányok a deklarációk szintjén biztosították a NATO-partnereket, miközben folyamatosan csökkentették a befektetést a biztonságba. A csatlakozási tárgyaláson megígért, a bruttó hazai termék (GDP) legalább két százalékát kitevő védelmi kiadások ekkor lépték át lefelé az ígéret felét és kezdett az ország kevesebb, mint egy százalékot költeni védelmére. Amikor nőtt a nyomás az országon, gyorsan megígérte a kormány, hogy növeli védelmi erőfeszítését, de csak azért, hogy aztán azonmód megszegje saját ígéretét. Elég itt csak Medgyessy Péter Washingtonban „belengetett” harmincmilliárd forintos extra védelmi kiadás-növelési ígéretére emlékeztetni. Mindezt igyekezett azonban fontos szimbolikus lépésekkel kompenzálni. Ide tartozik a részvétel az afganisztáni NATO-misszióban, az ISAF-ben, a balkáni békefenntartásban való részvétel folytatása, a Guantanamóról elbocsátott személyek közül egy befogadása. (Grúzia ugyanakkor tíz személyt fogadott be, bizonyítván, hogy aki egy szervezetbe törekszik, az nagyobb áldozatot hoz, mint, aki már bejutott.)

Meg kell érteni, hogy a befektetés az ország nemzetközi biztonságába nem hoz szavazatokat, mivel pedig a lakosság nem érzékel hagyományos államközi fenyegetést, a kormány inkább költ másra. Éppúgy nehéz lenne potenciális terrorfenyegetéssel magyarázni a biztonsági erőfeszítéseket. Arra költ, ahol sürgős a szükség, ahol a pénz szavazatokat hoz, vagy ahol az állam magára pazarolhat. Olyan terület ez, ahol a kormánynak meg kellene értetnie a lakossággal a kiadások szükségességét. Minden biztonságpolitikának döntő feladata az, hogy olyan területekre, ahol a veszély bekövetkezésének csekély valószínűsége mögött hatalmas kockázat rejtőzik, erőforrásokat biztosítson. Mindezt anélkül kell megoldani, hogy a lakosság aggodalmát ok nélkül fokozzák. Összességében és magában is nehéz feladat ez.

A 2010-ben több mint kétharmados törvényhozási többséggel létrejött második Orbán-kormány minden tekintetben nagyobb változást hozott az ország életében, mint egy egyszerű kormányváltás. Ennek a váltásnak nem állt középpontjában a biztonságpolitika, bár fokozatosan egyre több lépésnek voltak áthatásai erre a területre.

Stiller Ákos

A pragmatizmustól az utilitárius külkapcsolatokig: Külpolitika helyett folytatott  külgazdaságpolitika

Az első évek szélcsendes biztonságpolitikáját követően Magyarország kormánya megkezdte az ultra-pragmatikus nemzetközi politikai nyitást (bár talán szerencsésebb lenne utilitárius megközelítésről beszélni). A külpolitika fölé helyezett külgazdasági érdekérvényesítés, a keleti, majd a déli nyitás még nem is lenne alapvetően téves. Hányan és hányszor hiányoltuk és kifogásolták azt, hogy a magyar diplomácia nem fordít figyelmet a gazdaságra. Balázs Péter – helytállóan, s még jóval azelőtt, mielőtt a külügyi tárca élére állt 2009-ben – dzsentroid külpolitikáról tett említést, mármint olyanról, ami nem szolgálja az ország gazdasági érdekeit (és gyakran nem is tudja, miként kellene azokat szolgálnia). Az igazi baj nem azzal van, hogy a külgazdaság immáron nem a külpolitika és a diplomácia részévé vált, hanem azzal, hogy a helyébe lépett. Az új muzsikához új zenészekre is szükség volt. Mára lassan teljesen eltűntek a fontosabb pozíciókból azok, akik a külpolitikához értenek. (Tisztelet az egyre kisebb számú kivételnek!)

Márpedig vannak olyan területek és relációk – és a biztonságpolitika, a NATO-hoz és az Egyesült Államokhoz fűződő kapcsolatok éppen ilyenek – amelyek külgazdasági szemlélettel nem értelmezhetők. De a tágabb összefüggések megértése más esetekben is hiányzik. Az EU-tól elvárni a milliárdokat (Magyarországon a közszféra beruházásainak 97 százalékát finanszírozza részben az EU), s közben harcot hirdetni ellene a szuverenitás kiteljesítése jegyében: aggasztóan egyszerű gondolkodást tükröz. Akárcsak a csatlakozás az EU Oroszországgal szemben bevezetett szankcióihoz, majd az egyik nem EU-tag szomszédunkon keresztül gyengíteni a közös erőfeszítést.

Nem a keleti nyitás a hiba, hanem az autoriter rendszerek modellnek tekintése

Ad absurdum, a keleti (és újabban a déli) nyitás sem hiba. Mindaddig nem az, amíg arról szól, amiről szólhat. Ha a világgazdaságban nő a Kelet (Kelet-Ázsia, Dél-kelet Ázsia, Dél-Ázsia) és a Dél (mindenekelőtt az Öböl államainak) részesedése, akkor törekedjünk arra, hogy ebből előnyünk származzék (kereskedjünk, mutassuk be, hogy Magyarország akár versenyképes beruházások helye lehet). Még azzal sincs baj, ha azt szeretné a kormány, nagyobb részt képezzen Magyarország kereskedelméből az EU-n kívüli rész, hiszen ez úgy is elérhető, ha az „egész torta nő”, s a bővülő kereskedelemben képez nagyobb arányt az EU-n kívüli rész. A baj akkor kezdődik, ha a kitűzött célt úgy szeretnénk elérni, hogy mesterségesen próbáljuk kereskedelmünket más EU-tagállamokkal csökkenteni, hogy az EU-n kívüli külkereskedelem része nőjön. Egyelőre ennek – szerencsére – még nincs jele.

Magyarország a keleti nyitással akkor került bajba, amikor kitűnt, hogy távolról sem csupán kereskedelmi vagy egyéb gazdasági kapcsolatokról van szó, hanem a kormányfő politikai és személyes szimpátiájáról olyan rezsimek iránt, ahol a politikai stabilitást nem a szabad és tisztességes választásokon való megmérettetés biztosítja. Stratégiai függést (atomerőmű építése évtizedek alatt visszafizetendő orosz hitelből) létrehozni Oroszországtól akkor, amikor Moszkva eredményesen segíti a Nyugat felé orientálódó Ukrajna központi kormányzata ellen küzdő szeparatista erőit, s amely már elfoglalta a Krím-félszigetet, aligha kelt szimpátiát az ország nyugati partnerei között. De az sem, ha hol szállít gázt Magyarország Ukrajnába, hol nem.

Értékválasztás helyett ötletelés

Az ország értékválasztásával ellentétes napi politika semmi máshoz nem vezethet, mint ahhoz, hogy a kormány egyidejűleg próbál megfelelni különböző elvárásoknak. Amikor a nyugati nyomás nő, akkor egy lépést tesz arra, hogy csökkentse a nyomást, amikor teheti, visszatér személyes szimpátiájához. Egyszerre húzza a legkülönfélébb (gazdasági, politikai, biztonsági) előnyöket az integrációból és vív függetlenségi háborút „szuverenitása védelmében”. Olyan vezetés alatt áll az ország, amelyik kiírhatja a kapura: „Nincs hála, nincs szolidaritás!” Csak akkor figyel oda, ha olyan nyomás alá kerül, amelynek már ésszerűtlen ellenállnia. Mivel a miniszterelnök csak az erőben hisz, az ő partnerei a hatalmi realisták, azok, akik már egy legyintésre is válaszként lehúznak egy „sallert” vagy egy „kokit”. Azok, akik nem adnak vízumot magyar kormányhivatalnokoknak, s nem azok, akik évekig lassan, a magyar választók 99 százalékának észre nem vehető módon, mintegy észrevétlenül szorítják a brüsszeli normatív satut. Holott az utóbbi kárai még nagyobbak is lehetnek (elvesztett bírósági eljárások az EU bírósága előtt, fontos beruházások EU-finanszírozásának felfüggesztése, Magyarország által kivetett adók jogellenesnek nyilvánítása, stb.). A nem mérhető károk és veszteségek nem számítanak, csak az azonnaliak és a jól láthatók.

A külpolitika, mint látványpékség

Mindez pedig semmi másra nem szolgál, mint arra, hogy lássa az istenadta nép, „csapataink harcban állnak”, „a kormány a helyén van”. A látvány Magyarország nemzetközi kapcsolataiban maga a valóság. Jöjjenek a népi diplomaták, akik ha kell, verik az asztalt, nem az ügy érdekében, hanem a látvány (és a hasonló szellemiségű főnöknek való megfelelés) kedvéért. Látványpékség a kormány nemzetközi politikája, ahol a sütés folyamatáért történik minden, nem pedig a késztermék ízéért.

A honvédelem ügye

A Honvédelmi Minisztérium élére megérkezett a rendszervált(oz/tat)ás óta a hatodik angolul szabadon kommunikálni nem képes miniszter. Ezzel a sor továbbra is teljes: Für Lajostól Hende Csabáig egyetlen miniszter sem tudott rendesen angolul, annak a szövetségnek a munkanyelvén, ahová előbb törekedtünk, 1999 óta pedig tartozunk. Mindez azért különös, mert közben más NATO-tag- és partnerállamok védelmi tárcájának élén rendre olyan politikusok állnak, akik általában kiválóan beszélnek az adott nyelven. Pedig ez a rengeteg informális kapcsolattartás keretében távolról sem mindegy.

A kormányalakítást követően azonnal elbocsátották a vezérkari főnököt, ami jelét adta annak, mit gondol a Fidesz-vezetés a szakértelem szerepéről. Ellentétben az első Orbán-kormánnyal, ebben az esetben a honvédelmi tárca nem „járt jól”, továbbra is a költségvetés vesztesei közé tartozott. Arról már nem is beszélve, hogy a védelmi kiadások szerkezete jelezte, az ország nem a védelmi képességeket kívánja fokozni. Kis és ütőképes hadsereg helyett kis és ütőképtelen Honvédség fogyasztja a forrásokat. Mindeközben az egyre gyakoribb légi balesetek kivizsgálása nem állapítja meg, hogy a pilóták kiképzettségével (nem elegendő repült óra) vagy a gépek állapotával van a gond. Az ország ezzel a szerény hozzájárulással csak azért nem került a NATO figyelmének homlokterébe, mert a NATO-tagok nagy többsége hasonlóan teljesített.

MTI / EPA

Amikor a NATO walesi 2014. szeptemberi csúcstalálkozója sztenderdként fogalmazta meg, hogy a tagállamok bruttó hazai terméküknek évente két százalékát fordítsák védelmi kiadásokra, Magyarország csatlakozott a konszenzushoz. A magyar magatartás ebben az esetben éppoly hipokrita, mint volt a Varsói Szerződésben 1978-ban, amikor az ország vállalta, hogy a bruttó nemzeti termék három százalékát, majd, amikor a NATO csatlakozási tárgyalásokon azt, hogy a bruttó hazai termék két százalékát fordítja védelemre. Egyetlen korábbi esetben sem teljesítettük, amit vállaltunk. A védelmi miniszter most is rögvest megtalálta, mire költse a friss (beígért) forrásokat. Először ötven százalékos béremelést említett, majd azt „visszavette” és harminc százalékot ígért. Végül 2015 júliusában a harminc százalék szétosztása után újabb húsz százalékról beszélt. (Látnivaló módon nem tudván, hogy a harminc százalékkal megemelt bérre ígért újabb húsz százalékos emelés több, mint ötven százalék…) Az sem valószínű, hogy Magyarország a GDP két százalékát fogja védelemre költeni, az pedig egyszerűen kizárt, hogy meg fog felelni azon belül a fejlesztésre és beruházásra fordítandó elvárásnak. Elég csak a helikopter-beszerzés állatorvosi lovának esetére fordítani a figyelmet. A tenderre még sokáig nem kerül sor (mondja Lázár János). De az ezekből majd következő zárt ajtók mögötti „balhék” a közönség előtt rejtve maradnak. És ez fontosabb, mint a kormányzati teljesítmény, az ígéretek betartása, a hitelesség. Az Orbán-kormány mindennap bebizonyítja, hogy a politika és a politikus szitokszó.

Magyarország fenntartotta hozzájárulását az afganisztáni misszióhoz és jelenlétét a Balkánon. Az ISAF-ből – a bekövetkezett veszteségek ellenére – helyesen csak akkor lépett ki, amikor már mások is csomagoltak. 2015-ben a kormányzat úgy döntött, hogy Magyarország részt vesz az Iszlám Állam elleni misszióban, ami nyilván növeli majd a védelmi kiadásokat is, segít elkölteni azt, amit úgyis védelemre kell fordítani. Azt hihetnénk, a részvétel alapja az a felismerés, hogy egy katonai szövetség kockázatközösség, ahol a tagok nem csak az előnyökben (nagyobb biztonság, alacsonyabb áron) részesülnek, hanem a terheket is osztják. (Más tagok fenyegetettség-érzetében és az annak elhárítását célzó cselekvésben is részt kell venniük.) Sajnos azonban tudjuk, hogy az ország vezetését nem ez motiválta, hanem az, – mint azt a miniszterelnök pártjának parlamenti frakciója előtt megvallotta, - hogy elhallgattassa az országgal szemben egyre kritikusabb Egyesült Államokat. Sebaj! A mellékíztől (vagy inkább mellékbűztől) függetlenül, Magyarország legalább tesz valamit szövetségesi elkötelezettségének demonstrálása érdekében.

A biztonság nem csupán honvédelem

Magyarország biztonsága azonban nem korlátozódik a védelmi szektorra. Az Orbán-kormány megalakulása után rögvest létrehozta a Terrorelhárítási Központot (TEK). A név garantálta, hogy fontosabb nyugati partnereink nem fognak szót emelni. Az, hogy a TEK távolról sem csak a nevében szereplő feladatot látja el, hanem egyben betölti egy praetoriánus gárda feladatát is, és még mást is… különös. Elég utalni azokra az esetekre, amikor a TEK és a rendőrség tevékenységének összehangolása híján csak a szerencse előzte meg a nagyobb bajt. De legalább neve alapján nem lehet kikezdeni, bár alkotmányos és emberi jogi aggályok (pl. a megfigyelési és lehallgatási jogosítványok miatt) működésével kapcsolatban bőven lehetnek.

Az országot érő veszélyek között ugyancsak szerepelhet a bevándorlók hullámszerű érkezése. A kormány azonban ahelyett, hogy bővítené az ezzel foglalkozó apparátust, emberi módon foglalkozna a kérdéssel, azonmód falat építene. Az intézkedés lényege ebben az esetben is az, hogy a lakosságnak üzenjen saját elszántságáról. Más, értelmes kiegészítő intézkedésekről, mint például a magyar határvédelmi kapacitás „előre tolt telepítéséről” a szerb-macedón határ szerb oldalán és ezzel szomszédunk segítéséről már kevesebb szó esik.

Persze a biztonságpolitika területén is igaz az, amit Orbán Viktor néhány éve kért külföldi partnereitől: Ne azt figyeljék, amit mond, hanem azt, amit tesz! Valóban, néha az, amit tesz kevésbé aggasztó, mint az, amit mond. Méghozzá azért, mert – a sajátjainak legszemélyesebb érdekein kívül – erőteljes nyomás hatására meghátrálásra bírható. Míg a csacskaságok tömkelege a nyilvánosság előtt történik, a „kiigazítás” nem, s mindennek egyetlen célja van: az ország nemzetközi kapcsolatainak bevonása a közélet folyamatos tematizálásába. A populizmus azonban félő, hogy az egész országra, s nem csupán az élén álló, egyenetlen teljesítményt nyújtó személy(ek)re vet rossz fényt.

Ahhoz, hogy Magyarországnak majd a demokrácia helyreállítását követően alkalmas biztonságpolitikája legyen, mindössze arra van szüksége, hogy tartós, kiszámítható, a váratlan fordulatokat, populista lépéseket kerülő politikát folytasson, ahol az értékválasztás és a napi politika ugyanabba az irányba mutat, az előbbiből az utóbbi levezethető. Ezt annál is könnyebb megtenni, mert a választói magatartást kevéssé befolyásoló területről van szó.