© AP

Visszafelé sült el Gerhard Schröder német kancellár és Franz Müntefering szociáldemokrata (SPD) pártelnök első pillantásra bátornak tűnő akcióterve. Úgy tűnt, hogy amikor az észak-rajna-vesztfáliai választásokon elszenvedett vereség okozta sokk pillanatában, május 22-én bejelentették, előrehozott parlamenti választásokat akarnak, ezzel a húzással meglephetik a hatalmi viszonyait még nem rendezett ellenzéket, és megteremthetik a sorozatos tartományi kudarcok következtében önbizalmát vesztett SPD egységét.

Mindennek azonban az ellenkezője következett be. Az ellenzéki uniópártok (CDU-CSU) pillanatok alatt tisztázták, hogy Angela Merkel CDU-elnök lesz a kancellárjelöltjük (HVG, 2005. június 4.), az SPD viszont szétesettebb, mint valaha. Előbb Müntefering, majd Schröder intette rendre nyilvánosan a múlt héten a párt balszárnyának két prominens képviselőjét, Michael Müllert és Ludwig Stieglert, miután a két politikus nyíltan pártossággal, indiszkrécióval vádolta Horst Köhler államfőt.

A parlament nem oszlathatja fel önmagát a német alkotmány szerint, ezt a kancellárnak kell kérnie az államfőtől, miután bizonyította, hogy a további kormányzáshoz nincs meg a megfelelő támogatottsága. Schröder és Köhler bizalmas megbeszélésén berlini lapértesülések szerint a kancellár állítólag azzal érvelt, hogy az SPD balszárnya teszi bizonytalanná a helyzetét. Müller és Stiegler - akik frakcióvezető-helyettesként befolyásos SPD-politikusnak számítanak - felháborodtak, mondván, nehogy már őket kiáltsák ki kancellárbuktató bűnbakoknak, miután éveken keresztül, ha fogcsikorgatva is, de minden reformintézkedést megszavaztak. Nem volt kétséges számukra, hogy a bizalmasnak szánt kancellári vallomás az államelnöki hivatalból szivároghatott ki. Ettől fogva elég volt utalni arra, hogy Köhler az ellenzéki CDU-CSU jelöltjeként került a posztjára, és össze is állt a kép, hogy kinek is állhatott érdekében az SPD további gyengülése.

Ami természetesen nagyon jól jött a CDU-CSU-nak. Az Infratest-Dimap közvélemény-kutató intézet felmérése szerint, ha most vasárnap lennének a választások, az SPD 29 százalékával szemben már 47 százalékra, tehát abszolút többségre számíthatnának a parlamentben. A jobboldal győzelmét a német sajtó nagy része is készpénznek veszi, és ma már alig találkozni olyan kommentárral, amely kétségbe vonná Merkel kancellári alkalmasságát, holott néhány éve még afféle kötelező gyakorlatnak számított a keletnémet politikusnő képességein viccelődni.

A szociáldemokraták gyengülése lendületet adott a párttól balra álló politikai erőknek. Ezek egyike a keletnémet reformkommunisták pártja, a PDS, amelyet a 2002-es választási kudarc után (nem érték el az ötszázalékos küszöböt, s így nem kerültek be a Bundestagba) már végképp leírtak az országos politikai palettáról. A másik az SPD-ből kivált, a Schröder-kormány szociális megszorító lépései elleni tiltakozásul az ország nyugati felén létrejött Szociális Igazságosság Választási Alternatíva (WASG), amely viszont még nem tudott igazán gyökeret verni a politikai életben. Ketten együtt most mégis átrajzolhatják Németország politikai térképét. A Schröder-féle, némi túlzással neoliberálisnak nevezhető reformlépésekkel ugyanis tág tér nyílt a szociális igazságosság követelésére, történjék ez akár megalapozottan, akár tisztán populizmusból.

Az új tömörülést pedig két, a politikai térképrajzolásban gyakorlott személy fémjelzi, Gregor Gysi és Oskar Lafontaine. Gysi - aki a PDS alapító elnöke, majd hosszú ideig frakcióvezetője volt a Bundestagban - egyszer már bedobta a törülközőt, és a 2002-es választási kudarc után visszavonult a politikától. A német politikusok egyik legszuggesztívebb szónoka két infarktus és egy koponyaműtét után tér most vissza, hogy elsősorban a keleti szavazókat hozza. A nyugatiakat Lafontaine-től várják. Az SPD korábbi elnöke, aki 1998-ban 16 ellenzéki év után hozta vissza a hatalomba a szociáldemokratákat, valószínűleg soha nem bocsátotta meg magának, hogy annak idején átengedte a kancellárjelöltséget Schrödernek. Most azzal a feltétellel vállalta a visszatérést, hogy a WASG és a PDS egyezzenek meg a közösen követendő politikáról.

Ez a múlt hét végén annyiban meg is történt, hogy a két párt vezető grémiumai jóváhagyták, jelöltjeik közös listán induljanak. Már csak a névben kellene megegyezni - a keletiek a Demokratikus Baloldal-PDS elnevezést favorizálják, a nyugatiak még fanyalognak. Az viszont biztos, hogy a szociális elégedetlenség jelenlegi szintje mellett egészen meglepő perspektívák nyílnak meg az új baloldali blokk előtt. A ZDF közszolgálati televízió Politbarométer című műsora a múlt hét végén végzett felmérése alapján a megkérdezettek 19 százaléka elképzelhetőnek tartja, hogy egy Gysi-Lafontaine vezette szövetségre voksoljon. Ami persze még nem szavazási szándék, ám ha csak minden harmadikuk tesz így szeptemberben, akkor is bekerül egy, az SPD-től balra álló, és a keletieket és a nyugatiakat egyaránt reprezentáló erő a Bundestagba. Ami mellesleg a német újraegyesítés politikai befejeződését jelentené - pláne egy keletnémet kancellárnővel a kormány élén.

WEYER BÉLA / BERLIN