Milyen volt 2015? - ahogy a hvg.hu publicistái látják II.
Az óévről szóló vélemények második csokrát nyújtják át a hvg.hu szerzői. Igazából még sok cikket lehetne megtölteni 2015-ről, mivel abszurditásokból nem volt hiány. Mi volt az év tudatmódosítója, és ki a Rambója? Ki számított a legnagyobb műkincsgyűjtőnek, és ki nemzeti hősnek? Összeállításunkból most mindezt megtudhatja.
Az év tudatmódosítója
Az emberiség a történelem kezdete óta keresi, milyen szerrel tudna kicsit kilépni a hideg, sarkos, kellemetlen valóságból. Jelentős irodalma van az államilag támogatott kábítószereknek is a vallásos tébolytól a szómáig. Magyarország kormánya a közmédiát szemelte ki erre a célra, évi nyolcvanmilliárdos költségvetéssel, de végül is egyre biztosabban tudjuk róluk, hogy a drog pártján állnak. A köztévé megújulása parádés poénviharral kezdődött: csetlő-botló technikusok, saját nyelvükben hétszer felbukfencező riporterek, éjjeli napsütés, meg időnként az őszinte, fekete sötétség. Ezt megfejelték azzal, ahogy meg is sértődtek a gúnykacajon, és még nagyobbakat hazudoztak arról, hogy a Kubatov-lista 60+ korosztályában mekkorát mentek, valamint arról, hogy aki őket kiröhögi, az rasszista. Mindezt két ocsmány (és persze koholt hülyeségekből levezetett) migránsozás közben, természetesen: ha már hányunk, akkor sugárban.
A cég azóta stabilan berendezkedett, továbbra is néhány egyetemre való közpénzt szándékoznak felzabálni minden évben, munkamódszerükről pedig elég annyi, hogy képesek elhallgatni az amerikai nagykövetet is, és még nekik áll feljebb. Büszkeségüket alighanem az táplálja, hogy ilyen ravaszul megélnek ekkora nulla létükre, más okuk ugyanis erre nincsen, lévén, hogy kicsiny kábeltévék is vihogva előzik meg őket nézettségben. A magyar állami média tehát érdekes színfolt a drogok között, de sikere kétséges: a marihuánaszármazékok fogyasztóinak táborát mintegy félmilliósra becsülik hazánkban, ennek alig több mint ötöde jár a közhíradó vályújához rémhírekért. A fű azonban illegális, az MTVA pedig nem az, noha mentális kockázatai kétségkívül sokkal súlyosabbak, és többe is kerül.
- W -
Az év műkincsgyűjtője
Ha valaki azt hinné, hogy a Magyar Nemzeti Bank elsődleges feladatai közé a monetáris politika meghatározása, a bankjegy- és érmekibocsátás vagy a devizatartalék képzése tartozik, téved. A magyar jegybank ugyanis elsősorban műkincsgyűjtő és ezoterikus tevékenységet lát el.
Matolcsy György trükkje döbbenetesen egyszerű: a náluk lévő közpénzt sajátjaként kezeli, és kizárólag arra költ, ami szívének kedves. Kecskeméti megyei kórház, tiszaroffi kastély, Eiffel Palace, Lónyai-villa, Kasselik-ház – csak néhány a teljesség igénye nélkül a Matolcsy vezette jegybank vásárlásai közül, amik kiválóan érzékeltetik, hogy a Nemzeti Bank jelenleg egy múzeumba oltott ingatlaniroda. Matolcsyt még az sem zavarja, ha az eredeti árnál kicsit többet kell költeni egy-egy épületre. Nem sajátból megy.
Matolcsy György mégsem ezzel tette legtöbbet a magyar nemzet szolgálatáért. Hanem azzal, hogy az ezotériát jegybanki szintre emelte. Nagyon úgy tűnik ugyanis, hogy Matolcsy György a Magyar Nemzeti Bank különböző programjait úgynevezett „tízmilliószoros napokon” jelenti be, hogy azok „az univerzum törvényei, a vonzás és a rezgés szabályai miatt” tízmilliószoros erővel hassanak.
Ha ezt ön hülyeségnek találja, nyugodjon meg: az is. De Matolcsy György hisz benne. És ő ül egy 32 milliárd eurós devizatartalékon, nem ön.
sabater
Az év kormánypártja
“Ez a bajtársi szövetség nemcsak érdek-, hanem értékközösség is, amelynek filozófiai alapja egy keresztény világnézeti párt és egy néppárti gyűjtőpárt szövetsége” – jelentette ki nemrég Semjén Zsolt, a kis aranyos madarak kinyírásáért felelős miniszterelnök-helyettes a nagy testvérpárt kongresszusán. A KDNP olyannyira sikeres a bajtársi szövetségen belül, hogy jelentőségéhez, mérhetőségéhez képest mindent keresztülvisz, amit csak akar, az alaptörvénytől a közoktatásig – ez általában véletlenül pont az, amit a miniszterelnök akar.
Az év húzása kétségtelenül a vasárnapi zárva tartás keresztülerőszakolása a teljes társadalmon, az evangéliumi emberkép talaján, nehogy véletlenül bárki a fogyasztás templomaiban vegyen akciós aranyborjút. Az eredmény: több ezer elbocsátás, veszteséges plázabérlők, gigantikus sorok a boltokban pénteken és szombaton, és az össznépi apátia, hogy ezek úgyis mindent megtehetnek. A keresztény párt volt idén az egyetlen, amelyik nem írta alá a gyerekéhezés elleni 3 milliárdos ellenzéki törvénymódosítás javaslatát, ugyanakkor valamiért nem hallottuk a hangjukat a százmilliárdos stadionépítési láz hangzavarában. Menekültügyben az értékalapú párt együtt mozgott nagy bajtársával, ők is éppúgy sorosoztak és civileztek, mondván, valakik “szervezetten irányítják a migránsok mozgását”.
Évekkel ezelőtt Semjén Zsolt arról beszélt: “A KDNP világosan kimondja, az a célja, hogy Krisztus uralkodjon”. Kérdés, beengednék-e egyáltalán ezt a közel-keleti migránst.
Seres
Az év nemzeti hőse
Nemzeti hősnek azt a férfiút vagy asszonyt (Ákos kedvéért törölve) szokás nevezni, aki önfeláldozó módon hajt végre dicső tetteket hazája érdekében. Ha osztunk és szorzunk, pontosabban: ha mindenekelőtt osztunk és szorzunk, akkor Magyarország számára nincsen nagyobb jótétemény, minthogy az Európai Unió tagja lehet.
Ezzel természetesen mindenki tisztában van, mert az utóbbi években egyetlen kapavágás sem történt úgy az országban, hogy annak költségeit ne a breton halászok és az osztrák síliftkezelők fizették volna. Ezzel az összefüggéssel a mi nemzeti hősünk főrészvényese és futtatója is tisztában van persze, de ez egy huncut pillanatig sem akadályozza meg abban, hogy folyamatosan az unió ellen lázítson, vagy, adott esetben, ha a pillanat uralása szempontjából három egész órán át az tűnik a legjobb ötletnek, akkor kivezesse népét az unióból. Az más kérdés, hogy ez jó lenne-e Magyarországnak. Nem lenne jó. De valahogy akkor is lesz, mert mindig van valahogy, pillanatok jönnek-mennek, majd valamivel azokat is uralják újabb három órán át.
Ami miatt erre nem kerül sor, az egyetlen embernek köszönhető: Mészáros Lőrincnek. Az Európai Unión kívül is van élet, ez nyilvánvaló, csak ott a sertéstelep és a kisvasút felépítésére nem lehet a német munkások adóját elkölteni. Úgy meg nem eszik olyan forrón azt az unióellenes kását. Le lehet nyugodni, kérem szépen, amíg Lőrincnek jól megy, maradunk.
Akinek van esze, ennek drukkol.
Tudjuk jól, hogy ebben a hálátlan országban azt szokták felemlegetni, hogy a miniszterelnök barátja, aki ezt nem is tagadja, meg hasznot is húz belőle, miközben százmilliókat felejt el beírni a vagyonnyilatkozatába. Ez azonban egyszerű demagógia. Nincs ingyenebéd ugye, az Európai Unió árát Mészáros Lőrincnek hívják. Összességében nem nagy tétel.
A szabadság fáját időnként Dom Perignon pezsgővel kell öntözni.
Gomperz
Az év végtagja: a saját láb
Láb, láb me do, you know I láb you, énekelte a Beatles együttes, amit minden rendes magyar ember úgy ejt ki, hogy Bitlisz együttes, szóval ezt énekelte a négy gombafejű, és nem is ok nélkül. Mindnyájan szeretjük a saját lábunkat. A láb, a saját láb fontos. Leginkább azért fontos, hogy rá tudjunk állni. Hogy a saját lábunkon álljunk. Minél több láb, annál jobb. Álljunk több lábon! Sőt: éljünk nagylábon! Négy láb jó, két láb rossz. S persze néha még a százlábú is hasra esik. A lábasnak két füle van, mégis megbotlik.
Ugyanakkor.
Akinek nincs saját lába, azt nem szeretjük. És persze azt sem, akinek van saját lába, de nem tud ráállni. Ne lógassa a lábát! Ne lábatlankodjon itt körülöttünk! Csak láb alatt van. Akinek nincs lába, vagy van lába, de nem tud, na de pláne nem akar ráállni, az annyit is ér. Szeretettel köszöntjük Lábatlanban!
Lábon hordjuk ki, lábon adjuk el. Lába kél. Lábszag van, de két jó láb szinte bárkit lábra állíthat, sőt, ha úgy áll, a lábai elé vetem magam. Akár egy szimpatikus négylábú birodalmi lépegetőnek is.
Németh
Az év villámháborúja
Akár az esztendő paradigmaváltásának is nevezhetnénk, elvégre nem mindennap történik ilyen nyílt felrúgása a játékszabályoknak, amelyeket valaha összefoglaló néven demokráciaként ismertünk. Viszont megesik bizony hetente, úgyhogy az ész már meg sem áll.
Ha valami, hát ez, az ész meg nem állása a paradigmaváltás.
Idén hozzászoktunk a hozzászokhatatlanhoz.
Ez a történet úgy kezdődött, hogy Ákos, a popikon, elmondta egy interjúban, mit tart a nőkről, pl. azért széles a csípőjük, hogy szüljenek, és nem azért vannak, hogy annyit keressenek, mint egy férfi, hanem a családanyaságért. De ebben még nincs semmi különös. Ákos attól még lehetne kitűnő popikon, hogy hülyeségeket beszél, vagy olyanokat, amik sokak számára felháborítóak; most hadd ne szedjük össze, mekkora baromságokat tesznek vagy beszélnek popikonok világszerte. Ráadásul: amit Ákos mond, azt néhány millió honfitársunk mondja vele együtt. Nehogy azt higyjük már, hogy van benne bármi kirívó: ez a tradicionalista-ezotérikus dogma a princípiumokról és szerepekről, ha mindenáron el akarjuk nevezni.
A Telekom nyilván nem azért szakított a popikonnal, mert a bevétel mindenekfelettiségén túl tényleg van neki filozófiája, és azzal Ákos pont nem fér össze. Hanem azért, mert akkora hájp lett Ákos szavaiból, hogy az a cégnek kellemetlenné vált. Így aztán a Telekom az abszolúte magánjellegű, piaci alapon működő szponzorációs szerződést a továbbiakban előnytelennek tekintette, és mint ilyet, felmondta. Isten veled, Ákos, mondta a Telekom. A dolog így működik a piacon: a hasznos szerződéseket meghosszabbítjuk, a haszontalanokat pedig felmondjuk, és az élet megy tovább.
Azaz csak menne. Mert ami ezután történt, képzeletfeletti: a kormány azt mondta, nem. Még egyszer: azt mondta a magyar kormány, hogy a kormányfő személyes jóbarátjával és kedvenc dalszerzőjével, akinek ráadásul még igaza is van, a Telekom nem szórakozhat.
Hát, nem azon kéne hörögni, hogy tényleg igaza volt-e Ákosnak, illetve a Telekomnak, illetve miért széles a nők csípője. Azt kéne tudatosítani, hogy magyar kormánynak semmi köze a nők csípőjéhez, sem Ákos véleményéhez, sem a Telekom arra adott üzleti reakciójához. A magyar kormány nem bonthat szerződést senkivel a női princípiummal kapcsolatos társadalmi vitában való állásfoglalásként. A magyar kormány természetesen bonthat szerződést amiatt, mert az nem előnyös gazdasági szempontból a magyar állampolgároknak, de nem bonthat szerződést amiatt, hogy a kedvenc popikonját bevédje.
Illetve de. Bonthat. Mint látjuk. Boldog újévet.
Balavány
Az év Rambója
Megy a veterán a dzsungelben, esetleg a sivatagban. Küzd az elemekkel, karvastagságú indákat kaszabol, tűri a nyakába ömlő esőt, netán dacol a homokviharral. Az áthatolhatatlan lombkoronák, illetve a homokdűnék mögül ellenséges pillantások kémlelik, néha mérgezett nyilak vagy fölropogó sortüzek veszik célba – csak karcolások. Övéivel már régen elvesztette a kapcsolatot, a fölöttesei dezertőrnek hiszik. Egyszerre harcol a világbékéért és a becsületéért. Már-már fogytán a remény és a muníció, amikor váratlanul előugrik a Binláden, aztán hopsz, volt Binláden, nincs Binláden. A hős megmenekül és megdicsőül.
Könnyű neki.
Nem nehéz ott veszedelmes terroristát semlegesíteni, ahol van, de Magyarország ebben is jobban teljesít! Itt, aki keres, az talál. Akkor is, ha nincs mit. Márpedig akad olyan, aki nagyon keres; a gazda korábbi testőre már rettenetesen szeretne valódi hőstettet véghezvinni. Főleg, hogy a gazda hatalomra jutását követően valóságos álomvilágot teremtett udvartartásának, olyat, amelyben mindenki kiélheti gyerekkori álmait, eddig elfojtott vágyait. Lehet a szorgalmas szocialista belsőépítészből konzervatív kultúrpápa, a kiselejtezett rendezőből a törvények szelleme, tépett szakállú dervisekből és szerény tehetségű táskahordókból professzor, gázszerelőből földesúr, rokon kézből saját láb. Hát, akkor neki, neki Hajdu Jánosnak, akinek már az óvodában is deszantsapka volt a jele, miért ne járna egy igazi akció, hamisítatlan terroristákkal?
Járt és jutott is.
Igaz, hogy vérszomjas dzsihádisták és életveszélyes fegyverek helyett bruttó hatvankilós hobbigyűjtő diákokra és második világháborús relikviákra sikerült kíméletlenül lecsapni, de teljes egy napig bátorságát és fölkészültségét zengte a házi média. Azután elkezdtek szivárogni a részletek, s miután a nem túl független bíróság is azt mondta, hogy na, akkor ezzel őket tessék békén hagyni, a sajtó meg gurgulázva nevetett, akkor már csak Kovács Zoltán álomtitkár penderült ki, hogy a TEK nem vicc, de alig bírta megállni röhögés nélkül, így abbahagyta ő is. Azóta csönd.
Talán ez volt az utolsó pillanat, hogy a végeláthatatlan hadjáratba hevült közönség rádöbbenjen: csupán képzelődik. De nem, ők vívnak tovább a mindent elárasztó migránsokkal, Sorossal, a liberális métellyel, a norvégokkal, Kelettel, Nyugattal. Csakhogy ezt a háborút a kertvégi budi mögött vívják fakarddal és fapuskával. Miközben a telek körül már nem is kerítés épül, hanem valóságos cellát húznak föl. Viszont az ajtókon belülről nincs kilincs.
De legalább gumiból vannak a falak.
-ha
A hvg.hu publicistái évértékelőjének első részét itt olvashatja.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
