Néhány hete járt Észak-Koreában egy nem hivatalos amerikai küldöttség, hogy megtekintse a legjelentősebb észak-koreai atomerőművet, a jongbjonit, amelyben az Egyesült Államok gyanúja szerint plutóniumot dúsítanak. Hazatérve az amerikai delegáció a világtól elzárt tekintélyelvű kommunista államban zajló élénk kereskedelemről, forgalmas utcákról és mobiltelefonokról mesélt. A Newsweek című hetilap az amerikai külügyminisztérium észak-koreai ügyekért felelős volt megbízottjának, Charles Pritchard nagykövetnek nagy vihart kavart kijelentését idézi, amely valahogy így szólt: „Nahát, Phenjanban egész kedvező a helyzet!”. Az ehhez hasonló megállapítások persze ellentmondanak a Bush-adminisztráció keményvonalasainak, akik azt állítják, a kommunista ország jóvátehetetlenül elszigetelődött és bármelyik pillanatban összeomolhat. Ez utóbbi inkább vágyálom, hiszen nincs ENSZ által jóváhagyott gazdasági szankció Phenjan ellen, s az ország egyre bővülő kereskedelmi kapcsolatokat ápol Japánnal, Kínával, Dél-Koreával, s egyes közel keleti országokkal is.

Észak-Korea, azaz hivatalos nevén a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) katasztrofális gazdasági helyzetében a legkisebb élénkülés is nagy jelentőségű lehet. Az utóbbi évtizedben milliók pusztultak éhen a távol-keleti országban, amely élelmiszer-szükségletét kénytelen jelentős részben külföldi segélyekből fedezni. Az észak-koreai vezetés 2002-ben határozta el magát gazdasági reformokra: az újfajta irányelveket egy keltezetlen, személyesen Kim Dzsong Ilnek tulajdonított rendelet tartalmazza. Közölték a vállalatokkal, hogy ezentúl nem fogják állami pénzekből kiegyenlíteni veszteségeiket. Bejelentették továbbá az 1947 óta fennálló jegyrendszer felszámolását, és néhány engedményt tettek az addig jobbára tiltott vállalkozások irányába: így például kezdeményezték kis pékségek megnyitását. A kiskereskedelmi tevékenységet végzők aránya másfél év alatt 6 százalékról 8 százalékra emelkedett. Az észak-koreai vezetők próbálnak barátkozni a piaci reformok gondolatával, ám nem akarják kiengedni kezükből a társadalom ellenőrzését - idézi a Newsweek Oh-Seung-Jult, a szöuli Hankuk Egyetem közgazdászát.

A kapitalizmussal déli rokonaiknál ismerkedő észak-koreai vezetőkről számos anekdotát idéz a lap: a 2002. őszén Dél-Korea ipari parkjaiba látogató, s a látottaktól elámuló északiak nehezen értették meg, hogy a piacra kell bízni a fogyasztói igények kielégítését, ők továbbra is az államtól várják a lakosság ellátását, az ellátottaknak pedig ezért hálásnak kell lenniük. A phenjani látogatók el szerették volna kérni az árlistát déli vendéglátóiktól, s amikor azok közölték velük, hogy a piacgazdaságban nem hatósági árasak a termékek, az észak-koreaiak közül többen azt gondolták: valójában létezik ilyen árlista, csak nem akarják nekik megmutatni. A két ország képviselőnek tárgyalásán aztán arra is fény derült, honnan vették az északi vezetők a „lángossütödés piacgazdaság” mintáját: Phenjan modellként a hetvenes évekbeli magyar verziót, a szocialista piacgazdaságot választotta. Bár a tárgyalópartnerek figyelmeztették észak-koreai kollégáikat, hogy az általuk szorgalmazott megoldás korábban már megbukott, ők erre úgy reagáltak: „mi koreaiak vagyunk, mi meg tudjuk csinálni”.

Az észak-koreai gazdaság növekedése egyelőre 1-2 százalék körül van, igazából a külföldi tőkeberuházásoktól remélik a növekedés gyorsulását. Tény, hogy új szervezeteket állítottak fel a külföldi tőke és a segélyek fogadására, továbbá Gaesung város mellett szabadkereskedelmi zónát jelöltek ki, az ipari park nyolcszáz kisebb-nagyobb cégnek ad majd otthont. Mindez azonban kevés, sugallják Washingtonban. Észak-Korea csak akkor lesz vonzó célország a külföldi befektetők számára, ha nukleáris kapacitásaitól végleg megszabadul. Kérdés, Kim Dzsong Il példát vesz-e Kadhafi irányváltásából, vagy marad a jól bevált orwelli modellnél.